Második beiktatási beszédében Donald Trump Amerika "új aranykorát" hirdette meg, és nem bízott semmit sem a véletlenre: első hivatalban töltött napján több tucat rendeletet adott ki, Joe Biden intézkedései közül pedig becslések szerint 78-at vont vissza csak aznap. Ezek közül melyik rendeletet emelné ki? Az amerikai elnökök mindig is ekkora csinnadrattával kezdték a ciklusukat, vagy ez egy új jelenség?
Én egy kategóriát emelnék ki közülük, mert tematikailag több csoportba lehet osztani, hogy milyen rendeleteket hozott: volt, ami kül- és biztonságpolitika, volt, ami bevándorlás és határvédelem, és volt, ami a szövetségi kormányzat működésének átalakítását célozta – egyébként a Biden-rendeletek visszavonása is zömében erről szólt. Ez egész konkrétan az úgynevezett DEI mozaikszónak megfelelő gyakorlat felszámolása, azaz "diversity, equity and inclusion" (sokszínűség, méltányosság, inkluzivitás), ami lényegében a különböző kisebbségekre vonatkozó pozitív diszkriminációt jelentette a szövetségi intézmények rekrutációjában, foglalkoztatásában. A legtöbb ilyen intézkedés, amit visszavont, az erre vonatkozott.
Trump az elsődleges, ha úgy tetszik, politikai felhatalmazást az ő értelmezésében erre kapta, hogy visszacsináljon minden bideni, főleg a szövetségi kormányzat működésére vonatkozó iránymutatást.
A csinnadrattával kapcsolatban, nyilván voltak rá példák, de abból a szempontból ez rendkívüli volt, hogy több olyan elemet is beemelt Trump a beiktatási beszédbe, vagy akár az elnöki rendeletekbe, ami már most lendületet adott ennek a – legalábbis konzervatív oldalon érezhető –optimizmusnak.
Voltak szimbolikus intézkedések is, melyeknek nem biztos, hogy lesz hosszú távú gyakorlati következménye:
mondjuk a Mexikói-öböl átnevezése Amerikai-öbölre vagy a McKinley-hegy átnevezése. A beszéde is tele volt szimbolikus elemekkel, amelyek jó ideje már elvesztek vagy eltűntek az elnöki kommunikációból. Ilyen például, hogy használta a "frontier" kifejezést, ugye ez "határvidéket" jelent, illetve bekerült a "Manifest Destiny", azaz "sorsszerű elrendelés" vagy "testet öltött végzet".
Ezek XIX. századi kifejezések, amelyek először az észak-amerikai terjeszkedést, majd később a kulturális, tudományos vívmányokban folytatott amerikai erőfeszítéseket hivatottak kiemelni,
mondván, az amerikai egy kiválasztott nemzet, és az a küldetése, hogy folyamatosan tolja ki a határokat, hogy a határvidéken terjeszkedjen, a szó átvitt értelmében most már. Érdekes volt, hogy ezeket a kifejezéseket beemelte, mert ezeket manapság az akadémiai nyelvezetben lehet hallani, a közbeszédben ritkán.
Talán az egyik legnagyobb port kavart intézkedés a XIV. alkotmánykiegészítés átértelmezése volt – ezt ideiglenesen fel is függesztette a bíróság, miután a demokraták pert indítottak. Ön mennyi esélyt lát arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyja ezt a rendeletet?
A szóban forgó rendelet arról szól, hogy kiket illet meg az amerikai állampolgárság.
Érinti egyrészt azokat, akik illegálisan, mondjuk a déli határ mentén jöttek az Egyesült Államokba, illetve azokat is, akik legális tartózkodási szándékkal érkeztek – ez lehet egyébként egy munkáltatói vagy turistavízum-túltartózkodás. Tehát azoknak a nőknek, akik ilyen körülmények között adnak életet, a gyermekük nem lesz amerikai állampolgár, főleg akkor nem, ha az édesapja sem állampolgár. Tehát itt azért van valamennyi játéktér, de alapvetően arra ment ki a játék, hogy a déli határ felől érkező illegális bevándorlók ne adjanak életet az Egyesült Államok területén, így a megszületett gyermek ne legyen amerikai állampolgár, és családegyesítés révén a család összes többi tagja idővel ne jöjjön át.
A jogi eljárás vélhetően fel fog menni a Legfelsőbb Bíróságig, mert végső soron a XIV. alkotmánykiegészítés értelmezését igényli.
Elképzelhető, hogy Trump javára fog dönteni a Legfelsőbb Bíróság,
hiszen főleg konzervatívokból áll – részben Trump legutóbbi három kinevezése révén. De kell valószínűleg egy-két év, hogy ez ügyben döntés szülessen.
Külpolitikai vizekre evezve, az Egyesült Államok jelenlegi legnagyobb kihívásainak Kínát, a Közel-Keletet és az orosz-ukrán háborút szokás tekinteni. A nemrég életbe lépett gázai tűzszüneti tárgyalásokról kiszivárgott információk szerint Trump közel-keleti különmegbízottja, Steve Witkoff elég erősen rácsapott az asztalra az izraeli kormánynál. Mit árulhat el ez a Trump beiktatása előtt történt eseménysor a következő négy évben várható külpolitikai stratégiáról?
Trumpnak bizonyos szempontból érdeke volt, hogy szimbolikusan történjen valamiféle előrelépés az ügyben, tehát túszokat engedjenek át.
Ez nagyon jól rezonál a Jimmy Carter–Ronald Reagan-váltásra a 80-as évek elején.
Az iráni túszválság részleges megoldását tulajdonképpen szintén nem Reagan intézte el, de nagyon látványos volt, hogy a beiktatásával párhuzamosan került sor arra.
Egyébként maga Trump mondta, hogy ő nem gondolja, hogy ez érdemi előrelépést jelentene.
Trump arra készül vélhetően, hogy továbbra is erőt, furkósbotot kell mutatni a Hamásszal, illetve a palesztinokkal szemben, úgyhogy nem hiszem, hogy ez érdemben változást jelentene az Izrael-politikájában.
Az Izrael-politika azért érdekes, mert
ez volt az egyik külpolitikai ügy, igazság szerint nem is annyira az orosz-ukrán háború, amin a demokraták elvesztették a választást,
ugyanis megtörte a belső bázisukat. A republikánus oldalon ez egyáltalán nem okozott diszkrepanciát. Emlékezzünk vissza, Bidennek és Harrisnek is voltak olyan nyilvános rendezvényei, ahol a tömegből nem egyszer félbeszakították a beszédet egy-egy bekiabálással. Ilyet nem láttunk még Ukrajna kapcsán sem a republikánus oldalon.
A Közel-Kelet kapcsán egyébként Irán elszigetelésére összpontosít majd Trump, ez nem újdonság, ezt láttuk az első adminisztrációban is.
De ettől eltekintve igazából nem szeretne a Közel-Keleten bevonódni.
Talán egy kivételt lehetne említeni, amire még Biden alatt is van precedens, ahol várható amerikai katonai beavatkozás: Jemen kapcsán, ha a húszik esetleg a hajózási útvonalakat támadják – nem kell feltétlenül amerikai hajót célba venniük, ez lehet brit vagy más hajó is.
A többi válsággócot, Ukrajnát és Kínát illetően mire lehet számítani, akár Trump külpolitikai kinevezettjeire tekintettel?
A külpolitikai kinevezettjei és a republikánusok körében tapasztalt belső viták alapján
Kína nagyobb prioritást élvez.
Ez nem meglepő, ezt lehetett látni az amerikai politikai elitben összességében.
A külpolitika alapvetően az elnök hatásköre, de a Kongresszus, ahol szűk republikánus többség van mindkét házban, hozhat olyan törvényt, mellyel mandátumot adnak az elnöknek, hogy mit végezzen.
Valószínűtlen, hogy olyan mandátumot adnának neki, amit ő nem akar, de benne van a pakliban. Arról nem is beszélve, hogy két év múlva félidős választás lesz.
A Kongresszust azért emelem ki, meg általában a republikánusokat, mert talán ez a jobb terep, ahol fel lehet mérni, hogy Amerikában most hányadán állnak Kínával, meg Ukrajnával. Itt különböző forgatókönyvek vannak. A dilemma az, hogy a kettőt egyszerre tudják-e folytatni, tehát támogatni Ukrajnát és közben Ázsia felé, Kína ellenében fordulni, vagy Tajvant is adott esetben támogatni. Erről különböző iskolák vannak egyébként az akadémiai világban is, hogy a kettő megy-e egyszerre, illetve hogy érdemes-e ezeket bárhogyan priorizálni.
A hangsúly azon van, hogy a kínai kihívást priorizálnák Ukrajna elé, Ukrajnát pedig átadnák az európaiaknak.
Ez nem azt jelenti, hogy Ukrajnát egy az egyben odadobják az oroszoknak. Ez valószínűtlen.
Egyrészt azért, mert geopolitikai szempontból sem érdekük a republikánusoknak. Még ha európai ügynek is tekintik Ukrajna nyugati integrációját, az alapvetően amerikai érdek is. Másrészt belpolitikailag sem érdekük: Joe Bidennek a támogatottsága nagyjából 2021. augusztus 15-én, tehát az afganisztáni kivonulással szinte napra egyezően kezdett el szabadesésbe fordulni. Onnantól kezdve cikázott, de alapvetően az egy fordulópont, töréspont volt. Ezt ki is használták a republikánusok: ez többről szólt, mint Afganisztán, ez tulajdonképpen üzenetet küldött a potenciális agresszoroknak, mint például Vlagyimir Putyinnak, hogy akkor ennek megfelelően viszonyuljon a Biden-elnökséghez.
Ezt azért mondom, mert egy hasonló kihátrálás Ukrajna mögül republikánus részről ugyanezt a képet festené, ezért sem érdekük ezt megtenni.
Ukrajna kapcsán a kérdés, amit tisztázni fognak valószínűleg már az első 100 napban, az az, hogy a fegyverszünet – nem a béke, de a majdani békét lehetővé tevő fegyverszünet – milyen feltételekkel, illetve milyen amerikai érdekek mentén jöjjön létre.
Tulajdonképpen a republikánusok fő panasza Bidennel szemben nem is az volt az elmúlt két évben, hogy támogatja Ukrajnát. Nyilván voltak olyan republikánusok, akik nem akarták támogatni – nagyjából 20-25-en a 435 fős Kongresszusból. Az Ukrajnával szemben szkeptikusabb republikánusok köre már 80-90 főre duzzad, de még ők is kvázi kisebbségben vannak a párton belül: ez már árnyaltabb, itt volt, aki előtte támogatta, és utána már kevésbé, meg attól is függ, hogy fegyverrel vagy humanitárius, pénzügyi segítséggel támogatnák.
Szóval itt vegyes a kép, de a lényeg, hogy a fő panasz, ami egyesítette a republikánus tábort, az az volt, hogy Biden három dolgot nem tisztázott.
Mi a konkrét cél? Egész pontosan, minden területet visszaveszünk; vagy csak néhány területet veszünk vissza; itt, ahol van, befagyasztjuk, és akkor Ukrajna védje meg magát innentől kezdve amerikai támogatással? Nem volt részletezve az eszközrendszer, amit ennek érdekében hajlandóak az amerikaiak az ukránok részére bocsátani. Ezt pontosabban megtették, de ha megnézzük, akkor mindig volt egy csepegtetés, hogy szépen apránként adta oda a fegyvereket a Biden-adminisztráció. Sok republikánus már '23-ban beszélt arról, hogy az F-16-osokat hadd kapják már meg az ukránok – hogy csak egy példát mondjak, amit a mai napig nem kaptak meg, csak az engedélyt, hogy az európaiak átadják. A harmadik az eszközökön túl ugye a forrás. Tehát, hogy amilyen eszközöket támogatunk, azt pénzügyi szempontból hány milliárd dolláros értékig érdemes megtenni. Erre a három kérdésre nem válaszolt Biden a republikánusok szerint.
Ezt azért így emelem ki, mert mindezt Trump nemzetbiztonsági főtanácsadója, Mike Waltz fogalmazta meg. Ha ez a három tisztázása megvan – ezt szerintem még most sem tudják biztosan a Trump-kabinetben, de ha tisztázzák mondjuk az első 100 napban –, akkor már van egy terv arra, hogy fegyverszünetet kössenek. És az már nyilván egy hosszabb folyamat, hogy rávegyék az ukránokat, de leginkább az oroszokat, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek. Majd a békéről csak ezután, később beszélhetünk.
Tehát a Trump-adminisztráció békét még nyilván nem fog hozni sem az első száz napban, de talán még az első évben sem.
Fegyverszüneti tárgyalásokat talán megkezdhet.
Említette, hogy a Kongresszus adhat mandátumot arra is, amit az elnök nem akar igazából végrehajtani. Erre talán egy példa a tavaly elfogadott TikTok-tilalom. A meghosszabbítás, amit most Trump aláírt, mennyire lesz tartós, vagy mennyire jelent megoldást egyáltalán a kérdésre?
Úgy tudom, Trump sem támogatta a TikTokot alapvetően, tehát ez a 75 nap időhúzás nem azért van, mert ellenkezne a Kongresszussal, hanem azért, mert valakinek el kell adni a céget. Nem lehet egyik napról a másikra lecsapni úgy, hogy több millió amerikai felhasználót érint, ráadásul főleg fiatalokat, akiket politikailag elidegenítene magától a Republikánus Párt. Tehát alapvetően ez egy átmeneti megoldás, és benne is van a rendeletben, ha jól emlékszem, hogy a fokozatos átmenet biztosítva legyen.
Visszatérve a külpolitikára, Ön is említette, hogy a beiktatási beszédében Trump olyan kifejezéseket használt, mint a "Manifest Destiny". Trump a novemberi megválasztása után gyakorlatilag területi igénnyel fordult Grönland, Panama, illetve akár még Kanada felé is. Ez mennyire összeegyeztethető azzal, hogy a 2024-es kampányban Trump háborúellenes jelöltként kívánta lefesteni magát?
Kontrasztosnak tűnik, főleg akkor, ha úgy fogalmaz az amerikai sajtó munkatársainak, hogy semmi sincs kizárva. Ilyenkor érdemes egyébként az adminisztráció többi tagjának a nyilatkozatát is megnézni. J. D. Vance alelnök például sokkal visszafogottabban fogalmazott, ő hangsúlyozta, hogy nem muszáj katonai erőt használni, például Grönland esetében ott vannak már amerikai katonák, létezik már amerikai bázis. Ad kettő, elképzelhető egy olyan megoldás is, hogy mondjuk, a grönlandiak kinyilvánítják a függetlenségüket, aztán velük megegyeznek, hogy ők csatlakoznak, vagy valamiféle együttműködést írnak alá. De ha ez sem megoldható, akkor oda lehet menni a dánokhoz is, akik egyébként NATO-szövetségesek. Tehát erre van egy sor másik megoldás.
Trump szeret költői túlzásokba esni, ha a retorikáról van szó, hogy hogyan tervez megvalósítani dolgokat. Egyrészt azért, mert a média- vagy celebvilágból jött. Nem mondom, hogy megértettem Trump tárgyalástechnikáját persze, sokan a mai napig találgatják, hogy mire akar kifuttatni megállapodásokat, de másrészt az a séma már látszódik, hogy erős alkupozícióval akar indítani.
Mond egy erőset, és akkor abból szépen fokozatosan megpróbál visszavenni. Én nem hiszem, hogy ez katonai konfliktussal járó területszerzés lenne.
Panama már egy érdekesebb kérdés. Ott van precedens arra, hogy amerikai katonákat küldtek a már akkor független Panamába az idősebb Bush elnöksége alatt. Keith Kellogg, az orosz-ukrán különtárgyaló csodálkozott is, hogy ő nem érti, miért rökönyödnek meg annyira sokan ezen, merthogy ő konkrétan benne volt ezekben a műveletekben annak idején.
Alapvetően a hátsó udvarban való amerikai érdekérvényesítés nem mindig diplomáciai eszközökkel történik.
Egy másik elnöki rendeletben Trump a kábítószer- meg az embercsempészetben részt vevő bűnszervezeteket terrorszervezeteknek nyilvánította. A republikánusok egy része már egy-két éve játszadozik azzal a gondolattal a fentaniljárvány miatt, hogy át kellene küldeni a különleges műveleti erőket Mexikóba, és ki kellene iktatni a kartelleket. A hátsó udvarban, Közép- és Dél-Amerikában az Egyesült Államok nem volt félénk eddig sem, hogy a nemzeti érdekeit érvényesítse, de egyébként nem hiszem, hogy Panama kapcsán államközi háború lenne vagy Trumpnak egyből a fegyverhez kellene nyúlnia.
A trumpi tárgyalástechnikának még akadémiai irodalma is van. Ez az úgynevezett konzervatív internacionalizmus – ha Trump ezt a vonalat képviselné –, amire Trump úgy hivatkozik, hogy "béke erő által." Ennek szerves része az, amit a konzervatív internacionalisták "armed diplomacynek" hívnak, azaz "felfegyverzett diplomácia". Ennek lényege, hogy
a katonai erő a diplomáciai eszköztár szerves része, vagy legalábbis azt folyamatosan kísérő eszköz.
Ugye Teddy Rooseveltnek a mondása, hogy "légy kedves, de hordj magadnál furkósbotot"!
Ez érződött már az első Trump-elnökség alatt, és ezért van ez a nagy paradoxon egyébként. Ha visszaemlékszünk, hogy Trump 2017 és '21 között elképesztő dolgokat mondott: hogy azt üzenem Kim Dzsongunnak, az én gombom nagyobb és működik; mennykő és pokol; meg rakétaember, meg mindenfélét mondott.
De közben meg ő volt az első amerikai elnök a hidegháború vége óta, aki nem indított háborút.
Amikor meg voltak különböző célzott, különleges műveletek vagy légicsapások, bármi egyéb, akkor is direkt ügyelt arra, hogy ne akadjanak össze az oroszokkal, egyeztetett előre velük, és a katonai csapás arra korlátozódott, ami a vállalt célokhoz tartozik. Miután Barack Obama vörös vonalat húzott Szíriában 2013-ban a vegyi fegyverek kapcsán, de nem avatkozott be, Trump erre azt mondta, "hogyha én vörös vonalat húzok, akkor azt be is tartatom." Ez a felfegyverzett diplomácia, hogy folyamatosan nálam van a furkósbot, és azt lengetem. Ez ugyanúgy igaz a szankciókra és a vámokra is.
Akkor nem kell számítani arra, hogy Kanada az 51. állammá váljon?
Nem, az komolytalan.
Egyrészt mert szuverén állam, ad kettő, – ezen poénkodtunk néhány munkatársammal –, hogy pont a republikánusoknak nem érdekük, hogy Kanada az Egyesült Államok tagja legyen. Egy olyan egészségbiztosítási, meg oktatási rendszerrel, szociális hálóval, az hiányzik nekik a legkevésbé, hogy Kanada az 51. állam legyen. Valószínűleg ez Justin Trudeau-nak szólhatott; egy fricska Trudeau-nak, aki sok tekintetben Trump antitézise.
Az alapján, amit elmond, kijelenthetjük, hogy noha Európából nézve sokan elszigetelődéspártinak nevezik Trumpot, ez az elszigetelődés vagy izoláció nem vonatkozik az amerikai kontinensre?
Nem, nem. Történelmileg sem. Eleve az izoláció, az elszigetelődés gondolata alapvetően az európaiakkal szemben fogalmazódott meg már a legeslegelső elnököknél. Az első amerikai elnök, George Washington búcsúbeszédében 1796-ban azt tanácsolta az amerikai népnek, hogy egyrészt ne alakítsanak politikai pártokat, mert azok regionális, helyi érdekeket fognak képviselni, tömbösödni fognak, és előbb-utóbb zéró összegű játékok alakulnak ki a különböző térségek között – lásd, rabszolgatartás. Ez is történt, ami odáig fajult, hogy fegyveres konfliktus alakult ki. Nagyon jól megjósolta.
A másik javaslat, hogy tartsák távol magukat az állandó szövetségektől.
A harmadik elnök, Thomas Jefferson beiktatási beszédében pedig úgy fogalmazott, "kereskedünk mindenkivel, de megbéklyózó vagy megkötöző szövetséget nem kötünk", még a franciákkal sem. Az 1823-ban megfogalmazott Monroe-doktrína kifejezetten arról szól, hogy az európaiaknak el a kezekkel Amerikától.
A legelső permanens, tehát békeidőben is létező katonai szövetséget az Egyesült Államok 1949-ben kötötte a NATO-val, de az amerikaiak történelmileg próbáltak távol maradni Európától politikai és biztonsági értelemben. Ugyanez nem igaz mondjuk a Csendes-óceánra, meg Kínára, lásd, nyitott kapuk elve például, illetve a nemzetközi vizek hajózhatósága – ezért is fontos Panama. Az amerikai geopolitika elsősorban a tengeri kereskedelmi útvonalak biztosításáról és felügyeletéről szól, meg a különböző fojtópontokról, mint például Panama, Gibraltár vagy Szuez. Ezek, amik igazán fontosak az amerikaiaknak.
Az elszigetelődés alapvetően mindig az európaiaknak szólt, Trumptól teljesen függetlenül.
Csak közben az amerikai külpolitika alkalmazott ideákat is, próbálta – hol aktívan, hol kevésbé aktívan – a demokratikus vagy liberális értékeket képviselni, és végül úgy alakult a történelem, hogy ezt leginkább az észak-atlanti térségben található szövetségesekkel tudta képviselni – ezért szokás érték- és érdekközösségnek nevezni a transzatlanti szövetséget. Ez részben igaz, részben ugyanakkor mégiscsak geopolitikailag két teljesen különböző adottságú régióról beszélünk.
Ehhez kapcsolódik talán, hogy sok elemző a liberális világrend összeomlását látja Trump felemelkedésében. Pontosan mit értünk ez alatt, és ha valóban megdőlhet ez a világrend, akkor mi jöhet utána?
A liberális nemzetközi rend alatt azokat a nemzetközi szervezeteket, nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat és demokratikus elveket értjük, amelyeket tulajdonképpen a II. világháború vége felé az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei, illetve partnerei elkezdtek felépíteni, a hidegháború után pedig megerősíteni. Lényegében az ENSZ és a különböző alszervezetei, a szabadkereskedelmi megállapodásoknak a sorozata és a liberális demokráciának, illetve demokratikus értékeknek a támogatása.
A koncepció lényege, hogy ez a három pillér külön-külön hozzájárul a nemzetközi kapcsolatok békés jellegéhez.
Merthogy demokráciák nem háborúznak egymással; olyan országok, amelyek tagok valamilyen multilaterális szervezetben valószínűleg nem háborúznak egymással, mert van egy fórum, ahol meg tudják beszélni a vitáikat; és olyan országok, amelyek kereskednek egymással, azok meg azért nem háborúznak egymással, mert nem érdekük egyszerűen a pénztárcájuk szempontjából.
Ez a három pillér nemcsak a békére hat, hanem béke is visszahat rájuk, tehát békés körülmények között jobban terjednek, plusz egymást is tudják erősíteni. Én, akit kiemelnék, az a demokratikus békekoncepciónak a szakértője, Michael Doyle, aki '83-ban írt egy kétrészes cikket. Ő azt mondta, kettő helyzetet tud elképzelni történelmi tapasztalatok alapján, ahol ez a három lábon álló, egymást is megerősítő pilléres szerkezet képes összerogyni:
akkor, hogyha az egész rendszert áthatja valamilyen súlyos gazdasági sokk, mondjuk egy gazdasági világválság
(lásd, 1929: mindenki visszafordult protekcionizmusba, országok lépnek ki a Nemzetek Szövetségéből, és akkor a végén a demokráciának is annyi, mert megjelennek különböző modellek, a fasiszta meg a kommunista. Ekkor tudjuk, mi lesz a békének a sorsa).
A másik opció, hogyha az egész hármas pillérszerkezetet kvázi csendőrként alátámasztó hegemón hatalom, jelen esetben az Amerikai Egyesült Államok bemondja az unalmast.
Azt mondja, neki elege van abból, hogy neki kell ezt folyamatosan felügyelni, és azt mondja, őneki ez már anyagilag nem éri meg. És elkezdi azt mondani, hogy miközben ő azon ügyködik, hogy nehogy veszélyes precedens jöjjön létre Ukrajnában, a Távol- vagy a Közel-Keleten, vagy akárhol,
aközben odahaza meg ugyanennek a liberális nemzetközi rendnek a társadalmi-gazdasági költségeit nem tudja fedezni.
Mondjuk az aranysztenderdet meg kellett szüntetnie. Vagy például, a globális termelési láncok miatt kiszervezik a gyáripari munkahelyeket, és strukturális munkanélküliség alakul ki Ohióban vagy Nyugat-Virginiában, vagy a zöld átállás miatt második-harmadik generációs szénbányászok veszítik el a munkájukat, és nem lehet őket átképezni. Vagy külkereskedelmi deficit lép fel, ami szintén probléma. Nem ragozom.
Még egy dolog, megint csak kifejezetten az európaiakra kiélezve: meg kell védeni az európaiakat, mert ők nem tudnak eleget költeni a védelemre. De miért nem? Mert költenek eleget állami finanszírozású felsőoktatásra, egészségügyre, ami Amerikában ilyen formában ismeretlen.
Ha ilyen panaszok előjönnek a hegemón hátországában, akkor elképzelhető, hogy mindenféle gazdasági válság nélkül egyszerűen kiáll mögüle az a hatalom, aki ezt fenntartaná.
Ezt azért mondtam el, mert '87-ben a CNN-en Larry King csinált egy interjút egy amerikai üzletemberrel, aki akkoriban 50 ezer dollárért adott föl egész oldalas hirdetéseket újságokban, hogy a szaúdiak, meg a japánok, meg a németek mennyire palira vesznek minket, hogy mi megvédjük őket, és közben meg ők vidáman elevickélnek. Hármat találhat, hogy hívták az üzletembert. Trump teljesen ugyanazt mondta, mint amit 2016 óta folyamatosan. Doyle erről írt '83-ban az akadémiai folyóiratokban, és négy évvel később már megjelent ennek az előszele a nagypolitikában, vagy legalábbis a közbeszédben – pedig akkor Trump még mondta is, hogy ő nem akar elnök lenni. 2016-ban viszont visszajött, és azóta volt egy rendszeren átsöprő gazdasági válság 2008-2009-ben. És ha megnézi, akkor Trump, sőt, Obama is igazság szerint erre panaszkodott, csak ő visszafogottabban, hogy hát nem Irakban, meg Afganisztánban kell infrastruktúrát építeni, hanem odahaza.
Most pillanatnyilag a hegemón kezd visszalépni, ezért a szakirodalomban már poszthegemoniális korszakról beszélünk már majdnem tíz éve körülbelül.
Akkor mire építenek a republikánusok? Milyen rendet akarnának ők kialakítani a mostani helyett?
Ez a millió dolláros kérdés, hogy mi ennek az alternatívája. Ugye Trump alapvetően a tranzakcionalista vonalat képviseli, a valamit valamiért elvet, ami tulajdonképpen realista, kifejezetten nemzeti érdekekre épül, és ezáltal inkább kétoldalú, tehát bilaterális együttműködési megállapodások sorozatát próbálja vizionálni. Azért nem tudjuk ezt biztosan, mert nem tudjuk, hogy meddig mehet el, ugyanis bizonyos struktúrákat szétverhet, például kiléphet a WHO-ból,
de vannak olyan területek, ahol az Egyesült Államok nem tudja bilaterálissal pótolni a többoldalú együttműködést:
az Európai Unió a kereskedelempolitika területén ilyen. Úgyhogy igazából nem világos, hogy pontosan milyen alternatívát képzel el. Ezt ők is most dolgozzák ki. Szerintem a Kína-stratégiát is érdemben most tisztázzák, mert a Republikánus Párt Kína kapcsán is megosztott és Ukrajna kapcsán sem teljesen egységes. Ezeket most dolgozzák ki, hogy pontosan hogyan tudnánk valami alternatív megoldást találni a szövetségesekkel való együttműködésben.
Beszéltünk az erő általi békéről, a furkósbot-politikáról. Ezt azért is használják Trumpék,
mert ha az ellenlábasok és kihívók azt látják, hogy az Egyesült Államok ilyen kemény helyzet elé állítja a partnereit, akkor vajon milyen helyzet elé állítja majd őket?
Bizonyos szempontból ezért sem próbálnak finomkodni a republikánusok, mert kemény üzenetet akarnak küldeni kifelé. Hogy ez kontraproduktív vagy nem, majd meglátjuk.
A közvélemény-kutatási adatokra nézve Trump népszerűsége rekordmagas szintre szökött 2025 januárjára. Az amerikaiak 60%-a optimista a következő négy év kapcsán a CBS felmérése tükrében. Ön szerint meddig tarthatnak Trump mézeshetei, és mikor lenghet vissza a pártpolitikai inga?
Jellemzően 100 napot, fél évet szoktak általában mérni, ez nem törvényszerű, de ez a lélektani határ Franklin Delano Roosevelt óta. Addig kell valamit úgymond letenni az asztalra, de nem szigorú elvárás. Jellemzően eddig szokott tartani az elnök 60-70% körül ingadozó támogatottsága, és utána elkezd csökkenni. Vannak kivételek, ha mondjuk nemzeti veszélyhelyzet alakulna ki – már nem azért, mert az elnök kihirdeti, mint ahogy Trump tette a déli határ esetében. Szeptember 11. előtt, ha visszaemlékszünk, George W. Bush támogatottsága pont fordítva alakult, viszonylag alacsony volt, aztán hirtelen megugrott, és majdnem másfél éven át 60% körül volt – merthogy ő a haderő főparancsnoka, aki minket megvéd.
Trump esetében ez azért lesz érdekes, mert ő arról híres és hírhedt, hogy az első ciklusban 40-41% körüli támogatottságot élvezett folyamatosan, helyzettől teljesen függetlenül.
Volt egy olyan kemény mag, ami minden körülmények között, bármilyen rossz dolgot mondott vagy csinált, mindig kiállt mellette.
Bidennél ilyen nem volt, ezért nála folyamatosan azt mondták, nincs padló, mindig lejjebb lehet menni.
Aztán az, hogy meddig tartanak Trump mézeshetei, függ az inflációs érzet rövid- és középtávú visszaszorításától
– mégis ez volt az, ami részben megbuktatta Bident, tehát ezt semmiképp sem akarja Trump, hogy elszaladjon. Ha a megélhetési körülményeket tudja javítani, főleg a lakhatást, az élelmiszer- és az üzemanyagárakat az amerikai választópolgárok számára, akár nagyvárosban, akár vidéken, akkor ez a fajta magas támogatottság és szimpátia elhúzódhat akár egy évig is. Ami még szerepet játszhat benne hosszabb távon – és ez az örökségéhez is hozzátartozhat – ha valamilyen nagy, egyesítő projektet csinálna.
A konzervatívok körében egy panasz volt Biden személyétől függetlenül, hogy tulajdonképpen már nincsenek nagy projektjeink.
Nincs már olyan, mint a Holdra szállás – utáljuk egymást demokraták és republikánusok, meg semmiben sem értünk egyet (Kínát leszámítva), de lehetne egy ügy, ami mögé mindannyian oda tudunk állni.
Ilyen már évtizedek óta nincs az Egyesült Államokban, annyira erős a politikai polarizáció, gyakran még pártokon belül is.
Ezért is lengette be Trump, hogy az új határvidék a Mars.
Ha el tud indítani egy ilyen programot, ami mögé beállnak az emberek, akkor lehetősége van arra, hogy ezt a viszonylag magas támogatottságát még jobban kitolja.
Ha megkérdezik, hogy milyen irányba halad az ország, meg hisznek-e az emberek az amerikai álomban, lesújtóak a felmérések eredményei. Alig több mint fele hisz még az amerikai álomban, és legalább 30% körül voltak azok, akik azt mondták, nemhogy nem létezik, soha nem is létezett. Amikor ilyen szinten megkérdőjelezik az amerikai identitásnak ezt a részét, akkor tulajdonképpen fogyasztó vagy, idézőjelben egy jellegtelen, egyik napról a másikra élő társadalmi tömegnek vagy a része.
Az amerikai államba vetett hit az igazából az elnökökön túlmutató dolog, ha ezt helyre tudja állítani Trump valamilyen programmal, akkor az dobhat az ő népszerűségén vagy támogatottságán.
Amikor Trump a beiktatási beszédében megemlítette a Mars-projektet, Elon Musk kicsattant az örömtől a SpaceX tulajdonosaként. Idevág, hogy Joe Biden a búcsúbeszédében azt mondta, egy technológiai oligarchia emelkedhet fel az Egyesült Államokban a következő években. Tartania kellene Trumpnak attól, hogy a vele egyre közelebbi kapcsolatot ápoló techvállalati vezetők a fejére nőnek?
Nem hiszem, hogy tartania kellene ettől, mert
a techóriásokkal szembeni aggodalom mindkét oldalon megvan, a republikánusoknál meg demokratáknál is.
Biden ezzel a beszéddel kicsit furcsa volt, Eisenhower a '61-es búcsúbeszédében beszélt katonai ipari komplexumról, amikor azt mondta, példátlan méretűre nőtt a hadiipari termelés, meg az ehhez kapcsolódó törvényhozási, igazgatási gépezet, és ez tulajdonképpen fenyegetheti a demokratikus folyamatot. Erre épülnek a leggyakrabb konteók egyébként Amerikában, hogy valójában a hadigépezet irányítja a dolgokat a háttérben.
AMERICA IS GOING TO MARS pic.twitter.com/Jfvi43YWse
— Elon (Musk) January 20, 2025
Trump A demokratákra is számíthat abban, ha ezen cégek ellen keményebben kellene fellépni.
A republikánusok azért haragszanak ezekre a techcégekre, mert hagyományosan demokratákat szoktak támogatni – papíron mindkettő jelöltet támogatják, ez igazolható a lejelentett finanszírozásokból, de arányaiban jobban támogatták az elmúlt évtizedekben a demokratákat. Néhány demokrata meg évek óta, már a Biden-elnökség előtt mondta, főleg a progresszív szárnyon belül, hogy ezeket a cégeket fel kellene darabolni. Itt a kulcskérdés az, hogy ezek a techóriások és médiatulajdonosok mennyire szólnak bele a politikai diskurzusba. Ilyen értelemben a techvezérek nem tudnak úgy elbújni, mint mondjuk a fegyverlobbinak a szereplői, ők folyamatosan reflektorfényben vannak. Én ezért vagyok valamennyire optimista ilyen téren, nem hiszem, hogy annyira a fejére nőnének.
Említette már az afganisztáni kivonulást, az inflációs nyomást. Ezen kívül milyen tényezők játszottak közre abban, hogy Joe Biden az egyik legnépszerűtlenebb elnökként hagyta el pár napja a Fehér Házat?
A kegyelmi ügy. Nem is az, hogy az utolsó napokban megkegyelmezett vagy enyhítette halálraítéltek büntetését, hanem az, hogy Hunter Bidennek és néhány szövetségesének kegyelmet adott. Ez azért kellemetlen a protekción túl, mert a fia közben azt állítja, hogy ártatlan. Ha ártatlan, akkor nem kell neki kegyelem.
Ez visszás volt, főleg, mivel fél évvel előtte Biden még azt mondta, nem adna kegyelmet fiának. Ezzel a demokrata média sem tudott mit kezdeni.
Nem tudtak jobbat mondani erre, mint hogy az apa szereti a fiát. Ez most azért gáz, mert ha ezt elfogadjuk érvnek, akkor majd Trump is szépen kegyelmet adhat Ivanka Trumpnak, ha visszaélne a hatalmával és elkezdene seftelni ékszeriparban vagy bárhol. Megteremtettük a precedenst. Szóval ez így visszásságot szül.
Joe Biden örökségére áttérve, 2021-ben, amikor átvette a hatalmat, egyesek Franklin Delano Roosevelthez méltó örökséget vizionáltak számára, aki egy ugyanannyira transzformatív elnöke lehet az Egyesült Államoknak. Biden valóban átvitt több jelentős törvénycsomagot a Kongresszuson, viszont egy USA Today-nek adott interjújában elismerte, hogy talán nem tudta ezeket eladni a közvéleménynek. Ön egyetért ezzel? Mit tekint Biden fő örökségének, amit hátrahagy?
Én ezzel a kritikával alapvetően egyetértek, hogy nem tudta igazából eladni őket és túl hosszú távon gondolkozott. Ezen törvényeknek egy része, például a kétpárti infrastruktúratörvény volt az első ilyen, ami – pontosan nem emlékszem – de 1000 milliárd dollárnyi nagyságrendben tervezett 10 évre infrastruktúrafejlesztést. Volt még a CHIPS-törvény, a mikrochipekre utalva, amely félvezető- és elektronikai fejlesztéseket hivatott megint csak tíz évre előre bevezetni több százmilliárd dollárért, és az inflációcsökkentésről szóló törvény volt a harmadik nagyobb ilyen csomag.
Ezeket nehezen, de eladták a demokraták, csak az volt a gond, hogy nagyon hangos lett a progresszív szárny, az ő hangadó szerepük jobban érvényesült. Nagyon konkrét példa: az inflációcsökkentésről szóló törvény úgy ivódott be a köztudatba Amerikában, főleg a republikánusok körében, hogy papíron adunk 360 milliárd dollárt inflációcsökkentésre, de valójában 360 milliárd dollárt dobunk a piacra, megnövelve a pénzmennyiséget, ergo potenciálisan fokozva az inflációt a zöld átállás érdekében.
De egyébként valóban transzformatív elnökként említették sokan Bident
– pont ezt tudták a republikánusok felhasználni ellene, legalábbis az elnöksége első felében, hogy ő tulajdonképpen azért van ott, hogy egy eddigieknél sokkal nagyobb szövetségi kormányzatot hozzon létre, ami beleszól a tagállamoknak a működésébe. Ez egy klasszikus republikánus–demokrata-ellentét. A Roosevelt-típusú elnök egy kétélű fegyver, Obamánál is kétélű fegyver volt, csak ő nem vesztett választást emiatt, de a republikánusok ezt ott is elővették.
Külpolitikai tekintetben nézve hogyan értékelhetjük Joe Biden örökségét? Az afganisztáni kivonulásról már ejtettünk szót, milyen más sikerről vagy kudarcról lehet beszélni?
Külpolitikai vonalon az egyik legnagyobb kihívás az orosz-ukrán háború volt. Ott vegyes a kép.
Sikeres abból a szempontból, hogy egyben tartotta a NATO-szövetséget és támogatta Ukrajnát. Ilyen értelemben ez egyértelműen siker.
Abból a szempontból már problémás az öröksége, hogy nem tudta kifejteni az amerikaiaknak, főleg a republikánusoknak, hogy miért kell támogatni. Kettő dolgot mondott a célok tekintetében: az ukránok majd megmondják, hogy mi a cél – ez már önmagában kicsapja a biztosítékot a republikánusoknál, hogy adok pénzt valaki másnak, aki majd megmondja, mire költi. A másik meg, hogy meddig támogatják Ukrajnát – erre az volt a bideni mondás, hogy ameddig csak szükséges. Sokan a republikánusok körében kiakadtak, hogy ez így nem stratégia, kellenek mérföldkövek.
A másik kérdés Tajvan.
Ott már szebb, kevésbé ellentmondásos képet tudott felmutatni.
Ennek kapcsán végül kisebb huzavona után, de kiállt Tajvan védelme mellett. Egyszer volt egy kellemetlen helyzet, amikor Nancy Pelosi házelnök elutazott a térségbe, és sokan vakarták a fejüket, hogy most ez provokáció, nem provokáció-e. De Bidenék alapvetően jól vizsgáztak.
Az ellentmondásos ügy, ami miatt elvesztették a választást, legalábbis külpolitikai értelemben, az az Izrael és a Hamász közötti háború.
Biden támogatta Izraelt, csak ha fegyverekről volt szó, politikai nyilatkozatokra vagy diplomáciai nyomásra került sor, akkor már nem volt annyira látványosan Netanjahuék mögött, és ugyanez még jobban igaz volt a Demokrata Pártra. Érződött Bidenéken mindvégig – de már Obama alatt is érződött –, hogy ő támogatná Izraelt, de nem mer teljes mértékben kiáll mögötte, mert attól fél, hogy ez odahaza megtöri a belső egységet, főleg, ha az újraválasztásról van szó. Így is történt.
2020-ban Joe Biden Amerika lelkének a megmentésével kampányolt, ezzel azt sugallva, hogy Trump mindössze egy kivétel az amerikai elnökök sorában, aki erősíti a szabályt. Viszont egyesek azt mondják, pont hogy Biden politikája járult hozzá Trump négy évvel későbbi visszatéréséhez. Ön szerint mennyire igazságos ezt Biden fejére olvasni? Még akkor is, ha azt nyilatkozta, ő megverte volna Trumpot másodjára is.
Érdemes a feketék és fehérek közötti viszonyra összpontosítani ebből a szempontból, mert az Amerika lelkéért folytatott küzdelem alapvetően erre vonatkozott. Biden azt mondta, Trump Charlottesville utáni kijelentése miatt indult el az elnökségért, a DEI-intézkedésekkel pedig a rasszközi kapcsolatokat igyekezett javítani. Bizonyos szempontból ez inkább rontott a helyzetén, mivel ezt főleg a Demokrata Párt progresszív szárnya hangoztatta, és olykor szembement a Martin Luther King-i elvekkel (szép keretes szerkezet, hiszen Trump is beszélt erről beiktatási beszédében január 20-án, ami Martin Luther King napja volt).
A konzervatív gondolkodásnak a lényege ebben a kérdésben az, hogy feketéknek, fehéreknek békésen kell nem egymás mellett, hanem együtt élniük. A Black Lives Matter-mozgalom, amit végülis a demokraták valamennyire felkaroltak 2020-ban, mögött meghúzódó kritikai fajelmélet szerint viszont rendszerszintű rasszizmus van Észak-Amerikában, és ezt tulajdonképpen folyamatosan cipelni kell, tehát – sarkítva – a fehérek igazából nem tudnak segíteni a feketéken. Ez szembemegy a Martin Luther King-i gondolattal, miszerint képesek nemcsak egymás mellett passzívan létezni, hanem együttműködni.
A progresszív szárny elég nagy hangadó volt a Biden-elnökség alatt, ezért kontraproduktívnak tűntek azok az intézkedések, nemcsak az afroamerikaiak tekintetében, hanem a szexuális kisebbségek és egyéb csoportok tekintetében, amelyeket a Biden-adminisztráció vélhetően jó szándékkal, de meghozott.
Ezért elképzelhető, hogy Biden sem nyert volna. Megkockáztatom, hogy jobb eredményt ért volna el, mint Harris, de ő sem nyert volna, mert itt a házon belüli egység tört meg.
Ezeket a kulturális vagy kultúrharchoz köthető vitákat nem sikerült a párton kívül tartani, hanem a párton belül is lemorzsolódáshoz vezetett. Ez vezetett odáig, hogy feketék egyébként egyre nagyobb számban szavaztak át Trumpra, vagy ugyanez igaz a fiatalokra általában, meg a latinókra vagy spanyolajkúakra. A belső diszkrepanciák miatt én kétlem, hogy Biden behúzta volna.
És akkor egy szóval sem beszéltem az életkoráról.
Akartam is kérdezni, hogy Ön szerint ez nem gátolta volna abban, hogy hatékonyabban kampányoljon Kamala Harris alelnöknél?
Lehet, hogy Harris jobb eredményt ért el pont emiatt.
Csak azt mondom, hogy ha teljesen félreteszem azt, hogy milyen állapotban van a jelölt, voltak olyan törésvonalak a párton belül, amelyek Harris, egy fitt, fiatalabb jelölt esetében is abszolút előjöttek, és ő sem tudott vele mit kezdeni. Hozzátartozik, hogy ő nem tudott nyíltan kommunikálni, mert szerencsétlen abba a helyzetbe került, hogy egyszerre kellett azt mondania, hogy valami teljesen új jön, miközben méltatnia az elmúlt négy évet. Négyszögletesítsd a kört. Ilyen strukturális problémák alakultak ki, egészségi állapottól teljesen függetlenül. Az már csak hab volt a tortán.
Beszéltünk arról, hogy rengeteg amerikai már nem hisz az amerikai álomban. A New York Times felmérése alapján tízből kilenc válaszadó úgy véli, működésképtelen az amerikai politikai rendszer, mi több, 60% már évtizedek óta diszfunkcionálisnak tartja. Ön szerint Donald Trump megválasztása enyhíthet ezen az érzeten? Milyen reformjavaslatok merülhetnek fel?
Szerintem nem fog változtatni, a megosztottság megmarad.
Az amerikai politikai rendszer alapfunkcióival szemben az alapítástól fogva vannak aggályok. Röviden, az Egyesült Államok a közhiedelemmel ellentétben nem demokráciaként lett megalapítva, hanem köztársaságként. Az elnököt nem sima, egyszerű többségi népszavazattal választják, hanem az elektori kollégium által, ahol súlyozva vannak az egyes tagállamok lélekszám alapján, és ezt tízévente finomhangolják a népszámlálás a tükrében. Ugyanez igaz az alsóházi helyekre. Ugyanezért van az államonként 2-2 szenátorból álló felsőház, hogy mindenki érdeke érvényesüljön lakosságtól függetlenül.
A néhai Antonin Scalia legfelsőbb bíró mondta, hogy
a fékek és ellensúlyok által átjárt rendszerben a döntéshozatal akadozása nem átmeneti hiba, hanem tudatos tervezés.
Hogy legyenek olyan intézményi fékek, amelyek meggátolják a populista hajlamokat, mind bal-, mind jobboldalon. Felmérések szerint immár évtizedekre visszamenőleg megszüntetnék az emberek az elektori kollégiumot is. De mondom, ez tudatosan így lett tervezve. Ez a fajta elégedetlenség mindig benne lesz a pakliban, mert általában van egy türelmetlenség a társadalomban: folyamatosan demokratikusabb lett a köztársasági modell, a szavazati életkort kiterjesztették a nőkre, a színesbőrűekre, levitték 18 évre.
Ami várható a republikánusok részéről – és én furcsállnám, ha nem lépnék meg –, az a választójogi reform.
Kimutatható, hogy azokban az államokban tarolt Trump, ahol kötelező a fényképes igazolvány, hogy valaki szavazzon. Ez a tagállamokra van bízva. Vannak szövetségi szinten minimum elvárások, hogy ki szavazhat az Egyesült Államok elnökválasztásán vagy kongresszusi választásokon, de az érdemi lebonyolítás a tagállamok feladatköre. Elképzelhető, hogy a republikánusok kísérletet tesznek a fényképes igazolvány kötelezővé tételére. Egyébként a demokratáknak is körülbelül ez volt az egyik legelső lépésük 2021-ben, csak ők a másik irányba mennének el, a liberalizálás irányába. Azt, hogy keresztül tudják-e verni a republikánusok, az igazából a következő másfél évnek a története: most van a kegyelmi állapot, hogy mindkét házban többségük van. Ha jövő novemberben elveszítenék egyik vagy másik házban a többségüket, akkor ez nyilván már tárgytalan lesz.
Címlapkép forrása: Stiller Ákos / Portfolio
A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.
