Napjaink nagy kihívása, hogy a negyedik ipari forradalom – a mesterséges intelligencia, a big datára alapozó gépi tanulás, a robotika fejlődése – várhatóan hasonló mértékben, ám jóval gyorsabb ütemben változtatja majd meg világunkat, mint az ipari forradalmak megelőző hullámai. S ami különösen fontos új ismérve a folyamatnak, hogy
a korábbiaktól eltérően nem csupán a rutinszerű, jól tervezhető fizikai jellegű tevékenységek kiváltása lehetséges, hanem a képzettséget igénylő, szellemi jellegű munkafeladatok is,
mint amilyen az adatok elemzése és feldolgozása, legyen az akár röntgen képek kiértékelése vagy épen szerződések előkészítése. A kihívás adott, a megoldás még nem, hiszen ma még az útkeresés folyik, hogy miként lehet a folyamat negatív hatásait ellensúlyozni.
A technikai-technológiai fejlődéssel párhuzamosan a munka világa dinamikus átalakuláson megy át – új vállalatok, ágazatok, szakmák és munkafeladatok tűnnek fel, miközben drasztikusan átalakulnak a már meglévők. A hétköznapok tapasztalata szerint jellemzően nem egész szakmákat, foglalkozásokat tesznek feleslegessé a változások, hanem az érintett munkakörön belül bizonyos részfeladatok – pl. adategyeztetés, ellenőrzés – elvégzéséhez szükséges idő csökken le, munkaidőt szabadítva fel más tevékenységek ellátásához. A változás jelentőségét ennek ellenére nem szabad lebecsülni: nincsenek immár „védett” szakmák és munkafeladatok, a negyedik ipari forradalom kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de minden foglalkozást érint.
A felszabaduló/feleslegessé váló (?) munkaidő meghatározása napjaink kedvelt témája, az elsők közül is megemlítendő Frey és Osborne szerzőpáros nagy figyelmet kiváltó munkája, amelyben arra mutattak rá, hogy az automatizálás további térhódítása az Egyesült Államok munkahelyeinek 47 százalékát veszélyeztetheti (Frey-Osborne, 2013). Az írás komoly vitát generált, jellemző, hogy még az OECD is műhelytanulmányt jelentetett meg az automatizálás lehetséges munkaerőpiaci hatásairól, amelyben jóval mérsékeltebb – átlagosan 9 százalékos – munkaidő kiváltó hatást valószínűsítettek a szerzők a gazdaságilag legfejlettebb országok csoportjában (Arntz et al., 2016). Ennek ellenére a globális piac nagy üzleti tanácsadó cégei időről–időre bombasztikus becslésekkel irányítják a témára a szakmai figyelmet. McKinsey Global Institute kiadványában például úgy becsülték, hogy globálisan a munkaidő ráfordítás több mint fele a ma ismert megoldásokkal kiváltható lenne (Manyika et al. 2017). Az, hogy az elméleti (technikai) lehetőségből mikorra lesz realitás, ma még csak becsülhető – a hivatkozott tanulmány szerzői különböző szcenáriókat felvázolva arra jutottak, hogy ez a helyettesítés várhatóan az évszázad közepére be is fog következni, természetesen jelentős ágazati és területi differenciálódás mellett.
Az automatizálás elterjedésének üteme, s a változás mélysége rendkívül sok tényező függvénye, finanszírozási lehetőségek, szabályozási környezet, munkaerő kínálat, fogyasztói-felhasználói elvárások mind-mind befolyásolják a folyamatot.
Jelenlegi ismereteink szerint az automatizálás leginkább a tervezhető, rutinjellegű munkafeladatokat érintheti, legyen az fizikai vagy szellemi jellegű - de jószerével nem találni olyan munkakört, amelynek egyetlen részfeladatát sem lehetne automatizálni.
Különösen jelentős változás várható az adatok összegyűjtésével és feldolgozásával kapcsolatos munkafeladatok esetében, amely az irodai munkák tekintetében hozhat intenzív változásokat.
Az egyes foglalkozások technikai automatizálási lehetősége tekintetében komoly eltérések vannak – szakértői becslések alapján például az oktatásban dolgozók munkaidejének 35, de a mezőgazdaságban dolgozók esetében már a személyi munkaidő ráfordítás 63 százaléka váltható ki (Manyika et al 2017). Ez egyben azt is jelenti, hogy az átalakulás eltérő mértékben és időbeli lefutással érinti a különböző gazdasági ágazatokat, s ezen keresztül hangsúlyos területi differenciálódást tételezhetünk fel. De vajon mit jelent az automatizálhatóság a hazai körülmények közepette, azaz mely térségeket fenyeget leginkább az emberi munkavégzés kiváltása gépekkel és szoftverekkel? Manyika és szerzőtársai által az egyes szektorokra megadott technikai automatizálhatósági ráták és a járási foglalkozási szerkezet segítségével meghatározható, hogy a hazai járások esetében az emberi munkaidő ráfordítás mekkora hányada lenne kiváltható a jelenleg ismert technológia alkalmazásával.
Az eredmények (lásd 2. ábra) arra mutatnak, hogy
az automatizálás lehetősége önmagában a vidékies területeket fenyegeti inkább, a nagyvárosok és azok agglomerációjában, illetve jelentősebb turisztikai desztinációk (pl. Balaton) esetében mérsékeltebb változással járhat a technológiai fejlődés.
Budapest esetében a munkaidő ráfordítás közel 60 százalékát nem érinti az automatizálás, ám az arány a településhierarchiában lejjebb helyezkedő településeknél rendre csökkenést mutat: a megyei jogú városoknál átlagosan 58%, városok esetében átlagosan 56%, míg a községek esetében átlagosan csupán 54 százalék tekinthető jelenlegi technikai lehetőségek mellett automatizálással nem kiválthatónak.
Fontos rámutatni, hogy önmagában az automatizálás technikai lehetősége korántsem egyenlő az adott munkafolyamat jövőbeli tényleges gépesítésével.
Technikailag jellemzően legkönnyebben a legegyszerűbb, rutinjellegű betanított munkát a legkönnyebb gépesíteni, ugyanakkor a munkaerőhiány/profitérdek a leginkább képzett, legmagasabb munkabérűek munkaidejének csökkentésére ösztönöz, amit viszont jóval nehezebb kiváltani. A harmadik fontos összetevője a kérdésnek, hogy a munkáltató pénzügyileg képes-e a munkakiváltó fejlesztés megvalósítására, hiszen hiába van rá elérhető technikai megoldás, ha a vállalkozó számára az gyakorlatilag elérhetetlen.
A szerző a KRTK Regionális Kutatások Intézetének munkatársa
Címlapkép forrása: Getty Images
