Nehézipari centrum egykor
Dunaújváros egyik legfőbb sajátossága abban rejlik, hogy a város nagyon rövid idő alatt vált a szűkebben vett térség meghatározó központjává, Fejér megye második legnagyobb városává és az ország egyik legjelentősebb nehézipari centrumává. Bár a korábban már itt elhelyezkedő település (Dunapentele) történelme viszonylag hosszú időkre nyúlik vissza, de a városiasodás, az új város vonzáskörzetének létrejötte, és szerepének kialakulása az elmúlt 60–70 év során történt meg. Dunaújváros a szocialista tervgazdaság időszakában mindig kiemelt, kedvezményezett szerepet kapott, ezt az elmúlt 30 év során azonban már jóval kevésbé lehetett tapasztalni. Ez részben visszatükröződik a város népességének alakulásában is: 1950 és 1970 között a kezdeti 4000 főről 40 ezer fő fölé nőtt a város lélekszáma, és az 1980-as években érte el a csúcsot valamivel 60 ezer fő felett. Ezt követően az országos trendekkel nagyjából összhangban lassú csökkenés indult, amely a 2000-es évek elején felgyorsult. A rendelkezésre álló legfrissebb (2019. évi) statisztikai adatok alapján mintegy 43 ezer fő él a városban (1. ábra).
Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a népességcsökkenésében a szuburbanizációs folyamatoknak is szerepe volt, azaz a városból elvándorlók egy része a városkörnyéki településekre költözött. A Központi Statisztikai Hivatal elmúlt 20 évben mért vándorlási adatai arra utalnak, hogy amíg Dunaújváros esetében szinte folyamatosan elvándorlást lehetett tapasztalni, addig a városkörnyéki települések vándorlási mutatója jellemzően pozitív értéket (odavándorlást) jelzett.
Bár Dunaújváros nem az egyetlen ún. „szocialista város”, amelyet az erőteljes iparosítás révén indult hirtelen növekedésnek, és vált rövid idő alatt meghatározó tényezővé a magyar gazdaságban, viszont a maga nemében talán egyedülállóan szoros szimbiózis alakult a város és a gyár között. Ez valószínűleg arra is visszavezethető, hogy amíg más ipartérségek esetében már többnyire jelen volt az adott tevékenység (pl. bányászat), amelyet kiemelt mértékben fejlesztettek az 1950-es évektől, addig Dunaújváros esetében a vasmű és a város együtt, egymásra építve jött létre. A térség legnagyobb foglalkoztatójaként a Dunaferr csoport jelentősége és szerepe Dunaújváros és környékének gazdasági életében a mai napig megkérdőjelezhetetlen annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben a gyárnak már sokkal komolyabb kihívásokkal kellett szembenéznie, ami a város gazdaságában is megmutatja hatását.
A magyar települések gazdasági pozícióját elemző vizsgálatok alapján Dunaújváros, mint „tradicionális ipari központ” az 1990-es években még viszonylag előkelő helyen szerepelt a települések közötti rangsorban (9. hely), azonban az elmúlt két évtized során, elsősorban a Dunaferr nehézségeinek köszönhetően fokozatosan hátrébb került a rangsorban (18. hely), annak ellenére, hogy a 2000-es években több külföldi beruházás is megjelent a térségben (bár a statisztikai adatok elemzése során azt is figyelembe kell venni, hogy a Hankook gumigyár hivatalosan Rácalmáshoz tartozik) (Csomós 2013, Molnár és szerzőtársai 2018). Szintén érdemes megemlíteni, hogy a rendszerváltás előtt Dunaújvárosban viszonylag jelentős mértékben jelen lévő könnyű- és élelmiszeripari állami vállalatok (ruhagyár, kenyérgyár, tejüzem), az 1990-es évek során fokozatosan eltűntek.
Az orosz-ukrán szál, azaz a tulajdonos háttere
Az ISZD (Donbasz Gyáripari Szövetség) 1995-ben, az ukrajnai privatizáció során jött létre horizontális nagyvállalatként. Fő aktívája a Luhanszk megyében lévő Alcsevszki Acélkombinát volt, ehhez tartoztak kisebb gépgyártó üzemek. A Dunaferrt – akárcsak a lengyel társát, a Huta Czestochownát – ezen országok EU-csatlakozásának idején vásárolták meg. Ukrán részről a cél az uniós acélipari kvóták és vámok megkerülése, az európai kereskedelmi kockázatok csökkentése volt. Prága és Budapest pedig egy nagyobb egységbe kívánta integrálni kohászati egységeit, amelyek ilyen kis üzemméretek és az állami szubvenciók uniós tilalma mellett bizonyosan csődbe mentek volna.
Az orosz befektetők a 2008-as gazdasági válságot követően jelentek meg a cégben. Ekkor véget ért a kohászati konjunktúra és az ISZD-nek jelentős devizaadósságai miatt likviditási problémái is voltak. Ugyanakkor nem kisebb szerepet játszott az eladásban az ukrajnai politikai védőernyő megszűnése. Az ISZD tulajdonosai az “örök második” Julia Timosenkóhoz álltak közel, egyik akkori tulajdonosa és alapítója, Vitalij Hajduk, speciel rövid ideig magas rangú hivatalnoka is volt az adminisztrációnak. 2009 végére viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ez a választás legalábbis kétesélyes. Ekkor már éles harc folyt az ISZD-ért, rendszeresen korlátozták szénhez és vasérchez való hozzáférését, Viktor Janukovics munkatársai pedig kevés kételyt hagytak a cég sorsa felől az elnökválasztást követően.
A hírek szerint az orosz Vnyesekonombank és az orosz kohászati Jevraz-Csoport vette meg az ISZD többségi tulajdonrészét. Előbbi tulajdonképpen nem egy bank, hanem egy orosz állami beruházási alap, politikai védelmet nyújtva Janukoviccsal szemben. Az orosz szakmai beruházó lett volna hivatott az ISZD Achilles-sarkát jelentő nyersanyag-utánpótlást biztosítani. Valójában soha nem vált világossá, kié a cég és kik a valódi irányítói. A Vnyesekonombank passzív tulajdonos volt, a cég menedzsmentje és valódi irányítói pedig nem változtak. Éppen ezért életszerű, hogy ekkor még az eredeti Szerhij Taruta-Oleh Mkrtcsjan páros maradt a valódi irányító szerepben (Vitalij Hajduk 2010-ben kilépett a cégből).
A 2014-es kelet-ukrajnai háború végleg megpecsételte az ISZD sorsát. Az alcsevszki kombinát a szeparatista felkelők által ellenőrzött területen maradt, 2017 elején le is állt, majd az ellenőrzést is átvették felette a régió új urai. A fő politikai patrónus, Julia Timosenko a 2019-es elnökválasztáson már a második fordulóba sem jutott be, 13,4%-ot kapott. Az orosz hatóságok is kihátrálni látszanak a menedzsment mögül, Oleh Mkrtcsjant Moszkvában letartóztatták és 2019-ben sikkasztásért elítélték. Ilyen körülmények között a Dunaferr oda jutott, ahonnan indult, magányos és apró üzem egy erősen oligopol ágazatban, zavaros tulajdonosi viszonyokkal válságos időkben. (Deák András)
A gyár meghatározza az egész térség erejét
Ahogy a város lakossága, úgy a vasműben foglalkoztatottak száma is dinamikusan emelkedett a kezdeti időszakban. Az 1970-es években mintegy 13 ezer fő dolgozott a gyárban. Ezt követően fokozatosan csökkent az ott dolgozók száma, de a rendszerváltás időszakában is még nagyjából 10 ezer főnek adott munkát a vasmű. A foglalkoztatottak számának zsugorodása főleg az elmúlt 10 évben gyorsult fel, azonban ezt a folyamatot az is elősegítette, hogy a vállalatvezetés gazdaságossági okokra hivatkozva számos tevékenységet szervezett ki külső partnereknek. A foglalkoztatottak arányában a fizikai dolgozók száma folyamatosan 67–69% körül mozgott, és a hosszú távú tendenciákat tekintve a számuk az elmúlt 20 évben mintegy felére esett vissza (2. ábra).
A vasmű helyzete nemcsak a város, hanem a térség foglalkoztatását is befolyásolja. Dunaújváros munkaerőpiaci vonzáskörzete nemcsak a közvetlenül város mellett lévő, hanem nagyjából egy 15-20 km-es körben elhelyezkedő településekre is kiterjed, a Fejér megyei területek mellett részben Tolna (Dunaföldvár) és Bács-Kiskun megyébe is átnyúlva. A munkaerőpiaci vonzáskörzet nagymértékben átfedésben van az Európai Unió Urban Audit adatgyűjtése keretében meghatározott dunaújvárosi funkcionális várostérséggel, mivel utóbbi azokat a településeket foglalja magában, amelyek lakói jellemzően Dunaújvárosba ingáznak munkavégzés céljából. A 18 magyarországi várostérség között a települések számát, a népességet, valamint a központi település méretét tekintve a dunaújvárosi számít a legkisebbnek. A gazdaságilag aktív népesség 2016-ban 43 ezer főt tett ki, ez a térség teljes népességének (86 ezer fő) mintegy fele. Az aktivitási ráta 57%-os volt, ez valamivel jobb, mint az országos átlag, és nagyjából megfelel a többi körzet átlagos értékének. A nemek közötti arányokat tekintve jelentős különbségek figyelhetők meg, amíg a férfiak aktivitási rátája országosan az egyik legmagasabb értékkel bírt (69%), addig a nők aktivitási rátája viszonylag alacsony volt, ez azonban megegyezett az országos átlag értékkel (47%). A munkanélküliségi rátát tekintve a nemek között szintén jelentős különbségeket lehet felfedezni: a női munkanélküliségi ráta 8%-os volt, szemben a férfiak 4%-os értékével (1. táblázat).
A térségben 2016-ban a 43 254 főt kitevő gazdaságilag aktív népességen belül a 20–64 év közötti népességből a foglalkoztatottak száma 40 420 fő volt, amelynek valamivel több, mint fele (21 370 fő) Dunaújvárosban élt. Ebben az évben a Dunaferr foglalkoztatottjainak száma 4967 fő volt, amelyhez még hozzáadódnak mintegy 1000–1500 fős nagyságrendben azok a munkavállalók, akik különböző a Dunaferrhez kapcsolódó tevékenységek kiszervezését követően külső partnerek foglalkoztatnak (együttesen közvetlen munkavállalók). Amennyiben feltételezzük, hogy a közvetlen munkavállalók túlnyomó többsége a városban, vagy környékén él, ez azt jelenti, hogy a várostérség összes foglalkoztatottjának mintegy 15%-a tartozik ebbe a körbe. A közvetlen foglalkoztatottak mellett további több ezer munkavállaló sorsát befolyásolhatja, akik a városban és a várostérségben a vasmű partnereként, vagy a térség szolgáltató szektorának szereplőiként jelennek meg. Bár nem egyszerű meghatározni, hogy a közvetetten érintett munkavállalók köre pontosan mekkora lehet, de nagyságrendileg mintegy 15–17 ezer főről is szó lehet. Ez azt jelenti, hogy
a térség foglalkoztatottjai mintegy 40–45%-ának életét érintheti legalább indirekt módon a Dunaferr sorsa.
Ez az arány Dunaújvároson belül pedig még jelentősebb, akár 70–80% körüli is lehet. A térség két másik jelentős foglalkoztatója a Hamburger Hungária papírgyár (átlagos létszám 2016-ban: 367 fő), illetve a rácalmási Hankook gumigyár (átlagos létszám 2016-ban: 3126 fő). A vizsgált évet tekintve a három említett vállalatnál dolgozott a várostérség 20–64 év közötti munkavállalóinak mintegy 23–25%-a.
Mindhárom cég esetében a fizikai dolgozók száma domináns: amíg a Dunaferr és a Hamburger Hungária esetében mintegy 68–69% ez az érték, addig a Hankook esetében igen magas, 88%-os a fizikai munkavállalók aránya. Ez a kör azonban nem csupán az összeszerelést végzőkre utal, hanem ebben körben vannak bizonyos speciális szakértelmet igénylő munkahelyek is. Utóbbiaknak kiemelt szerepe van a vasmű szempontjából, mivel ezekben a pozíciókban tevékenykedő munkavállalók kulcsszerepet töltenek be a vas- és acélgyártás folyamatában. Ezért amennyiben végső esetben bekövetkezne a vasmű leállása, ez a munkaerő elvesztése mellett az adott esetben több évtizede halmozódó vas- és acélgyártás során szükséges speciális szaktudás gyors eltűnésével is járhat.
Figyelmeztető példák
A magyar vas- és acélgyártás korábbi központjai közül Dunaújváros kivételével már mindenhol átélték ezt a folyamatot. A rendszerváltás időszakára az Ózdi Acélművek a technológiai modernizáció, a szerkezetváltás elmaradása és a keleti piacok elvesztése miatt már nem tudott versenyképesen helytállni a piaci versenyben. Az 1990-es években lezajlott sikertelen privatizációs kísérletek után a gyár nagy részét lebontották. Az 1986-ban még 13 000 főt foglalkoztató üzemből az 1990-es évek közepére megmaradó egységeknél mintegy 1600 fő munkavállalót tudtak megtartani. Ózdon jelenleg külföldi tőke beruházással, német tulajdonossal folyik a korábbinál jóval kevesebb embert foglalkoztató acélgyártás (az Ózdi Acélművek Kft. átlagos statisztikai állománya 2019-ben 582 fő volt). A másik borsodi vaskohászati központban, a Diósgyőr Vasgyárban, a dunaújvárosihoz hasonlóan még folytak technológiai fejlesztések az 1980-as években, azonban Diósgyőrben ez a folyamat megrekedt. A rendszerváltás előtt mintegy 15 000 főt foglalkoztató vállalatnál az elmaradt szerkezetváltást és modernizáció befejezését a privatizáció révén tervezték megvalósítani. A gyár többszöri sikertelen privatizációt követően az 1990-es évek végén a kassai Kelet-szlovákiai Acélmű tulajdonába került, azonban ez a viszony is rövid életűnek bizonyult. Az elmúlt években többször is felmerült a diósgyőri acélgyártás újraélesztése, de erre egyelőre nem került sor. A csepeli acélgyártás jelentős része szintén a technológiai fejlesztések, és a piaci kapcsolatok eltűnése miatt szűnt meg.
Az elmúlt 30 év folyamatai a dunaújvárosi gyárat sem hagyták érintetlenül. Azonban az ózdi és diósgyőri üzemmel szemben a dunaújvárosi vas- és acélgyártás fenntartásában kulcsszerepe volt, az 1980-as évek során végrehajtott technológiai fejlesztéseknek, és szerkezetváltásnak (Sziklavári, 2002). Ezek mellett a gyár földrajzi elhelyezkedésének is meghatározó jelentősége van, mivel szállítási szempontból sokkal jobb pozíciói vannak a dunaújvárosi gyárnak, mint amilyenek a borsodi kohászati üzemeknek voltak (kiemelve a dunai kikötő szerepét).
Az ózdi és diósgyőri esetekből is látható, hogy egy-egy nehézipari nagyvállalat eltűnésének súlyos hatásai lehetnek, különösen az olyan térségekben, ahol a gazdasági élet a mai napig nagymértékben támaszkodik a vállalatra, és ez a térségben lakók életének jelentős részét is befolyásolja. Szintén figyelembe kell venni, hogy a térség többi foglalkoztatója nem képes rövid idő alatt felszívni a felszabaduló munkaerőt, kihangsúlyozva, hogy különösen a vas- és acélgyártásban speciális szaktudással rendelkező munkavállalók csak korlátozottan tudnák a felhalmozott tudásukat más ágazatban tevékenykedő cégnél hasznosítani.
A Dunaferr csoport jelenléte a mai napig alapvetően meghatározó a város és közvetlen térsége életében annak ellenére, hogy új szereplők is megjelentek a térség gazdasági életében. Bár a város (és szűken vett térsége) valamelyest elmozdult egy több ágazatra építő fejlődési pálya irányába, azonban a Dunaferr továbbra is meghatározó a térség életében. Erre utalnak a korábbi kutatások felmérései, és az utóbbi évek foglalkoztatási adatai is. Ezért a gazdaságpolitikának figyelembe kell venni, hogy a dunaújvárosi gyár bezárása, a speciális szaktudás eltűnése, az elvándorlás felgyorsulása, vagy a meglévő infrastruktúra (például a vasműhöz tartozó dunaújvárosi kikötő) leépülése nemcsak térségi szinten, hanem országosan is komoly negatív hatásokkal járhat. Amennyiben a gyár ellehetetlenül, úgy célzott területfejlesztési eszközökre is szükség lesz, amelyek legalább tompíthatják a térségi veszteségeket: egyrészt erősíthetik a térség gazdaságának ágazati diverzifikálódását, másrészt elősegíthetik, hogy a térség dolgozói akár átképzés, akár új vállalatok alapítása révén minél gyorsabban új munkahelyeket találjanak.
A szerzők a KRTK Regionális Kutatások Intézetének és a KRTK Világgazdasági Intézetének kutatói
Címlapkép: Az ISD Dunaferr Zrt. látképe Dunaújvárosban. Középen a kokszolómű látható. Forrás: MTI Fotó/Máthé Zoltán
