Hogyan fog az EU és az Egyesült Királyság kapcsolatrendszere alakulni a Brexit után?
Bár az Egyesült Királyság január 31-én kilép az EU-ból, nem tartom lehetetlennek, hogy 20 éves időtávon ismét taggá váljanak, mert az EU-nak nagyon sok pozitív haszna volt számukra, és miután kilépnek, ezek a lehetőségek nagymértékben csorbulni fognak.
Nyilván ez attól is függ, hogy milyen kereskedelmi megállapodás születik. Ha az Egyesült Királyság továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat szeretne ápolni az EU-val, akkor ha tetszik nekik, ha nem, a környezetvédelmi, egészségügyi, munkajogi előírásaiknak hasonlóknak kell lenniük, mint az unióé. Ez nagymértékben korlátozni fogja azt, hogy milyen mértékben tudnak önállóan, az uniós keretektől eltérő jogszabályokat alkotni. Márpedig ha nem nagyon tudnak ettől eltérni, és nem tudják kihasználni az unió által kínált lehetőségeket sem, akkor nem tartom kizártnak, hogy 10-15 év múlva valamelyik politikai párt a zászlajára tűzi, hogy lépjenek vissza.
2016-ban nagyon kis többség, a résztvevők kevesebb, mint 52%-a, szavazott a kilépésre a népszavazáson. Lehet, hogy ennél jóval nagyobb többséggel a tagság mellett szavaznak majd pár évtized múlva, ahogyan egyébként egy 1975-ös népszavazáson is a brit szavazók 67 százaléka szavazott az akkori Európai Közösség (amely az EU elődje volt) tagság mellett. Emellett Észak-Írország és Skócia sorsa is kritikus, hiszen ebben a két régióban markánsan az EU tagság mellett szavaztak 2016-ban. A skótok már jelezték, hogy a Brexit miatt új népszavazást szeretnének Nagy-Britanniától való függetlenségükről. Ezt Boris Johnson kormánya jelenleg ellenzi, de ez a kérdés bizonyára napirenden marad.
Mit gondolsz a balkáni térség, a török és ukrán csatlakozás hosszú távú esélyeiről?
Úgy gondolom, hogy a balkáni térség előbb-utóbb az unió tagja lesz. Az ottani országok többsége már egyébként is tagjelölt, vagy közelít ahhoz. A francia vétó ellenére az látszik, hogy van politikai egyetértés arról, hogy ezek az országok idővel tagok lehetnek.
Annak viszont nem látom az esélyét, hogy Ukrajna és Törökország az unió tagja lesz. Ezekkel az országokkal szerintem speciális társulási szerződéseket fog kötni az EU. A kölcsönös előnyöket kihasználva a jelenlegi helyzetnél még szabadabbá lehet tenni a négy szabadságjog egyes elemeinek az érvényesülését. De Ukrajnában katonai kérdés is felmerül, hiszen Oroszország úgy tekint Ukrajnára, hogy az az ő érdekterületébe tartozó ország, Törökország pedig egy nagy ország és kulturálisan olyan mértékben különbözik az EU-s országoktól, hogy hosszú távon sem látom esélyt annak, hogy az EU-ban konszenzus alakuljon ki a török tagság mellett, még akkor sem, ha a mostani autokrata vezetést demokratikus rendszer váltaná fel.
És mit gondolsz az euróövezetről 2040-ig?
Viszonylag optimista vagyok, mert szerintem 2040-re majdnem minden európai uniós ország tag lesz. A svéd tagság a nagy kérdés. Dániának az uniós alapszerződésben rögzített kimaradási joga van, de kíváncsian várom, hogy ha szinte minden ország a tagja lesz, a visegrádiak is csatlakoznak, Bulgária, Románia is, és csak Svédország és Dánia marad ki, akkor a dánok továbbra is fenn fogják-e tartani ezt az álláspontot. Már most is érezhető a dánoknál egy pozitív gondolkodás, hogy például a bankunióhoz csatlakozzanak amellett, hogy fenntartják a dán korona önállóságát. De 10-20 éves távlatban el tudom képzelni, hogy változik a közhangulat.
Az eurózónából kilépést nem várok, bár van némi kockázat a gyenge dél-európai gazdasági teljesítmény miatt.
Ha például Franciaországban Le Pen lenne az elnök, akkor megnő a kockázat, de hasonló beállítottságú politikusok nagy valószínűséggel nem lesznek elnökök, mert Franciaországban mindig kétfordulós a választás, és a második fordulóban a centrumpártok akkor is egymást támogatják, ha nem az ő jelöltjük van. Ha Le Pen és egy szocialista jelölt között kell választani, akkor a konzervatívok is a szocialistákat támogatják. Ha Le Pen és egy konzervatív között, akkor a szocialisták támogatják őket.
Olaszország kritikusabb ebből a szempontból, hiszen jelenleg Salvini és pártja nagyon népszerű. Ők ugyan nyilvánosan mindig az euróövezeti tagság mellett kardoskodtak, de időnként voltak olyan megjegyzések, amelyek egy párhuzamos fizetőeszköz irányába mutattak. Most nem a következő egy évben gondolkodunk, hanem 20 évben, és ez alatt bármikor jöhet egy ilyen politikai erő.
Az olaszoknál elsősorban az fogja meghatározni az eurózónabeli tagság kérdését, hogy sikerül-e az imént már körbejárt folyamatos jövedelmi leszakadást megállítani, illetve megfordítani.
Ha sikerül, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy Olaszország kilépjen az euróövezetből, viszont ha nem sikerül, akkor lehetséges, hogy egy olyan szélsőséges politikai erő kerül hatalomra, amely előbb-utóbb kivezeti Olaszországot nemcsak az euróövezetből, de akár az EU-ból is.
Más országok kapcsán látsz-e kilépési gondolatokat?
Úgy gondolom, hogy még a szélsőséges politikusok is felismerik azt, hogy az uniós, illetve az euróövezeti tagság sok pozitívumot hoz az országoknak, és
az euroövezetből való kilépés átmeneti időszaka olyan kaotikus gazdasági helyzetet hozhat, ami - akármilyen népszerű is egy politikus - a népszerűségét teljes mértékben alááshatja, ezáltal elveszítheti a politikai hatalmát.
Ugyanis ha egy gyengébb gazdasági erejű ország szeretne kilépni, például az olasz, akkor az új olasz líra valószínűleg nagymértékben leértékelődne az euróhoz képest. Erre számítva minden mozdítható vagyont megpróbálnának kivinni Olaszországból még a kilépés előtt, amely viszont pénzügyi és gazdasági összeomláshoz vezetne Olaszországban.
Ennek a fordítottja játszódna le, ha például Németország akarna kilépni: óriási vagyonok áramolnának a német gazdaságba, hogy az új német márka felértékelődéséből profitáljanak, amely nagyon nehezen kezelhető helyzetet jelentene. Emellett egy német kilépés valószínűleg az euróövezet összeomlásához is vezetne, hiszen Németország az euróövezet „szíve”, viszont az euróövezet összeomlása beláthatatlan gazdasági káoszhoz vezetne.
Ha a politikusok szűk látókörű célfüggvényét nézzük, nevezetesen hogy megtarthassák a hatalmukat, és a következő választáson újraválasszák őket, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy bármelyik politikus azt próbálná meg, hogy az adott országot kivezesse az euróövezetből.
És mi a helyzet a nem-eurózóna tagok kilépésével?
Egy nem-euróövezeti tagország esetleges kilépése az EU-ból nem járna ugyan a valutaváltással kapcsolatos azonnali pénzügyi káosszal, de súlyos gazdasági következményekhez vezetne, különösen egy kicsi tagország esetén. Például a magyar gazdaság motorja azon nagy külföldi vállalatok, amelyek ide telepítették a termelésüket. Ezen vállalatok eladásaiknak azonban csak kicsi része származik Magyarországról, döntő részben az EU más országaiba szállítanak.
Egy Huxit ezért az ide települt vállalatok jelentős részének elvándorlásával járna, komoly gazdasági visszaesést és munkanélküliség emelkedést okozva.
Mi lehet ösztönző erő a visegrádi országok euróövezethez való csatlakozásában?
10 éve Magyarország nagyon szeretett volna csatlakozni az euróövezethez, most nem szeretne. Meglátjuk, hogy 10 év múlva mi lesz. A politikai vélemények változnak. De ami ösztönző erő lehet, ha egyre több ország csatlakozik. Bulgária és Horvátország már hivatalosan is bejelentette a csatlakozási kérelmét. Úgy gondolom, hogy öt éven belül Románia is így tesz, ami után még több évig is eltarthat a csatlakozás. De hogy 10 év múlva Bulgária, Horvátország és Románia tag lesz, annak nagy a valószínűsége. Ezáltal egyre kisebb lesz a zónán kívüli kisebbség, és ha a maradék három visegrádi ország közül valamelyik meggondolná, például a politikai folyamatok változása miatt, az a másik kettőre is ösztönzőleg hatna.
Készítettem egy tanulmányt, amelyben arra a következtetésre jutottam, hogy az euróövezeten belül igenis lehet jó gazdasági teljesítményt felmutatni.
Elég csak megnézni a szlovákokat, akik a 2008-as válság után a legtöbb tényezőben felülmúlták Csehországot, Magyarországot és Romániát, amely országoknak lebegő valutája van, és a nagymértékű leértékelés elvileg segítette az ő teljesítményüket. Vagy nézhetjük Bulgáriát, amely még nem tagja az euróövezetnek, de egy rögzített árfolyamot alkalmaz az euróval szemben több mint 20 éve. Az ő gazdasági teljesítményük is, a foglalkoztatottság, az export, a GDP-növekedés sok tekintetben jobb volt, mint a lebegő árfolyamot alkalmazó országoké.
Azt várom, hogy azon kelet-közép-európai országok, amelyek az euróövezet tagjai, illetve a közeljövőben be fognak lépni, jó gazdasági teljesítményt fognak felmutatni. És ha a három kimaradó visegrádi országban azt látja a közvélemény, hogy milyen jól megy a szomszédjainknak, akik beléptek, ez is segíthet abban, hogy a politikusok véleménye megváltozzon.
Most nagyon erősnek tűnik a német-francia együttműködés. Egy 56 éve megkötött szerződést újítottak meg egy évvel ezelőtt. Mit gondolsz 20 éves távon a német-francia tandemről?
Németország és Franciaország együtt az euróövezet gazdasági teljesítményének majdnem 60 százalékát adja. Olyan mértékben domináns ez a két nagy ország, hogy nincs más alternatíva, mint az, hogy ezek támogatása nélkül semmilyen komolyabb reformfolyamat nem fog megvalósulni. A német-francia kapcsolatrendszerben láttunk már hullámvölgyeket, és hullámhegyeket is. Most éppen ismét felívelőben van. A német-francia tengely egyébként mindig is létezett és mindig is lesz, és mindig az európai integráció motorja marad.
A koncentrációs körök elgondolásával, kívánatosságával és valószínűségével kapcsolatban, amely szerint különböző országcsoportok különböző területeken próbálnak különböző politikákat jobban egyeztetni, meglehetősen szkeptikus vagyok.
Nem gondolom, hogy az EU úgy fog fejlődni, hogy lesz egy energiaunió, amelybe csak 16 ország tartozik, és lesz egy bevándorlási unió, amelybe 18 ország tartozik, mellette pedig lesz egy környezetvédelmi, amibe hat ország tartozik. Ha sok ilyen koncentrációs kör lenne, amelyik különböző országokat különböző módon foglalna magába, az magát a rendszert nagyon nehezen tenné menedzselhetővé. Valaki az egyikben benne van, együttműködik, a másikban meg nem, de ennek van visszahatása az első területre. Ez nem lenne egy hatékony rendszer, másrészt az EU közösségi mechanizmusát is alááshatná az, hogy nem európai megoldásokat próbálunk meg találni, hanem kisebb országcsoportok próbálnak megoldást találni egyes problémákra.
Kisebb csoportok így is képződnek különböző érdekek mentén. Például mostanában egyre markánsabban hallatja hangját a visegrádi négyek is. Az ilyen formációk mennyire tudnak markánsak maradni?
Ideiglenes vagy akár hosszabb ideig tartó érdekszövetségek bizonyos célok elérése érdekében mindig is voltak és mindig is lesznek. Ez így normális. Ha egy osztályban van 25 gyerek, abból öt focizni szeret, három kosárlabdázni, négy tollasozni, vannak, akik kidobósat szeretnek, vannak, akik semmit sem sportolnak, inkább olvasgatnak vagy kütyüznek. Bármilyen közösségben, legyen az emberek vagy országok közössége, teljesen érthető, hogy a véleményük bizonyos területeken hasonló, más területeken meg eltér.
Az EU-belüli politikai érdekérvényesítés mindig is így zajlott. Ha egy ország úgy akarja érvényesíteni az érdekét, hogy senki nem támogatja, az valószínűleg elbukik. De ha 4-5 ország összefog, akkor nagyobb eséllyel tudják érvényesíteni az érdeküket. Úgyhogy érdekszövetségek igenis kialakulnak.
Az EU mindig kompromisszumos döntéseket hoz. Ezt lehet kritizálni, hogy a kompromisszumok sajnos soha nem érik el az optimumot, a meghozott intézkedések mindig gyengébbek, mint optimális esetben lennének, de ez is az EU sajátos integrációjából adódik, hogy eddig 28 nemzetállamnak, amelyek sok tekintetben fenntartották a szuverenitásukat, a legtöbb esetben egyhangú döntést kell hoznia, ezáltal kompromisszumkötelezettség van. Egyes országok közösen képviselnek valamilyen álláspontot, például hogy a kohéziós, vagy az agrárpénzeket kevésbé csökkentsék, és együtt jobban tudják érvényesíteni a céljaikat. Lehet, hogy egy ország több érdekközösségben is részt vesz, azaz nem mindig ugyanazokkal mozog együtt.
És ez az érdekek mentén szerveződő együttmozgás elvezethet ahhoz, amit kívánatosnak mondtál, a föderális berendezkedéshez?
Az USA-ban több mint 200 évet vett igénybe, hogy egy jól működő föderális állam kialakuljon. Nem ment egyik napról a másikra. Amikor az amerikai államok a szorosabb kapcsolat mellett döntöttek, akkor még alig voltak állami funkciók. Még ezt követően sok évtizeddel is, a XX. század elején, a föderális költségvetés alig érte el a GDP 3 százalékát. Ahogy épültek fel az állami funkciók, úgy épült ki a föderális állam is.
Az EU ettől teljesen eltérő utat követ, hiszen már megszervezett, fejlett országokról van szó, amelyeknek minden tekintetben megvan a saját működőképessége: van saját hadseregük, oktatásuk, egészségügyük, költségvetésük, amely átlagosan eléri a GDP csaknem felét. Ahhoz, hogy egyes állami funkciók átkerülhessenek egy föderális EU-s szintre, a nemzetállamoknak le kellene mondaniuk a saját nemzeti rendszereikről, amelyek sok esetben különböznek az eltérő történelmi és kulturális hagyományok miatt.
Sokkal nehezebb egy már meglévő nemzetállami struktúrából áttérni egy föderális struktúrába, mint az USA-ban, ahol amikor elfogadták az alkotmányt, szinte még nem is volt állam.
Azért elérhető valami? Kialakulhat tehát a föderális EU?
Nem hiszem, hogy egy emberöltőn belül érdemi elmozdulás történik ebben az irányban.
Címlapkép forrása: Darvas Zsolt, Bruegel Intézet, cikkbeli képek forrása: Stiller Ákos, Portfolio
