Észak—Dél polarizáció.
Az eurózóna-válság sztereotipikus értelmezése szerint a déliek túlköltekeztek: bajaik oka, hogy megsértették a szabályokat, és különösképpen a költségvetési deficit 3 százalékos határát. Valójában Spanyolország minden létező szabályt betartott, és Olaszországban vagy Portugáliában sem a maastrichti kritériumok megszegése volt a fő probléma. Bár minden érintett ország követett el kisebb-nagyobb hibákat, és Görögország költségvetése valóban nem üti meg a szükséges normákat, az egyensúlytalanságokat elsősorban a centrumból a periféria felé irányuló, szabályozatlan tőkeáramlás okozta, illetve az EU egészének felkészületlensége az ebből fakadó válság kezelésére. Az európai valutaunió maastrichti konstrukciója jóval tovább ment az 1980-as években működött monetáris rendszer (EMS) integrációs szintjén, hiszen megszüntette a nemzeti valutákat és létrehozta az Európai Központi Bankot. Ez a történelmi ugrás azonban nem zárkóztatta fel azonnal a formához a tartalmat: a rendszer működési logikája alig lép túl azon a mechanizmuson, amelyet valutatanácsnak (currency board) hívnak.
A tervezők (az egykori ún. Delors-bizottság tagjai) alábecsülték a rugalmas vagy kiigazítható árfolyamok hiányát, illetve túlbecsülték az EU képességét a tekintetben, hogy az EMU hiányzó elemeit nyugalmi időszakban, még nagyobb válságok előtt (preventív jelleggel) be tudja vezetni.
A 2011-13-as eurózóna-válság időszakában "Észak" és "Dél" (pontosabban: a zóna centruma és perifériája) között erőteljes divergencia mutatkozott, kezdve a pénzügyi fragmentációval, folytatva a déli recesszió elhúzódásával, a munkanélküliség és a szegénység aszimmetrikus növekedésével, és eltérő politikai minták kialakulásával. Újbóli konvergenciához érdemi reform kell. A következő időszak tehát szükségképpen az eurózóna "mélyítéséről" szól majd; e körül kell majd konszenzust teremtenie az Európai Bizottság által 2017. május végén kiadott vitairatnak (reflection paper). Ha újraindulhat az eurózóna rendbetétele a legsürgetőbb kérdés a bankunió befejezése (betétbiztosítás), valamint a kockázatmegosztást és konvergenciát segítő fiskális stabilizátorok beiktatása.2012 óta számos EU-dokumentum rögzítette: az euró válságára a megoldást a szorosabb együttműködés, vagyis a bankunió, fiskális Unió és politikai Unió felé történő elmozdulás jelenti. Azóta ez egy kétpólusú vita volt: az egyik oldal gyorsabb előrehaladást szorgalmazott, a másik viszont vagy lassabbat, vagy egyenesen visszalépést (pl. az ESM felszámolását). Mostanában egy harmadik pólus is kirajzolódik ebben a vitában, amely szerint nincs szükség a fiskális unió elemeire ahhoz, hogy a korábbi, megszorításra építő válságkezeléssel szakítsunk. Az egyik oldal (Dél) mondjon le a transzferek igényléséről, míg a másik (Észak) mondjon le a merev fiskális szabályokról. Éppen hogy a fiskális politika "renacionalizálása" lenne a megoldás, a "no bail-out" szabály helyreállításával, szuverén csődmechanizmussal megfejelve a rendszert.
A közgazdászok többsége - és talán még a német közgazdászok nagy része is - egyetért abban, hogy a jelenlegi összetétel mellett a szolidaritás különféle eszközei szükségesek lennének egy gyorsabban növekvő és kiegyensúlyozottabb eurózóna megteremtéséhez. Berlinben, Hágában, Helsinkiben és néhány más helyen azonban úgy gondolják: ha a jelenlegi modell nem felel meg mindenki számára, akkkor szálljanak ki a gyengék. Ha azonban ez nemcsak Görögországot jelenti, hanem nagy valószínűséggel nagyobb országokat is (elmenve egészen Olaszországig),
úgy eltűnik az egységes valuta európai jellege - megdől az a tétel, miszerint az euró az EU gazdasági és politikai egységét szolgálja.
