Portfolio: Évek óta ádáz vita dúl uniós vezetői szinten is arról, hogy az európai nemzetállamokat kell-e megőrizni és erősíteni, vagy a föredális berendezkedés felé kell-e elmozdulni. Te milyen utat látsz járhatónak az EU számára?
Darvas Zsolt: A személyes szakmai véleményem szerint - ami történelmi és politikai tényezőkből táplálkozik - a föderális Európa felé kellene elmozdulni, ezt támogatom, de sajnos szkeptikus vagyok az esélyeket illetően. A tavaly májusi EP-választáson azt láttuk, hogy az EU-szkeptikus pártok némileg megerősödtek, de nem annyira, mint azt sokan várták. A választási eredményben sok társadalmi, politikai folyamat közrejátszott.
Olaszországban például akkor még olyan kormány volt hatalmon, amelyik egy szélsőjobbos és egy szélsőbalos pártból állt. Annyi volt bennük a közös, hogy mindkét párt az uralkodó politikai elittel szembeni elégedetlenségét fejezte ki, ami nagyon sok dologban gyökerezik, de ezeknek nagyon fontos része közgazdasági. Nevezetesen az, hogy
Olaszországban az egy főre jutó jövedelem 30 évvel ezelőtt ugyanannyi volt, mint Németországban, de ez az olló mára kb. 25 százalékosra tágult, ráadásul Olaszországon belül is fokozódtak a jövedelmi egyenlőtlenségek.
A középosztálynak és az alattuk lévőknek nominálisan is csökkent a jövedelmük. Mindez összefügg azzal, hogy az olasz termelékenységnövekedés minimális, az aggregált teljes gazdasági növekedés pedig csaknem a legkisebb volt az elmúlt három évtizedben az EU országok között. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem csak az euróval függ össze, hiszen már a csatlakozás előtti egy-két évtizedben is rendkívül gyengén teljesített az olasz gazdaság.
És ez az egyre nyíló olló hova vezethet? Mit akarnak az olaszok?
Ha az emberek azt látják, hogy folyamatosan romlik az életszínvonaluk, miközben a szomszéd országokban javul, és a munkanélküliség magas, a fiatalok munkanélküliségi rátája pedig még most is elképesztően magas, akkor ez egy olyan gazdasági tényező, ami változásért kiált. Azok a balközép és jobbközép pártok, amelyek az elmúlt 30 évben Olaszországot kormányozták, sajnos ki kell mondani, hogy nem tudtak megoldást találni erre a problémára.
Emellett a bevándorlás is valamelyest szerepet játszott a májusi eredményekben, de úgy gondolom, hogy ez inkább csak érzelmi tényező volt és a sajtó által felkapott ügy volt. Ha ugyanis megnézzük, hogy hány menedékkérő érkezett Olaszországba az elmúlt 4-5 évben, ez 400-500 ezres nagyságrendű, míg Németországba 2 millióan érkeztek. Egy főre vetítve pedig nagyon sok országba többen érkeztek, mint Olaszországba.
Az, hogy egyes politikai pártok és a média kifejezetten rájátszott arra, hogy menekültek érkeznek Olaszországba, és általában sok európai nemzet menekültellenes, valószínűleg közrejátszott abban, hogy Salvini Északi Ligája nagymértékben megerősödött. De ez sokkal kisebb probléma, mint az a hosszú távú probléma, ami Olaszország gazdasági visszaeséséhez vezetett. Nyilván más országokban is lehet találni olyan okokat, fontos tényezőket, amelyek ahhoz vezettek, hogy ezek az Európa-kritikus pártok jelentősen megerősödtek.
Ebből a jelenségből lehet-e arra következtetni, hogy valójában mit is akarnak az emberek az EU jövőjét illetően?
Ezekből az eredményekből azért nagyon nehéz következtetést levonni arra, hogy az emberek mit is akarnak. Vajon a föderális Európa elleni szavazásként kell ezt érteni, a nemzeti kormányok megerősödése iránti igényként, vagy valami egész másként? Olaszországban egész másra kell gondolni, mert az, hogy 30 éve alig van termelékenységnövekedés, és a jövedelmek visszaesnek, nem az EU integrációjának a következménye. Az EP-ben továbbra is a középpártok, az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, a liberálisok, illetve a zöldek alkotják a többséget. Az ő esetükben is nehéz megítélni, hogy a szavazók mire is gondoltak az integráció elmélyítését illetően, amikor rájuk szavaztak. Kivéve talán a liberálisokat, akik az EU integrációját szeretnék előmozdítani.
Azt a következtetést mindenképpen levonom, hogy nem lehet úgy értelmezni a parlamenti választások eredményét és az EU-szkeptikus pártok előretörését, hogy jelentős tömeg az EU-ban ne akarná a szorosabb integrációt.
Közgazdászként átgondolva a történelmi, politikai folyamatokat, a szorosabb integráció híve vagyok.
20 éves a Portfolio, amit mi nem tortával és konfettivel, és nem is visszatekintéssel ünnepelünk. Inkább a következő 20 évünket kutatjuk és arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz a világ 2040-ben. Húsz, saját területén kimagasló szakembert kérdeztünk a jövőről, ők beszéltek többek között a következő húsz év gazdaságáról, társadalmáról, oktatásáról, egészségügyéről. Ezeket összegezzük a következő hetekben a Portfolio2040 interjúsorozatban. „Jósolni nehéz, pláne ami a jövőt illeti” mondta Niels Bohr, de hozzátehetjük „praedicere necesse est”. Lássuk, mit mondanak a szakértők! A sorozat eddig megjelent darabjait ide kattintvaérheti el.
Említetted az Olaszországon belüli nagy gazdasági és jövedelmi különbségeket, amelyek egyébként az EU-ban sokfelé megfigyelhetők. Hatalmas különbségek azonosíthatók még egymáshoz közeli régiók között is. Hogyan lehet így egyben tartani egy nagy közösséget?
Olaszországon belül az egyenlőtlenségek már évszázadok óta megfigyelhetők, de az elmúlt években az országon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek megnőttek. Valóban megdöbbentő, hogy mekkora különbségek vannak az északi, déli és középső régió között az élet számtalan területén. Sokat beszélgetek olasz kollégákkal, és mindenki fel tudja sorolni, hogy mik lehetnek ennek az okai és következményei, és azt is tudják mit kellene tenni, például visszaszorítani délen a korrupciót, hatékonyabban működtetni az önkormányzatokat, feljavítani az oktatást, kedvezőbb körülményeket teremteni a befektetéseknek és a munkavállalásnak, de arra, hogy hogyan lehetne ezeket a célokat elérni, nagyon nehéz bármi értelmeset mondani.
Visszatérve az Európára vonatkozó kérdésre, valóban jelentős területi egyenlőtlenségek vannak, viszont az a jó hír, hogy a keleti régióban, ahol a viszonylag szegény régiók vannak, összességében folytatódik a felzárkózás, igaz néhol sajnos nagyon lassan. Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában is vannak olyan speciálisan hátrányos helyzetű régiók, amelyek nem nagyon zárkóznak fel.
Ami viszont jó hír, hogy ezeknél az ország egésze zárkózik fel, így az ezekben az országokban élő emberek legalább át tudnak települni olyan helyekre, ahol sokkal jobb a perspektíva.
Az EU-n belül pedig a belső vándorlás sokkal nagyobb lehetőséget ad a jobb életre azoknak, akik a saját helyükön nem találják meg a számításukat.
A 2008-as válság kitörésekor sokan azt vetítették előre, hogy Kelet-Közép-Európa nemcsak nagyon megszenvedi ezt, hanem utána nem is fog erőre kapni. Az előbbi bekövetkezett, az utóbbi viszont nem, mert a válság elhúzódó hatása után az elmúlt években mindegyik ország erőre kapott.
És mi következhet ebből az előttünk álló évtizedekben?
Az EU egészére vonatkozóan ez azért jó hír, mert legalábbis az országok közötti egyenlőtlenségek már elkezdtek csökkenni, és
bármilyen előrejelzést nézek, várhatóan még sok éven, akár évtizedeken át is ez folytatódhat. Tehát a jövedelmi különbségek az EU-n belül várhatóan továbbra is csökkenni fognak.
A statisztikai hivatalok általában egyes országokra számítanak jövedelmi egyenlőtlenségeket, az EU egészére sajnos nem. Én ezt megtettem, és a jelenlegi 28 országot tekintve a számításaim azt mutatják, hogy ’89-től a 90-es évek közepéig markánsan növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a korábbi szocialista országokban nagymértékű visszaesés volt ’89 után. 1995-től 2008-ig minden évben csökkent ezen 28 ország együttesén belül a jövedelmi egyenlőtlenség. A válság után ez megtorpant, szinten maradtak az értékek, főleg azért, mert egyes déli országok nagymértékben visszaestek, és a közép-európai országok sem teljesítettek túl jól néhány évig. 2014-2015 óta ismét csökkenésnek indultak a különbségek. Van rá esély, hogy ez tovább fog folytatódni.
Ennek a fő oka az, hogy a közép-európai országok gazdasági felzárkózása újra beindult, hiszen a nyugati országokhoz képest jóval alacsonyabb jövedelmi helyzetű emberek élnek, és Magyarországon is látjuk, hogy a bérek nagy sebességgel nőnek. A forint leértékelődése most valamennyit elvesz ebből, de összességében ha megnézzük a magyar bérek alakulását euróban az elmúlt öt évben, jelentős növekedés következett be. Bulgáriában még gyorsabb a béremelkedés, de a legtöbb térségbeli országban viszonylag gyors volt a növekedés. Ez a hajtóereje a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenésének.
Milyen lehetőségeket, illetve kihívásokat ad a közösség számára, ha folytatódik ez a jövedelmi konvergencia?
Míg a kelet-közép-európai régióról viszonylag pozitívan beszéltem, Olaszországról nem igazán. Görögországról sem szabad elfeledkezni, ahol drasztikus volt a gazdasági visszaesés, a GDP-jének a negyede elment, a foglalkoztatás 20 százalékkal csökkent. Portugália és Spanyolország valamelyest kikecmergett a válságból, elkezdtek nőni, de majd az idő fogja megmutatni, hogy mennyire tudnak stabil növekedési pályára állni.
Azonban a közép-kelet-európai régió hosszú távú felzárkózását sem tekinthetjük adottnak, az elmúlt években beindult, és az előrejelzések alapján várhatóan ez folytatódik, de ahhoz, hogy számottevően megközelítsük Nyugat-Európát, nagyon komoly változásokra lesz szükség.
Még most is az egyik fő motorja a közép-európai felzárkózásnak a nagy nemzetközi cégek gyártósorainak az idetelepítése, hiszen még mindig vonzó alternatívát tudunk nekik adni, a munkaerő még mindig sokkal olcsóbb, ráadásul nem is a munkaerő költsége az egyik legfontosabb tényező. A legnagyobb állami támogatást adjuk minden új külföldi beruházónak, adómentességet, amit az EU szabályai csak lehetővé tesznek. De ez nem tarthat örökké.
