Időről időre szembesülhetünk azzal külföldi útjaink során, hogy olcsóbb élelmiszereket találunk az üzletekben, mint idehaza.
Tekintve, hogy az EU legtöbb országában a jövedelmi viszonyok jobbak, mint nálunk, ez már önmagában meglepőnek tűnhet, de még több kérdés merül fel akkor, ha azt látjuk, hogy egy magyar termék olcsóbb például Németországban, mint itthon.
A külföldi termékek árelőnyét a hatékonyabb, nagyobb európai gyártók ismeretében könnyebb megmagyarázni, ám a magyar termékek eltérő árazása zavarba ejtő, egyeseknek akár felháborító is lehet.
Mostani cikkünkben egy fiktív, 5 ezer forintos önköltségi áron, Magyarországon előállított hústermék sorsát követjük végig, remélve, hogy válaszokat találunk.
Ez a képzeletbeli termék exportképes, jó minőségű, idehaza és külföldön egyaránt jól értékesíthető portéka, vagyis azt feltételezzük, hogy igény volna rá. Példánkban nem foglalkozunk ideiglenes piaci zavarokkal, szezonális hatásokkal és akciókkal, mert ezek félrevinnék az összehasonlítást.
Itt is számít a hatékonyság
A hatékonyság így sem elhanyagolható kérdés. Szakmai beszélgetésekben már közhelynek számít, hogy a magyar élelmiszeripar hatékonysága elmarad a nagy európai gyártók termelékenységétől, amely kétségkívül drágábbá teszi az itthoni tevékenységet.
A sok esetben modernizálásra szoruló hazai élelmiszeripar ráadásul magasabb kamatkörnyezettel szembesül, ha beruházni, fejleszteni akar.
Mindez a külföldiek előnyét jelenti, ám csak részben magyarázza meg azt, hogy egy idehaza gyártott termék miért lehet olcsóbb külföldön, mint itthon.
Igaz ugyanakkor az, hogy a kevésbé hatékony magyar élelmiszeripar nehezebben tudja a sokkokat áremelés nélkül kezelni.
Általában elmondható, hogy a hatékonyabban gazdálkodó, nagyobb volumenben termelő, többfelé értékesítő, technológiával is jobban felruházott szereplők könnyebben tudják tartani magukat a kikalkulált áraikhoz, mint a „kicentizett”, hatékonytalanabb gyártók.
Nem csak a hatékonyság, a verseny erősségében is részleges választ találunk: a kisebb hazai piac kevesebb gyártóval nagyobb esélyt ad a hazai áremelésre, mint a nagy, hatékonyabb és sokszereplős európai piac. Annyit is megkockáztathatunk, hogy a hazai magasabb infláció nagyobb teret ad az emelésnek, hiszen a konkurencia is emel, ráadásul várható, hogy inflációs környezetben a dolgozók is magasabb bérigényekkel jelentkeznek.
A bérszínvonal sem magyarázat
Magyarországon persze még mindig alacsonyabbak a bérek, mint Európa szinte bármelyik országában, amely a hazai gyártóknak kedvez. Ez a bérkülönbség történetesen olvadt az elmúlt években, de még mindig jelentős. A helyzet versenyelőnyt jelent a hazai gyártóknak a külföldiekkel szemben, de továbbra sem magyarázza meg, hogy ugyanaz a magyar termék miért olcsóbb például Németországban, mint itthon.
Ennek a különbségnek a feltárásában sokkal inkább az értékesítést, és kisebb részben a csomagolást is terhelő eltérő terhek nyújtanak fogodzót. Vagyis, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért lehet egy 5 ezer forintos önköltség mellett idehaza előállított termék itthon drágább, mint Németországban, akkor az eltérő gazdasági és szabályozási rendszert kell megvizsgálnunk.
Belföldön jobban drágít az EPR
Magyarországon az önköltséget aránytalan mértékben növelő tényező a csomagolóanyagok után fizetendő díjak rendszere, az úgynevezett kiterjesztett gyártó felelősség (EPR).
A tavaly júliustól hatályos jogszabály a becslések szerint mintegy 120 milliárd forintot von ki az élelmiszeriparból – összehasonlításul: ez a 2021-es ágazati eredmény több mint felét jelenti.
A korábbi termékdíj költségei sokszorosára emelkedtek az EPR keretei között, ráadásul mindez Európában is kirívóan drágának számít. A fizetendő díj a csomagolóanyag tömegétől és anyagától függ, de például egy kisebb konzervdoboz esetében 1,2 forintról 12 forintra emelkedett – miközben Csehországban 2,54 és Ausztriában is 6,93 forint. Jellemző ugyanez minden más csomagolóanyag esetében: akár műanyagban, akár üvegben, akár másban kerül a polcokra a fiktív termékünk, a hazai rendszer lényegesen több költséget ró a gyártóra, mint más európai országok hasonló szabályozása.
Mindez elsősorban a külföldi gyártóknak jelent előnyt, vagyis egy Csehországban készült hústerméknél ez a kiadás kisebb, mintha ugyanazt a terméket itthon gyártották volna.
Nem véletlen azonban az EPR jelentőségének hangsúlyozása: fontos megjegyezni, hogy minket most jobban érdeklő, itthon gyártott termékek eltérő ára esetében is szerepet játszik. A szabály alapvetően az, hogy a gyártás során felhasznált csomagolóanyagok után a hazai EPR-díjak érvényesek, ám a termék konkrét csomagolása után már attól függően kell fizetni, hogy hol értékesítik azt.
Ha tehát a fiktív termékünk Magyarországon kerül a vásárló kosarába, a hazai EPR-díjat kell fizetni, ha Németországban veszik meg, akkor az ottani alacsonyabbat.
Ez is rontja a hazai értékesítés pozícióit, ugyanaz a Magyarországon gyártott termék már csak ezért is drágább itthon, mint külföldön. Az EPR ráadásul az önköltséget hizlalja, vagyis a gyártó az EPR miatt eleve kicsivel olcsóbban tud értékesíteni külföldre még változatlan marzsok mellett is – ez azonban az eltérő szabályozás miatt lehetséges.
A legnagyobb tétel az áfa
Az egyik közismert példa az országonként eltérő terhekre, amely óhatatlanul rárakódik az egyes termékekre, az általános forgalmi adó. Az áfa valóban jelentős különbségeket mutat az egyes uniós tagállamokban, ráadásul bonyolítja a helyzetet, hogy az élelmiszerek esetében számos ország nyilvánvaló népélelmezési, illetve politikai okokból, - valamint az egyes termékpályák fehérítése miatt is - kedvezményes áfakulcsot alkalmaz. Ez igaz Magyarország esetében is, több termékpályán, így például a sertés- és csirkehús esetében is 5 százalékos áfa van érvényben. Mindez azonban jellemzően az alapanyagokra, esetleg a konyhakész kiszerelésű húsokra (például darálthús, csirkemell) érvényes, a készítményekre, így például májasokra, felvágottakra nem. Ez utóbbiak esetében továbbra is a rekordgyanús, 27 százalékos áfa vonatkozik.
Mindez önmagában is jelentős árkülönbségeket okoz. A legtöbb élelmiszerre messze a legmagasabb áfateher nálunk rakódik.
Plusz egy ezres
Az élelmiszerekre vonatkozó jellemző áfakulcs Németországban 7, Ausztriában 10, Lengyelországban mindössze 5 százalék, Írországban pedig nulla. A skála közepén a cseh 15, a szlovák és a szerb 20 százalékos áfa van, míg Magyarországon – az említett, egyes termékkörök kivételével – döntően a 27 százalékos áfa az irányadó.
Fiktív termékünk esetében, amelynek a nettó ára 5000 forint, Németországban 350, Romániában 450, Szlovákiában 1000, Magyarországon pedig 1350 forint áfa növeli meg a fogyasztói árat. Így az azonos összetételű és minőségű, 5000 forintos nettó értékű terméknél az adóeltérés azt eredményezi, hogy a magyar ár a szlováknál 350, a románnál 900, a németnél 1000 forinttal magasabb.
Ha minden más tényezőtől eltekintünk, ez tehát azt jelentené, hogy az adott termék Németországban 5350, idehaza pedig máris 6350 forint lenne.
Természetesen nem csak áfa létezik, a többi többletteher még erre a különbségre rakódik rá. Ezekből is van bőven.
Szorongatott kiskereskedelem
Ezek közül az egyik legfontosabb csomagot a kiskereskedelemre háruló terhek jelentik, amely közül a legfontosabb elem, az ágazatot sújtó különadó. Ennek mértéke már korábban is jelentős volt, 4,1 százalék.
2024-től ez is növekedett, 4,5 százalékos a jelenlegi mérték azon szereplők esetében, amelyek éves árbevétele meghaladja a 100 milliárd forintot.
Ide tartozik a kereskedelmi verseny szinte mindegyik nagyhatású szereplője, a Lidl, a Tesco, a Spar, az Aldi, a Penny Market és az Auchan árbevétele is többszörösen, messze meghaladja ezt a szintet. Összesített eredményeiben jóval a 100 milliárdos határ felett van a Coop és a CBA is, ám ezen láncok nem egységes cégként, hanem kereskedelmi szereplők hálózataként működnek, így ezeknél a láncoknál alacsonyabb kulcsok érvényesek.
Tetszik vagy nem, de áthárítják
A legkisebb szereplők esetében, amelyek éves árbevétele nem éri el az 500 millió forintot, egyáltalán nem kell különadót fizetni, amely természetesen kedvez ezeknek az üzleteknek, de – ismerve a hazai kereskedelem jellegzetességeit – érdemben nem befolyásolja az összképet, hiszen a forgalom lényegesen kisebb szeletét adják, mint a nagy játékosok.
A nagyoknál az évente befizetett kiskereskedelmi különadó összesítve meghaladja a 150 milliárd forintot, amely még az ilyen jelentős társaságoknál sem lenyelhető mértékű költség. Az ágazat általánosan elfogadott marginja 1-3 százalék körül mozog, ha a kereskedelmi versenyre hivatkozva bármelyik szereplő megpróbálná átvállalni a terhet, lényegében azonnal elbúcsúzhatna a profittól, és máris veszteségekkel kellene szembenéznie.
NEM TÚL BÁTOR FELTÉTELEZÉS TEHÁT, HOGY A KERESKEDELMI SZEREPLŐK EGY AZ EGYBEN ÁTHÁRÍTJÁK A KÜLÖNADÓT. EZ A NETTÓ ÁRRA VONATKOZIK, TEHÁT FIKTÍV TERMÉKÜNK ESETÉBEN 225 FORINTOT JELENT.
Mindez tehát az áfával együttesen máris 6575 forintos árucikket csinált az 5000 forintos nettó árú termékből – ami eddig Németországban továbbra is 5350 forintnál tart. A különbség máris 1225 forint, csaknem 23 százalék, csak emiatt a két tényező miatt.
A kockázat árazása
Nehezen számszerűsíthető terhet jelent a kiskereskedelmen az általános piaci hangulat, a kormányzattal fenntartott rossz viszony, amely nem csupán politikai nyilatkozatokban, hanem időnként szabályozói lépésekben is tettenérhető. A gyakorta éjszakánként megjelenő rendeletek, váratlan rossz hírek, a néhol hadüzenetnek is felfogható ellenséges megszólalások, vagyis az általános kiszámíthatatlanság miatt kézenfekvő lenne, hogy a kereskedelmi szereplőknek – biztos, ami biztos – vastagabban fog a ceruzájuk. Nem jelenthető ki, hogy erre nincs példa, de a magyar lakosság korlátozott vásárlóereje, az erős verseny és nem utolsósorban az ilyen „kockázati árazás” kimutathatatlansága miatt ettől a tényezőtől most eltekintünk.
Félrement szabályozások
Ennél sokkal konkrétabb hatást jelent ugyanakkor a korábban érvényben lévő ársapka és a most is élő kötelező akciózás intézménye. A konstrukciók mindegyike veszteséget jelentett a kiskereskedelmi szereplőknek az érintett termékekre vonatkozóan, amelyet – ez szakmai körökben lényegében általánosan elfogadott vélemény – igyekeztek más termékeken behozni. Mint azt a Magyar Nemzeti Bank egy korábbi szakmai anyagában Balatoni András leszögezte:
a korábbi élelmiszer-árstopok nem mérsékelték még a helyettesítő termékek inflációját sem. A rögzített árú termékek esetében elmaradt áremelkedéseket a kereskedők teljes egészében áthárították más termékekre.
Vagyis a szabályok által nem nevesített termékek drágábbak lettek, mivel ezzel igyekeztek behozni a szereplők a máshol keletkezett veszteségeiket. Egy 5 ezer forintos önköltségű termék esetében ez a hatás minden bizonnyal szintén jelen lenne.
Sokba kerül az egészség
Bár fiktív hústermékünk esetében nem érvényesül a népegészségügyi termékadó (neta), egy sor élelmiszer esetében ezzel is számolni kell. A köznyelvben – némileg helytelenül chipsadónak hívott – közteher általában a sok sót vagy cukrot tartalmazó snackekre, üdítőitalokra, gyümölcsízre, cukrozott kakaóporra, ízesített sörökre és hasonló termékekre vonatkozik. A neta mértéke nagyon változó, literenként, illetve kilogrammonként 8 forinttól egészen 780 forintig terjedhet, általában 200-300 forint körüli pluszterhet jelent. Összességében tehát nem jelentéktelen költségről van szó, az ebbe a kategóriába tartozó élelmiszerek esetében ez szintén látványosan kiszélesítheti az árkülönbségeket más országok javára.
A szállítás sem fordít a helyzeten
Természetesen az exportot drágítja a szállítás költsége, vagyis ez a tényező kedvezőbb fiktív termékünk hazai értékesítésekor. A nemzetközi szállítás nem csak a távolság miatt drágább, hanem az ilyen fuvarok bonyolultabbak is, a kamionok állásidejét, a sofőr pihenőidejét szigorú szabályok rendezik, nagyobb távolságokra nem ritka a váltott sofőr alkalmazása sem. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szállítás – hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt – nagyon hatékony tevékenység.
Ez a termék árában még akkor sem számít jelentősen, ha tudjuk, hogy az utóbbi években ennek költsége sokat emelkedett a korábbiakhoz képest.
Az egy kilométerre vetítve néhány eurós fuvarköltség még 2 ezer kilométeres távolság esetén sem nagyon haladja meg a néhány ezer eurós szintet. Mindez persze soknak tűnhet, de az 5000 forintos termékünkre vetítve továbbra sem érdemi tényező. Annyit persze le kell szögezni, hogy mindez belföldi viszonylatban természetesen lényegesen alacsonyabb, ami az eddigiekkel ellentétben az itthoni fogyasztói áraknak kedvez – igaz, sokkal kisebb súllyal esik latba.
Mennyi lesz az euró?
Felmerül még az árfolyamhatás is, mint tényező, leginkább a forint euróhoz viszonyított árának kiszámíthatatlan mozgása. Elviekben a gyenge forint kedvez az exportnak, ezt a közgazdasági alapszabályt ugyanakkor nagymértékben módosítja az exportáló szereplők költségszerkezete.
Bár a költségek javarészt forintban fizetendők egy itthoni cégnek, távolról sem jelenti mindez azt, hogy az árfolyam a kiadásokra nincs hatással.
A munkabérek és részben az itthon megtermelt alapanyagok ára forintban képződik, ám utóbbi esetében máris nem teljeskörű a hazai fizetőeszköz egyeduralma: a sertésárakat a piac euróban árazza, és általában a mezőgazdasági termelés számos kiadása euróban vagy dollárban mérettetik meg, vagy abból ered, a műtrágyától az üzemanyagig és állatgyógyászati termékekig. Az idehaza termelő élelmiszeripari cégek kitettek az eredetileg szintén nem forintban árazott energiaköltségeknek, és számos más termelési alapanyagnak, valamint eszköznek, a gépsoroktól és csomagolóanyagtól kezdve a fűszerekig.
Az iparág értékláncban történő működése a forintárfolyam hatását csökkenti, egyszerűen fogalmazva: a gyenge forint esetén az export több jövedelmet hoz, de a kiadások jelentős része is megnő.
A kiszámíthatatlanság ára
Általában az iparági szereplők az informális beszélgetések során elmondják, hogy – bizonyos határokon belül – idővel alkalmazkodni tudnak egy adott árfolyamhoz, feltéve, ha az kellően stabil.
A forint esetében épp ez a stabilitás, ez a kiszámíthatóság hiányzik.
Míg az elmúlt évtizedben lényegében folyamatosan gyengült a forint hol nagyobb, hol kisebb mértékben, addig 2022 őszén már túlzás nélkül beszakadt. A 2022 tavaszi 360 körüli szintről gyors ütemben emelkedett, majd mindössze pár nap alatt 420 felettire drágult egy euró ára. Bár a jegybanki reagálások igyekeztek megállítani a folyamatot, az exportáló szereplők közül sokan alapvetésnek vették, hogy be kell rendezkedni a 400 forint feletti árfolyamra. Ez azonban nem így történt, a forint – magához képest – 2023-ban már látványos erősödést mutatott, tavaly jellemzően 370-380 körüli szinteken, meglepően stabil keretek között mozgott. Még az utóbbi hetek gyengülésével is messze vagyunk 400-as szinttől.
A forint tehát nem csak gyengülésében, a jelek szerint erősödésében is kiszámíthatatlan.
A 2022 végén kialakuló exportszerződésekben ugyanakkor az élelmiszeripari szereplők vélhetően drágább euróval számoltak, amelyből az is következik, hogy – ha éppen nem prompt megállapodások keretében, hanem évente megújuló szerződés szerint szállítottak – alacsonyabbra „lőtték be” az eurós árat ajánlataikban. Ez szintén erősíthette azt az érzetet, hogy a magyar termékek külföldön kedvezőbb áron jelennek meg.
25-30 százalékos különbség a rendszerben
Látható tehát, hogy csupán az áfa, a kiskereskedelmi különadó 23 százalékkal drágítja ugyanazon termék árát itthon a németországi értékesítéshez képest. Ehhez jön még az EPR eltérése – a fiktív termék fiktív csomagolásának költségét ugyan nehéz lenne megbecsülni. A további tényezők, mint a kereskedelmi szektor bizonytalansága, a forintárfolyam és a szabályozás kiszámíthatatlansága, a kevésbé hatékonyabb iparág tehetetlensége és a tökéletlenebb verseny ehhez további, nehezebben számszerűsíthető százalékpontokat adnak hozzá. Ez jelentősen drágítja a hazai értékesítést a külpiacokhoz képest, amelyet nem képes ellensúlyozni a szállítás költsége sem.
A nehezebben becsülhető tételekkel együtt tehát egyáltalán nem meglepő a fentiek ismeretében, ha egy itthon gyártott termék Németországban akár 25-30 százalékkal is olcsóbban jelenhet meg a boltokban, mint Magyarországon.
Természetesen minden országban van nagy- és kiskereskedelmi árrés is, ám feltételezhető, hogy ezek nagyjából azonos szinteken mozognak – minél tökéletesebb a verseny egy piacon, annál inkább.
Ugyanez visszafelé
Természetesen fordítva hasonló hatások érvényesülnek. Vegyünk egy újabb képzeletbeli terméket, amit ezúttal Németországban állítanak elő, és ott is, valamint hazánkban is értékesítik. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy ennek a terméknek az önköltségi ára 13 euró, amely nagyságrendileg 5 ezer forintnak felel meg. Erre Németországban jön a 7 százalékos áfa, amely a termék árát 13,91 euróra növeli. Magyarországra érkezve az importőr az eurós beszerzés után forintért adja tovább a terméket. Természetesen az átváltás során igyekszik védekezni a hektikus árfolyammozgások ellen, amennyire teheti, ez azonban aligha haladhatja meg az 1-2 százalékot. Ha csak 388-as árfolyamot feltételezünk, akkor az egyszerűség kedvéért 5044 forintot kapunk, erre a váltás során konzervatív becsléssel élve 1 százalékot számolva 5094 forintnál tartunk.
Nehezebben megfogható tényező a nagy- és kiskereskedelmi árrés, amely ebben az esetben is változó, és vélhetően az erősebb versennyel rendelkező Németországban alacsonyabb valamelyest. Mivel azonban a célunk az eltérő adottságok feltárása, ezért a nettó árat bruttósítva megvilágíthatjuk a különbséget:
az áfával növelt ár Németországban 13,91 euró, idehaza 6470 forint. A kiskereskedelmi különadó szintén a nettó árra rakódik, ez 230 forint, ezzel együtt tehát 6700 forintnál tartunk.
Ezután jönnek a nehezebben megfogható tényezők: az EPR-díj, a kereskedelmi láncok árrése, a versenyből és az inflációs szentimentből fakadó mozgástér az áremelésre, a fogyasztók vásárlóereje, amely gátat szab a sokszor indokolt áremelési kísérleteknek is.
Összességében azonban jól látható, hogy a – máskülönben nagyon is számító - szoft tényezők mellett is eleve a rendszerben van 25-30 százalékos árkülönbség a hazai fogyasztók hátrányára.
Címlapkép forrása: Getty Images
