A témában eddig megjelent cikkeink:
Sorozatunkban szívesen helyt adunk más véleményeknek, elemzéseknek is. Német—francia partnerség.
Az európai monetáris integráció - a gazdaságihoz hasonlóan - elsődlegesen mindig is német—francia együttműködés kérdése volt. A két fél jó megértéséhez a szubjektív feltételeknek is fenn kellett állniuk. Ezért volt nagyon fontos, hogy az 1970-es években jó megértés alakult ki Valéry Giscard d'Estaing és Helmut Schmidt között. Ők először pénzügyminiszterként, aztán meg elnökként, illetve kancellárként dolgoztak együtt az Európai Monetáris Rendszer (EMS) megteremtésén. Az 1992-es Maastrichti Szerződést, vagyis magát az Európai Uniót egy másik nagy páros: Francois Mitterrand és Helmut Kohl hozta össze. Gerhard Schröder és Jacques Chirac párosa volt hivatalban, amikor az eurót bevezették, de nekik nem kellett szembenézniük új problémákkal és feladatokkal.Ellentétben a következő párossal: Angela Merkellel és Nicolas Sarkozy-vel, akik a világgazdasági válság (2008-09) és az eurózóna-válság kezdetén néztek szembe a valutaunió összetartásának nehéz feladatával.
A francia—német tandem nem borult fel sem a Merkel—Sarkozy, sem a Merkel—Hollande páros időszakában, ám egyre nyilvánvalóbbá váltak azok a felfogásbeli különbségek, amelyek a válságkezelést - és az euró tartós fennmaradását célzó reformokat - rendre megnehezítették.
A francia—német nézeteltérés megfejtését egy német, egy francia és egy Amerikában működő brit professzor vállalta magára: Markus Brunnermeier, Jean-Pierre Landau és Harold James. Vastag könyvben (The Euro and the Battle of Ideas, 2016) fejtették ki, amit egyébként minden újságolvasó jól tud: Németország inkább stabilitási uniónak tekinti az EMU-t, míg a franciák legalább ilyen fontosnak tartják a növekedést és a szolidaritást; válságok esetén pedig támogatják a közös eszközökre támaszkodó fellendítési politikát.Az elmúlt négy-öt évben az eurózóna kilábalt súlyos válságából, de messze nem mondható, hogy fel lenne vértezve egy újabb válság elhárítására. Ezzel tökéletesen tisztában van Emmanuel Macron (korábbi elnöki tanácsadó és gazdasági miniszter), akinek elnöki tisztségében első útja Berlinbe vezetett. Merkelnek ő a negyedik párizsi partnere - vélhetően az, akit a legjobban kedvel. A jó személyes kapcsolatra szükség is lesz. Macronnak nincs sok ideje arra, hogy berlini partnereivel jobban megértesse a francia gazdaságot, valamint az eurózóna működését. Ráadásul a német (Jamaika-) koalíciós tárgyalások összeomlása semmiképp nem jó jel abban a tekintetben, hogy közelebb kerültünk-e egy új német-francia közös halmaz definiálásához, már ami az euró további reformját illeti. Ezt a gazdaságstratégiai konvergenciát hosszabb ideje egyengeti német és francia közgazdászok egy-egy csoportja (Eiffel-csoport és Glienicker-csoport), amelynek azonban a "széllel szemben" nem könnyű hatást gyakorolnia a folyamatokra.
Franciaországnak nem kell csekk a németektől; nem ezért vitatja a német ordoliberalizmus; EU-ra vonatkozó tételeit. A francia gazdaság teljesítménye alig marad el a némettől, a francia államadósság alig magasabb a németnél. Franciaországnak az kell, hogy az euró politikai sikerré váljon, ehhez viszont két dologra van szükség. Először is Németországnak több beruházás és magasabb bérek útján le kell dolgoznia óriási külgazdasági többletét, és több keresletet kell teremtenie az eurózónában. Másodszor olyan új fiskális eszközökhöz (ne kerteljünk: transzferekhez) kell hozzájárulnia, amelynek elsődlegesen nem a franciák, hanem a déli peremországok, valamint Írország és a baltiak lennének a kedvezményezettjei.
