Perifériára kerülünk-e az euró nélkül?

‹ 1 2 3

A valutaunió megtervezésekor a keleti tagországok még nem voltak az EU tagjai. Amikor Jacques Delors a központi bankárokból álló bizottságot hozott létre az egységes valuta - és a hozzá vezető út - megtervezésére, még létezett a KGST és a Varsói Szerződés is. Amikor azonban a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő térség lehetőséget kapott a csatlakozásra, egyértelművé tették számára, hogy az egységes valuta a csomag része, a csatlakozás jogi értelemben nem fakultatív.

A keleti tagországok az euróhoz való viszonyulásuk alapján három csoportra oszthatók. Az első csoport tartalmazza azokat, akik már bent vannak az eurózónában: Szlovénia, Szlovákia, Észtország, Lettország és Litvánia. Ők kellően erősek, eltökéltek és stabilak voltak ahhoz, hogy viszonylag hamar belépjenek. A második csoportba a dél-keletiek sorolhatók: Románia, Bulgária és Horvátország. Kormányaik a gazdaság viszonylagos gyengeségét a stabilitás iránti elkötelezettséggel kompenzálják. Nagy valószínűséggel az eurózónába legközelebb belépő ország ebből a körből kerül ki majd.

A harmadik csoport nem más, mint a Szlovákia nélküli Visegrád. Lengyelország, Csehország és Magyarország nem tartozik az EU legnagyobb gazdaságai közé, de a legkisebbek közé sem. Monetáris autonómiájuknak van jelentősége. A csehek eleve kényelmesre vették a tempót, a lengyeleknél a politikai elkötelezettség bicsaklott meg, a magyar esetben pedig két csatlakozási céldátum is elvérzett a szocialista—liberális kormányok idején. Azután a csatlakozási törekvéseket egyszerűen elmosta a világgazdaság válsága és az EU elbizonytalanodása.

A jelenlegi bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker ez év szeptemberi beszédében kilátásba helyezte, hogy az új EU-költségvetés eurózónához kapcsolódó fejezetében külön tétel támogatja majd az ezután belépők csatlakozási folyamatának támogatását.

Ez a váratlan bejelentés azért kerülhetett napirendre, mert a Brexit után a lehetséges forgatókönyvek közé sorolódik az EU és az eurózóna újraegyesítése (mivel ez volt az eredeti szándék is).

Egyelőre egy csatlakozást segítő fiskális eszköznek a konkrét koncepciója nem látható, viszont már most fontos leszögezni, hogy ennek fedezetét nagy hiba lenne a kohézió lefaragásával előteremteni. Azt is hiba lenne gondolni, hogy egy kis pénzügyi rásegítés mindent megold. Emellett fontos lenne tisztázni, a jövőben hogyan értelmezi majd a közösség a maastrichti belépési szabályokat. Ahhoz például, hogy a magas adósságrátával rendelkező országok (Belgium, Olaszország, Görögország) be tudjanak lépni, megfelelően kellett értelmezni a szabályokat. Hasonlóra volt szükség ahhoz, hogy az ún. valutatanácsot működtető balti országok ki tudják kerülni az ERM-II árfolyam-mechanizmust.

A Magyar Nemzeti Bank mintha beárazta volna már a lehetséges értelmezési és pénzügyi gesztusokat, mert egy új kritérium-rendszer megfogalmazásával igen magasra tette a lécet ahhoz, hogy az eurózóna "magyaréretté" váljon.

Az MNB által közzétett kritériumrendszer távolról emlékeztet Gordon Brown (húsz évvel ezelőtt brit pénzügyminiszter) öt tesztjére, amely alapján eldöntötték, hogy az Egyesült Királyság Tony Blair Európa-barát kormányzása alatt sem fog csatlakozni az eurózónához.

Az MNB új kritériumrendszere azonban, amelynek egyik kulcseleme a GDP-ben mért felzárkózás kritériumának bevezetése, azt a hamis látszatot kelti, miszerint a keleti tagországok euró-csatlakozása akadálya volna a gyorsabb gazdasági növekedésnek. Amiből az is következne, hogy ha egy ország EU-átlag körüli jövedelemmel tagja az eurózónának, akkor kisebb eséllyel kerül bajba. Ez utóbbi, implicit feltételezést az ír vagy olasz példák egyértelműen cáfolják.

Ha az a kérdés, hogy az euró akadályozza-e a kelet-közép-európai országokat a felzárkózásban, gyors gazdasági növekedésben, akkor a válasz valószínűleg nem. Ha csak az elmúlt öt évet nézzük, a balti hármak és Szlovákia gyorsabban növekedtek, mint a magyar gazdaság. Másképpen mondva: az önálló valuta adta szabadságot nem biztos, hogy jól használja ki egy ország.

Ha tehát az euróbevezetéstől való idegenkedés fő okát keressük, az valószínűleg nem más, mint az autonóm döntési lehetőségekhez való ragaszkodás.

Az eurózónához való csatlakozás lényegében a még több szabálykövetés vagy több diszkrécionális döntés dilemmáját jelenti. A jelenlegi politikai csillagállásban, az erős lengyel, cseh és magyar nacionalizmus mellett a csoport hatalmi elitjei egyértelműen a nagyobb diszkréció, vagyis autonómia felé húznak. Ezzel vállalják a perifériára szorulás kockázatát is egy sokak által vizionált kétsebességes EU-ban.

Az eurót új eszközökkel (Európai Valutaalap, eurózóna-pénzügyminiszter, költségvetési vonal stb.) mindenképpen meg kell erősíteni. Ha az EU az euró megerősítése miatt netán kétsebességes lesz, úgy minden ország maga dönti el, hogy melyik körbe tartozik. De ha egy ország úgy dönt, hogy a külső körben foglal helyet, akkor nem akadályozhatja a belső kör integrációs törekvéseit - emiatt gyengülhet politikai pozíciója az uniós intézményekben. Például most Szlovákia pénzügyminisztere eséllyel pályázik az eurócsoport elnöki tisztségére, ami még sokáig nem kerülhet szóba magyar, cseh vagy lengyel kollégáinál. A szlovák példa persze inkább azért fontos, mert északi szomszédunk egy bizalomerősítő stratégia részeként az euró bevezetését a dinamikusabb beruházások és növekedés érdekében jól ki tudta használni.

A reform és annak sikere az eurózónán most még kívül található országok, így Magyarország érdeke is. Ha ez a folyamat gyorsabb lesz, mint amennyi idő alatt Magyarország a csatlakozási feltételeket teljesíteni tudja, akkor az euró bevezetésétől nálunk is inkább pozitívumok remélhetők, és érdemes azt felvenni a gazdaságpolitika középtávú céljai közé.


A szerző Andor László, az Európai Bizottság korábbi biztosa, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője


(Címlapkép forrása: Daniel ROLAND / AFP)

• Címkék:
• eurózóna,
• Magyarország,
• makrogazdaság,
• euróbevezetés,
• csatlakozás,
• euró

• Német—francia partnerség.
• Észak—Dél polarizáció.
• Nyugat—Kelet aszimmetria.