Sportból átemelt lózunggal élve: a bevált taktikán ne változtass. Kénytelen vagyok én is ismét azzal indítanom az amerikai negyedéves jelentési szezonra szánt gondolataimat, amivel az előző szezon előtt. Akkor így kezdtem: “úgy tűnik, túl sok pozitívumra nem számíthatnak a piaci szereplők”. Sajnos a megállapítás továbbra is áll, sőt: a makrogazdasági folyamatok azóta nem hogy javultak, de még romlottak is. Hatalmas meglepetés, hogy mindezek ellenére az amerikai piaci eredményvárakozások érdemben nem változtak.
Több mint 50 éve nem látott első féléves esést könyvelhettek el az amerikai részvénypiacok az idei évben. Ebben a pesszimista hangulatban a medvék számának megnövekedése mellett egyre többen várnak egy érdemibb medvepiaci emelkedő hullámot is. Ehhez azonban az inflációs és kamatemelési nyomás enyhülésére van szükség, és arra, hogy ne szabaduljanak el a recessziós félelmek.
A június végi EU-csúcstalálkozó hozta a papírformát, a Huszonhetek annak rendje és módja szerint jóváhagyták Ukrajna (és vele Moldova) tagjelölti státuszát. Erre ki-ki saját vérmérséklete és hivatali pozíciója szerint reagál: egyesek tapsolva-éljenezve előrébb teszik közösségi média profiljukon az ukrán zászlócskát, mások csendben hümmögve osztanak-szoroznak, és az Unió teljes lebénulását vizionálják. Mindkettő erős túlzás. Az állam- és kormányfők által elfogadott záródokumentumnak ugyanis van egy, az ukrán tagjelöltség beharangozásánál jóval fontosabb momentuma. S kivételesen nem a lábjegyzetben, hanem mindjárt a legelső bekezdésekbe foglalva. Ez a néhány, a „tágabb Európáról” szóló mondat potenciálisan az egész ukrán csatlakozás kérdését – sőt: magát az európai integrációt is – teljesen új pályára állíthatja.
Sokan felvetik, hogy az európai szankciók nem működnek Oroszország ellen. Ezek az elemzések azonban számos tényt nem vesznek figyelembe. Racionálisan senki sem várta - és várhatta -, hogy a büntetőintézkedésektől az orosz gazdaság azonnal bajba kerül, azonban az európai vállalatoktól való függőség és a készletek kimerülése egyre nagyobb gondot fog okozni nekik, gazdaságuk pedig évtizedekkel repül vissza az időben.
Globális élelmiszerválság fenyeget, így a politikai döntéshozóknak mindenütt alaposan át kell gondolniuk, hogy miként lehetne olcsóbbá tenni az élelmiszereket, illetve azt elérni, hogy minél több álljon belőlük rendelkezésre. Ehhez olyan kötelezettségvállalásra lenne szükség, hogy több műtrágyát termelünk, jobb vetőmagokat állítunk elő, maximalizáljuk a génmódosítás kínálta lehetőségeket, valamint felhagyunk a gazdag világ organikus termékek iránti megszállottságával.
A külföldi és hazai sajtó egyaránt hangos az európai szupersztár startup, a Klarna körüli felfordulástól. Tömeges elbocsátások, több mint 60 százalékkal csökkenő cégérték, bedőlt hitelek: a szakma máris Klarnageddont kiált, nem sok jövőt jósolva a svéd unikornisnak. De valóban érdemes temetni a Klarnát és vele együtt a Buy-Now-Pay-Later ágazatot? Vagy ugyanolyan piaci korrekcióról van szó, mint amilyeneket a pénzügyi piacokon is látunk?
Az orosz-ukrán háború kapcsán a nyugati országoknak két eszközük van azt befolyásolni: az Oroszország ellen elrendelt gazdasági szankciók és az Ukrajnának szánt fegyverszállítások. Jelen pillanatban a gazdasági korlátozások területén totális nyomást fejtünk ki az oroszokra, miközben Kijev legvehemensebb támogatói, az Egyesült Államok, Lengyelország és az Egyesült Királyság is ódzkodnak kritikus fegyverrendszerek, illetve érzékenyebb területeken nagyobb mennyiségű eszköz átadásától. Legutóbb Mihail Hodorkovszkij orosz ex-oligarcha is értetlenkedett, hogy miközben a nyugati országok sok száz milliárdos többletköltséget vállalnak fel egy szerinte elhibázott olajbojkott és gazdasági szankciós mechanizmus oltárán, addig nem hajlandóak pár tízmilliárd dollárnyi fegyvert adni oda, ahol a háború valóban megfordítható, esetleg megállítható.
Egész egyszerűen képtelenség elszakadni az inflációs témától. Persze aligha csodálkozhatunk ezen, miközben a magas várakozásokat is meghaladó mértékben erősödik az áremelkedés üteme. Eközben pedig jönnek az újabbnál újabb hírek, amik befolyásolják az inflációs pályát: forintrekord, megugró nyersanyagárak, adóemelés és árstopok. Szerintem ma már inkább az a kérdés, hogy vajon 2024-re sikerül-e visszatérni az inflációs normához.
Ismét csúcstalálkozóra készül a NATO. Ebben még nem lenne semmi különös, hiszen csúcstalálkozók rendszeresen vannak: hozzátartoznak a szövetség normális életéhez. Ez a találkozó azonban rendkívüli lesz. Már az is kiemelkedően érdekessé teszi, hogy új stratégiát készülnek elfogadni, ami nagyon is időszerű, hiszen a formálisan érvényben lévőt, amelyet 2010-ben hagytak jóvá, már jócskán meghaladta az élet. A másik kiemelkedően érdekes napirendi pont, hogy gyorsított menetben tárgyalják két új ország felvételét. Ilyen még soha nem volt a NATO történetében. A felvételt mindig hosszas felkészülés előzte meg. Finnország és Svédország felvételét azonban néhány hét alatt elhatározták, és le is akarják zavarni. Az eseményt színesíti, hogy – ugyancsak első ízben a NATO történetében – egy tagország, Törökország, vétóval fenyeget. De minden kétséget kizáróan a legérdekesebb esemény és a legnagyobb kihívás az a helyzet, hogy történetében először a NATO egy nagy, Oroszország részvételével zajló európai háború kellős közepén tanácskozik, amire még nem volt példa, és amely – ha egyelőre nem is direkt módon – a NATO részvételével zajlik, és két életbevágóan fontos feladatot állít a szövetség elé: hogy lehet megnyerni ezt a háborút, és hogy lehet kivédeni azt, hogy termonukleáris háborúvá fajuljon.
Amikor elkezdődött az idei év, akkor még csak kevés felhőt láttunk a gazdasági kilátásaink egén. Az aktuális európai Covid-hullám ugyan még messze nem csengett le, de a lakosság nagyobb része már túlvolt az oltásokon, és azt gondolhattuk, hogy a világjárvány legnehezebb időszakán túl vagyunk. A poszt-covid inflációs probléma ugyan egyre többeket foglalkoztatott, de a jegybankok narratívája még arról szólt, hogy csak átmeneti jelenségről van szó. És a forint árfolyama is megnyugodni látszott, az év eleji 370-es után jöttek a 360 alatti euró/forint szintek. De a háború megváltoztatott mindent, és mára sötét felhők gyülekeznek mindenfelé. Európa az energiabizonytalanság rémével kell, hogy foglalkozzon, az élelmiszerválság a küszöbön van, és hamarosan dörömbölni kezd. Az infláció 40 éves rekordokat dönt az USA-ban, és Nyugat-Európában és félő, hogy a probléma évekig velünk marad, egy euró pedig 400 forintot ér. Ez a cikk arra tesz kísérletet, hogy szétszálazza azt, hogy az idei forintleértékelődésben mely okok és milyen mértékben játszottak szerepet. Előre elárulom: az eredménynek nem nagyon fogunk örülni – és ez elég nagy baj.
A több évtizedes inflációs csúcsok kapcsán a befektetők már a tavalyi év során is sokszor emlegették a stagflációs félelmeket, ami a magas infláció és gyenge gazdasági növekedés meglehetősen kellemetlen kombinációjára utal. A stagflációs kifejezés az 1970-es évekből származik, amikor az infláció hirtelen megugrott és az 50-60-as évek erőteljes gazdasági növekedése kifulladt. Az elmúlt időszakban nem véletlenül került újra elő a kifejezés, hisz a két korszak között számos hasonlóságot találhatunk. A 70-es évek inflációs sokkját is nyersanyagárrobbanás kísérte, ami akkor is részben háborúkhoz volt köthető. A mostani helyzet eddig egyelőre ezért tűnt szerencsésebbnek, mert a magas infláció mellett a gazdasági növekedés is élénk maradt, a munkanélküliségi ráta a világon mindenhol alacsony szinteken van. Az elmúlt hónapok során azonban negatív változás bontakozott kis, a jegybankok jelentős kamatemelései erőteljes gazdasági fékeződést vetítenek előre. A borúsabb kilátások miatt a nagy befektetési bankok az elmúlt hetekben elemzéseikben egyre nagyobb esélyt adtak egy közelgő gazdasági recessziónak.
A közelmúltban felálló új kormányzat gazdaságfejlesztési minisztere az egyik fontos célnak az EU átlagos jövedelemszintjének 2030-ra történő elérését jelölte meg. Mivel Magyarország jelenleg az EU átlagának 76%-án áll, így a kitűzött cél kifejezetten ambiciózusnak tűnik, különösen annak a ténynek a tükrében, hogy Magyarország a közép-kelet-európai országok jövedelmi rangsorában folyamatosan hátrafelé megy. A gazdasági felzárkózást meghatározó makrogazdasági összefüggések ismeretében ugyanakkor az is gyorsan kiderül, hogy a cél elérését a közgazdasági elmélet egyáltalán nem támasztja alá, az elmúlt tíz év gazdasági teljesítménye pedig főleg nem.
A múlt hét végére az S&P 500 index már „egynapi esésnyire” megközelítette a saját 200 hetes mozgóátlagát. Ez a 200 hetes mozgóátlag az amerikai tőzsdei történelemben nagyon sokszor viselkedett hihetetlenül erős támaszként, még olyan esetekben is az első teszteléskor, amikor később hatalmas esés következett be. A mostani extrém pesszimista befektetői hangulatban éppen ezért nem kell meglepődnünk azon, ha júliusban és augusztusban egy érdemibb piaci emelkedést látunk majd.
Úgy tűnik, hogy egyelőre a magas infláció velünk marad. Ez nem csak itthon van így, hanem mindenütt a régiónk két vége között: Csehországtól Romániáig. Ráadásul az árszabályozás nélkül a szomszédoknál az infláció 3-4 százalékponttal magasabb annak ellenére, hogy a korona és a lej is jobban tartja magát az euróhoz képest, mint a forint. Az utóbbi években folyamatos reálbérnövekedéshez szokott magyar munkavállaló mit fog lépni akkor, amikor a bérnövekedése a közepes- és nagyvállalatoknál infláció alatti volt?
A karbonmentes „zöld” hidrogén az egyik kulcseszköze a klímavédelmi célok elérésének, hiszen előállítása és felhasználása nem jár üvegházhatású gáz kibocsátással. Továbbá olyan területeken is jól alkalmazható, ahol az elektrifikáció nem képes valós „zöld” alternatívát nyújtani, mint például a nehézgépjármű-közlekedés vagy az ipar. Az energiaár-krízis előtt a „zöld” hidrogén árban nem tűnt versenyképesnek a földgázból előállított „szürke” (vagy „kék”) hidrogénnel szemben 2030 előtt, jelen piaci körülmények között azonban megváltozott a helyzet.
A világban egy nemzedék nőtt fel úgy, hogy inflációs problémákról csak szülei elbeszéléséből, illetve a történelemkönyvekből értesült. A hetvenes években még világátlagban kétszámjegyű infláció a világ fejlettebb részén már a kilencvenes évek elején alacsony egyszámjegyűvé szelídült, a fejlődő országok átlagos árszínvonal növekedése pedig nagyjából tíz évvel később mérséklődött erre a szintre. Az infláció húsz évig nem volt probléma, így az elmúlt két év ársokkja új, és ismeretlen helyzet elé állított mindenkit. A fejlett világ talán nem is szakmailag, inkább lelkileg nincs felkészülve az új valóságra, míg a kevésbé fejlett országokban, első helyen Afrikában, az élelmiszer-árrobbanás igazi társadalmi és politikai krízishez, illetve geopolitikai instabilitáshoz fog vezetni.
Guy Ritchie Úriemberek című filmjének végén a főszereplő kemény büntetést szab ki a rivális gengszterre, akinek ki kell vágnia magából egy font húst. Nagyon hasonlónak látom az inflációs adat június 10-i közzététele után most a Fed helyzetét is. A jelenlegi inflációs helyzet kezelésénél már nem állnak rendelkezésre fájdalommentes megoldások. Az eddig részleges kegyelmi kényszerképzetben élő részvénypiac is kőkeményen kezdi az elmúlt napokban felfogni a helyzet súlyát.
Az utóbbi hetekben a befektetők figyelme az emelkedő inflációról a potenciális recessziós félelmek felé terelődött. Az amerikai Fed (és a legtöbb központi bank a világon) ugyanis két tűz közé került: a kamatemelésekkel leszorítja az inflációt és esetleg recessziót okoz, vagy továbbra is az indokoltnál alacsonyabb kamatokkal támogatja a gazdasági növekedést, aminek viszont hosszabb távon lehetnek súlyosabb következményei. A legtöbb befektető puha landolásban reménykedik, de a piaci árazások, és a legfrissebb amerikai inflációs adat alapján érdemes felkészülni a további turbulenciákra.
Egy friss hazai kutatás a koronavírus-járvány halálozási adatait elemezte járási szinten. Kovács László és Vántus Katalin cikke egy szerintem is rendkívül fontos feladatot próbál megoldani: feltárni a halálozást befolyásoló okokat. Válaszcikkemben bemutatom, hogy véleményem szerint mi az erőssége a módszerüknek, és mik azok a problémák, amik miatt mégsem olyan egyszerű az eredmények értelmezése. Nagyon sok megoldandó kérdés van, de ezeken való közös gondolkodás visz minket közelebb a megfelelő következtetések levonásához, ami lehetővé teszi a helyzet jövőbeli javítását.
A forint „gyengesége” elemzői és egyéb műkedvelői kommentárok özönét indította el az utóbbi hetekben. Egyesek szerint a gyenge forint nem tükrözi „az árfolyamánál jobb fundamentumokat”, és persze vannak, akik szerint még ez a „gyenge” árfolyam sem tükrözi eléggé a magyar fizetőeszköz problémáit. Ez utóbbiak főleg külföldi elemzők, akikről egy közismert kommentátor egyszer azt találta mondani, hogy nem hiszünk nekik, mert olyanok, mint a szovjet tudósok. Az igazság, mint oly sokszor, a két szélsőség között található, vagyis nagyjából ott, ahol a piac árazza ezt a terméket. Ebből a szempontból Nagy Mártonnal érthetünk egyet, hogy az árfolyamnak ott van a helye, ahova a piac árazza. Nyilván, ha a „fundamentumok” változnak, akkor majd a piac is változtatja véleményét.
