Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1990-ig, dolgozott ENSZ-tanácsadóként a fejlődő világban. 1990-91-ben ipari és kereskedelmi miniszter. 1991 és 1994 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 1995-1997 között a londoni European Bank for Reconstruction and Development igazgatótanácsának tagja. Ezt követően visszatért tanári pályájára. Oktatómunkája mellett az Akadémia Kiadó igazgatósági tagja, számos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, alelnöke a Magyar Közgazdasági Társaságnak.
„Már megin’ ez a depresszió” – énekelte az A. E. Bizottság, az 1980-as évek underground zenekara. Közgazdasági depresszió szerencsére nincs nálunk. De már megin’ itt van a recesszió. A friss GDP-adat újabb bizonyítéka, hogy jól belátható pálya helyett kanyargós és göröngyös az utunk. És immár fél évtizede: ezért aggasztó a legújabb recesszió, nem önmagában a visszaesés miatt, noha a harmadik negyedéves adatunk még a lassan növekvő EU-ban is gyenge.
Őszi politikai szezonunk kezdetén két nagy kormányzati téma került elénk: a semlegességi törekvés megfogalmazása, valamint a gazdasági ütemgyorsítási szándék. Akár az volt a szándék, akár nem, a közélet iránt érdeklődőket megmozgatták az ügyek, főleg az első. A törekvések értelmezése, realitásuk megállapítása sok munkát adott az elemzőknek.
Az utóbbi időszakban a magyar gazdaságra jelentős hatást gyakoroltak a nemzetközi és hazai problémák. Bár az infláció némileg mérséklődött, a bizalom továbbra is alacsony, amit a gyenge ipari teljesítmény és a beruházások visszaesése súlyosbít. A gazdasági növekedésre vonatkozó korábbi optimista kormányzati előrejelzések nem váltak valóra, Magyarország pedig továbbra sem tudja megfelelően kezelni a gazdasági sokkokat.
A nyár forró, ettől azonban nincs politikai uborkaszezon a világban. Nálunk sem. A június 9-i kettős választás mérsékelt érdeklődést keltő, szinte lefutott hazai eseménynek nézett ki akár csak negyedévvel azt megelőzően. Aztán nagyon másként alakultak a politikai viszonyok. Ami a gazdaságot illeti: a rossz és romló költségvetési helyzet láttán tudható volt, hogy ezúttal nem lesz mód választások előtt hangulatjavító költekezésre. Különösen úgy, hogy igen drága államosítási tervek, valamint a nagyközönség előtt ismeretlen mértékű nagyvállalati támogatások, továbbá az adósságszolgálati terhek miatt az állam költségvetési kiadásai roppantmód megugrottak. Így, amint mértékadó elemzések, valamint az Európai Bizottság tavaszi előrejelzései mutatták, a túlzott mértékű hiány mielőbbi korrekciója lett volna szükséges. Ilyenre persze nem volt kapható a kormány június előtt, eltekintve egy kiadásmérséklő csomagtól. Már az is eredmény, hogy legfeljebb az üzemanyag-kereskedőket presszionálta a kiskereskedelmi árak átmeneti mérséklésére.
Az utca emberének az vele a baja, hogy nincs belőle elég. A jegybankár úgy találja, hogy túl sok van belőle. A nemzetgazdásznak az a baj, hogy egyáltalán van. Mindhárom válasz igaz, a maga egyszerűsége mellett is.
Legfőbb ideje, hogy a magyar gazdaság előtt álló kihívásokról és a lehetséges/kívánatos fejlődési pályá(k)ról érdemi vita folyjon, hiszen a világban gyors és radikális geopolitikai változások, többesélyes technológiai folyamatok és gazdasági súlypontáthelyezések zajlanak.
Nem sok olyan bizonyosság volt a rendszerváltozás óta a magyarok fejében, mint az, hogy fejlettebbek vagyunk Romániánál. Mostanra azonban már ez is megdőlt. Az egy főre jutó GDP-ben leelőztek, a fogyasztásban pedig már messze előttünk járnak.
A koratavaszi adatok ráirányították a figyelmet a gazdasági helyzetünkre, noha a közvéleményt foglalkoztató témákból most egyébként sincs hiány. A makrogazdasági viszonyok általában szűk kör figyelmét kötik le, az elmúlt másfél év rekordméretű inflációja azonban felerősítette a közgazdasági ügyek iránti érdeklődést. Újabban pedig a térség országaihoz mért jövedelmi, fogyasztási mutatóink is hullámokat keltettek, hiszen azokból az olvasható ki, hogy relatív helyzetünk romlott korábban jóval mögöttünk járó népekkel szemben.
Éveken át a színfalak mögött maradtak a gazdasági kormányzaton belüli torzsalkodások, újabban viszont mind láthatóbbak a konfliktusok. Mondhatnánk, hogy az egészséges közéletnek része az eltérő felfogások ütközése, ám az utóbbi időkben tapasztaltak aligha a közélet remélt nívóemelkedésének a jelei. Inkább a helyzet lett más, mint a szerencsésebb években. 2023-as évben megtorpant a gazdasági növekedés, immár másodszorra kétszámjegyű lett az éves inflációs ráta, fontos térségi összevetésekben csúszott hátra a magyar gazdaság. Nem meglepő hát, hogy felerősödtek a kormányzaton belüli intézményes szembenállások, amelyeket élezhetnek személyes ambíciók, befolyásnövelő szándékok. Az utóbbiakat itt nem taglaljuk, azt viszont érdemes átgondolni, hogy ma, a stagflációs időszak remélhető lezárulása idején miért nő a kormányzati viták hőfoka.
Az év vége szükséges alkalom az eddigi folyamatok és a várható feladatok átgondolására. A 2022-es lezárt évről már megvannak az adatok, a különös 2023-as esztendőről még nincs teljes képünk, de a makrogazdasági viszonyok már aránylag tisztán látszanak. Az európai dezinflációs trendet – magasabbról és megkésve ugyan – követjük, a recesszióból immár kikerültünk, a tavalyi ijesztő egyensúlytalanságok enyhülnek. A politikai kockázat továbbra is nagy és a gazdaságelemzés számára nehezen kalibrálható, a hirtelen fordulatok lehetősége miatt különféle szcenáriókra kell készülni.
Különös módon a hazai gazdaságpolitikai írásokban, politikusi beszédekben ismét felbukkantak érvek a magasnyomású gazdaság mellett. A gazdaság újbóli felfűtésének követelésével azonban több okból sem lehet egyetérteni. Az élénkítés inflációs módozatával szemben szól, hogy még mindig jelentős a hazai pénzromlás üteme. A gazdaság költségvetési lazítással történő felfűtéséhez pedig nincs fiskális mozgástér.
A Magyar Közgazdasági Társaság egri vándorgyűlésének másfél napja sikeres szakmai rendezvénysorozatot hozott. Ebből azonban nem lett volna országos hír, sőt nemzetközi hírügynökségi tudósítás, tőzsdei árfolyamesés. Az ott kipattant szakpolitikai viták viszont valóban megmozgatták a politikát. Alapos politológiai elemzések tárgya, hogy miért most és miért ilyen hőfokon kerültek felszínre a gazdaságpolitikusok közötti ellentétek. Üzenetek és viszont-üzenetek azóta is érkeznek, sőt a vita magas politikai szintre jutott.
A magyar köznapi szóhasználatban, sőt az üzleti, gazdasági szaknyelvben is indokolatlanul gyakran hangzik el a válság. Itt van két friss élményem: az egyik egy szakmai vita, amelynek a címében szerepelt a válság szó, azt használta a moderátor valamint a kormánytisztséget viselő vitatárs, aki eközben a magyar gazdaság kedvező indikátorait sorolta, magam viszont némi közönségélénkülést okozva arról szóltam, hogy nincs válság. Ez az állítás meg is jelent a tudósításokban. Pedig a mondat folytatódott: recesszió van. Más fórumon ugyanezt a megkülönböztetést alkalmazva erős közönségkritikát kaptam olyanoktól, akik komoly gazdasági bajokat, tényleges társadalmi nehézségeket soroltak fel annak alátámasztásaként, hogy rossz és romló a gazdasági helyzet és a társadalom állapota.
A gazdaság szerkezete csak nagyon lassan alakul át. Ezért általában nem is olyan izgalmas a makrogazdasági elemzők számára ez a téma. Most azonban olyan gyors változások zajlanak hazánkban, amelyek nagyban befolyásolhatják az iparstruktúrát. Magyarország sajnos éppen abba a hibába eshet most, mint ami a '70-es évek bányaprogramjaira jellemző volt.
A magyar gazdaság eddigi mindkét növekedési komponensével (tőke, munka) komoly gond van. Az elmúlt évek aggasztó gazdaságszerkezeti irányokat jelölnek ki, ami az ipar energiafogyasztásának drasztikus növekedéséhez vezet. Ami most új irányként jelenik meg a kormányzati diskurzusban, számomra sokban hasonlít arra, ami az eladósodott, tőkehiányos magyar gazdaságban történt az 1990-es évek elejétől 2009-ig.
A magyar kül- és gazdaságpolitika az oroszok Ukrajna elleni támadásával megkérdőjeleződött, miközben a NATO keleti szárnyára mostantól egészen más biztonság- és védelempolitikai kihívások várnak. Úgy látszik, hogy a térségben egyelőre Magyarország az egyetlen, amelyik nem igyekszik változtatni a függőségi viszonyokon, ráadásul iparpolitikájával még inkább kiszolgáltatottá válik a globális energiaáraknak és -ellátásnak. Cikkemben bemutatom Magyarország sérülékenységének pontjait, amelyekre választ kellene találni a következő időszakban. (2. rész)
A magyar kül- és gazdaságpolitika az oroszok Ukrajna elleni támadásával megkérdőjeleződött, miközben a NATO keleti szárnyára mostantól egészen más biztonság- és védelempolitikai kihívások várnak. Úgy látszik, hogy a térségben egyelőre Magyarország az egyetlen, amelyik nem igyekszik változtatni a függőségi viszonyokon, ráadásul az energiaigényes iparpolitikájával még inkább kiszolgáltatottá válik. Cikkemben bemutatom Magyarország sérülékenységének pontjait, amelyekre választ kellene találni a következő időszakban. (1. rész)
Nem a kötelező leárazás az első versenykorlátozó kormányzati eszköz Magyarországon. A beavatkozások mértéke és mélysége már olyan hatalmas, ami piacgazdasági viszonyok között megvalósíthatatlan, ellenőrizhetetlen, kontraproduktív.
Évtizedeken keresztül evidencia volt, hogy Magyarország fejlettsége meghaladja Romániáét. Az Európai Unió statisztikai hivatala szerint azonban szomszédunk egy főre jutó GDP-je utolérte a miénket. De hogyan történhetett mindez? És mit tanulhatunk a románoktól?
