Eugene Stoner gépkarabély-koncepciója az ’50-es évek végén történő megjelenéstől az M16A1 amerikai fegyveres erőknél történő rendszeresítéséig számos kisebb-nagyobb változtatáson esett át: kalibere 7,62-esről 5,56-os NATO-ra változott, megkapta a jellegzetes zárhelyretoló gombját, a felhúzókar a tokfedél tetejéről annak hátuljára került.
A korai verziók borzalmas hírnevét levetkőzni ugyan teljesen sosem tudta a széria, de 1967-re, az A1 altípus elterjedésével egy valóban kiváló fegyver született meg.
A nagygenerál: M16A2
Azt, hogy az A1 verzió már használható volt, jól jelzi, hogy az első komoly nagygenerálra csak tizenkét évvel később, 1979-ben érkezett be egy megrendelés. A tengerészgyalogság a vietnami tapasztalatok alapján több módosítást is kért a fegyveren, mely 1983 és 1986 között lényegében kiszorította az A1-est: ez lett az M16A2, ami a szérián belül a legtöbb változtatást tartalmazza.
A ’70-es és ’80-as évek fordulóján Washington ismét módosított az 5,56x45 mm-es NATO lőszeren, a lövedék hosszabb és nehezebb lett. A vietnami kellemetlen tapasztalatokat elkerülendő a Colt már előre módosított a töltényűr kialakításán, valamint a cső huzagolásán, hogy megfelelő ballisztikai eredményekkel tudjon tüzelni a fegyver az új lőszertípussal.
Az A1 variáns legkomolyabb fennmaradó „hibája” az volt, hogy a fegyvercső durva körülmények között a fegyverműszerészek tesztjei szerint hajlamos volt meghajolni. A probléma orvosolása érdekében a cső elülső irányzék előtti részét megvastagították, az elülső markolat által takart részhez azonban nem nyúltak, mivel ebben az esetben a fegyverre felszerelhető M203-as gránátvető rögzítési pontjain is módosítani kellett volna.
Az csak a módosítások után derült ki, hogy a csövek igazából egyáltalán nem hajoltak meg, a műszerek hibás eredményeket adtak a cső végén, a gázvisszavezető nyílásnál felgyülemlett kosz miatt.
Ismét módosították a lángrejtőt is: az A1 variáns „madárkalitkája” ugyanis 360 fokban engedte ki a lőporgázokat, aminek az volt az eredménye, hogy a hasalva tüzelő katonák tetemes mennyiségű port vertek fel maguk előtt, megnehezítve a célzást. Az új lángrejtő alsó nyílásait eltávolították, ezzel kettős eredményt elérve:
- Egyfelől mivel a gázok már nem szöktek ki lefelé a fegyverből, jelentősen csökkent a felvert por mennyisége.
- Másfelől pedig mivel a lőporgáz csak felfelé tudott elszökni, tovább csökkent az M16-os torkolatának egyébként sem túl durva felfelé mászása.
Az új lőszer képességeinek kihasználása érdekében a hátsó irányzékon is módosítottak: a hordfogantyú hátsó részén helyet kapott egy tárcsa, amellyel 200 és 800 méter közötti távolságra lehetett bekalibrálni a fegyvert, a hátulsó irányzék oldalirányba történő elmozgatására használt tárcsa használata pedig jelentősen egyszerűbbé vált: az A1-eseken ehhez a beállításhoz valamilyen szerszámra, vagy egy lőszerre volt szükség (ami egyébként a harctéren tartózkodó katonák egyik leggyakrabban használt szerszáma, ha a fegyverek szétszereléséről van szó), az új irányzékot azonban könnyűszerrel lehetett kézzel is állítani.
A katonák által tapasztalt másik idegesítő probléma az elhasznált lőszerhüvelyekhez kötődött: a balkezes katonák lövés közben rendszeresen megégették magukat a töltényűrből kivetett forró hüvelyekkel, melyek nem ritkán az arcukba pattantak vissza. A problémát egy meglehetősen egyszerű trükkel orvosolták: egy gúla alakú kiálló „pajzsot” alakítottak ki a tok jobb oldalán, ami az esetleges hátrafelé repülő hüvelyeket oldalra térítette.
A kényelmi funkciókat szintén érintették az A2-es fejlesztései: a hátulsó pisztolymarkolat mélyebb mintázatot és egy, a középső ujjnak helyet adó bevágást kapott, a tus valamivel hosszabb lett, a tustalp mintázata szintén mélyebb lett, hogy kevésbé mozogjon el a lövész válláról (illetve kapott egy kis csapóajtót, amely mögé a fegyver tisztítókészletét lehetett behelyezni. Az előagy a korábbi háromszög alakú helyett kerek lett, ami a kisebb kezű katonáknak volt fontos újítás.
Mindhárom műanyag alkatrész esetében új, erősebb polimerek kerültek felhasználásra.
Az A2-es legfontosabb újítása azonban a tűzváltó rendszerben keresendő: az automata, katonai felhasználásra tervezett fegyvereknél állandó vita van akörül, hogy meg kell-e tanítani a katonákat rövid, 2-3 lövéses sorozatok leadására akkor, ha ez a funkció igazából a fegyverbe is beépíthető. Washington az utóbbi opció mellett döntött, így kivették az M16A2-ből az automata funkciót, helyére egy három lövéses sorozat került.
Az A2-es három lövéses sorozat funkciója meglehetősen felemásra sikerült: a beépített mechanikus „lőszerszámláló” fogaskerék megállt akkor, ha a lövész felengedte az elsütőbillentyűt a három lövés előtt, így könnyen megeshetett, hogy az első elsütésnél kettőt, a másodiknál viszont csak egyet lőtt a fegyver. Ez egy képzett lövész esetében még hasznos is lehetne, hiszen maga tudná eldönteni, hogy mennyi lövést kíván leadni egy adott célpontra, de a funkció egyfelől éppen azért került be az A2-esbe, hogy erre ne kelljen megtanítani a katonákat, másfelől pedig egy profi lövész valószínűleg nagyságrendekkel jobban örül annak, ha a három lövéses határ nem akadályozná a sorozat hosszának meghatározásában.
Az M16A2-nek éppen a fentiek miatt készült egy Enhanced (továbbfejlesztett) verziója is, ami négy állásos tűzváltót kapott: biztosított, félautomata, hármas sorozat és automata üzemmódokkal. Ezt a variánst azonban Washington soha nem rendszeresítette.
A végleges koncepció: M16A4
Az M16A2 már egy valóban kész fegyver volt, a további változtatások már sokkal inkább a modernizációra, mintsem a meglévő hibák tökéletesítésére koncentráltak.
A rendkívül kis számban gyártott M16A3 a különleges alakulatok igényei miatt került kifejlesztésre:
a haditengerészet elit SEAL alakulatai nem rajongtak az A2 három lövéses sorozatáért, ezért kérték a Colt-ot egy olyan A2-es elkészítésére, ami képes automata üzemmódban tüzelni.
Az így elkészült A3-as variánst a SEAL alakulatain és a tengerészet hadmérnökein (Seabees) kívül csak a belbiztonság egyes osztályai használták. A fegyvernek két alvariánsa készült: az M16A3E1 csak a sorozatlövés funkcióban különbözött az A2-estől, az E2-esnek viszont leszerelhető volt a hordfogantyúja, így a különféle irányzékok jóval alacsonyabb pontra is felszerelhetővé váltak, ami általánosságban kényelmesebb opció.
A legújabb, 1997-ben bevezetett A4-es modell még az A3-nál is kevesebb változást hozott, esetében ugyanis mindössze annyi történt, hogy megtartották az A3E2 leszerelhető hordfogantyúját, alá pedig a modern fegyvereken sztenderdnek számítható picatinny szereléksínt szerelték, amely lehetővé teszi majdnem minden modern nyugati irányzék felhelyezését a fegyverre. Mivel a sín miatt néhány milliméterrel magasabbra került a gyári hátsó irányzék, így az elülső irányzékot is megmagasították kissé, illetve a hátulsó irányzék távolságot állító tárcsáját 800 helyett 600 méterig kalibrálták, mivel az ezredfordulóra már nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen irányzékokkal a katonák csak nagyon kis eséllyel találnak el bármit is 800 méteren.
Mindemellett a kétezres évekre sztenderddé vált az is, hogy az M16-osok egy új, sínekkel ellátott előagyat kaptak, melyekre elülső markolatok, lézeres irányzékok és lámpák is felszerelhetővé váltak. A fegyver legtöbb alkatrésze egyébként a civil piacon kapható AR-15-ösökhöz hasonlóan módosítható: a tustól kezdve a pisztolymarkolaton át a lángrejtőig lényegében minden cserélhetővé vált.
Az A4-es variáns igazán nagy népszerűségre a tengerészgyalogságnál tett szert: egészen 2015-ig ez számított a fő fegyverüknek, csak akkor kezdték el lecserélni a kompaktabb M4-esekre, melyek története a következő cikkünkben kerül majd kifejtésre.
Címlapkép forrása: Wikimedia Commons
