A belarusz gazdasági modell a posztszovjet összehasonlító tudományok valószínűleg legtöbbet lábjegyzetelt esete. Igazi kívülálló, nehezen besorolható jelenség, a “rendszerváltás mágikus realista regénye”. Lukasenka 1994-es hatalomra jutása óta a gazdaságátalakító lépések jelentős részét nem, vagy csak részlegesen hajtották végre, 75% körül maradt az állami tulajdon aránya, megmaradt a posztszovjet exportorientáció és a nagy ipari üzemek dominanciája a termelésben és foglalkoztatásban. Ez utóbbiak nyilvánvalóan puha költségvetési korlátok mellett dolgoznak, sokáig realitás volt a teljes foglalkoztatás, és bár máshogy hívják, kevésbé meghatározóak, de fennmaradtak az ötéves tervezési időszakok is. Első ránézésre a bukás biztos receptje.
Ehhez képest Belarusz a 2010-es évek elejéig lépést tudott tartani Kelet-Közép-Európa fejlődési ütemével, 1997 után bő egy évtizedig 7% feletti éves GDP-növekedést produkált és az ominózus 2009-es válságévben is elkerülte a recessziót.
Érthető módon a mainstream közgazdaságtan számára az ország igazi “tüske a köröm” alatt. A nemzetközi szervezetek szakértői is hajlamosak amolyan kitartó fuldoklónak tekinteni, ahol csak idő kérdése a lesüllyedés. Sokan és nem alaptalanul az orosz szubvenciókra vezették vissza a belarusz csodát. Amint azt a Valutaalap közgazdászai is kimutatták, az olaj- és gázkereskedelemben nyújtott árszubvenciók és ezen árucikkek implicit reexportja révén a belarusz gazdasági növekedés gyengén, de pozitívan korrelált az olajárnövekedéssel, kvázi olajexportőrré téve az országot. Márpedig a posztszovjet térségben a relatív gazdagság egyetlen meggyőző útja a nyersanyagkincs, az azt nélkülöző államok európai léptékkel igazi szegényházak. Népszerű a belarusz totális ipari államot a Lukasenka-rezsim autoriter vonásaiból is levezetni, egy politikai okokból végletekig paternalista struktúraként bemutatni. És valóban, a belarusz államkapitalizmus “inkább állami, kevésbé kapitalizmus”, de ez nem magyarázza túlélési képességeit. Így a belarusz modell marad a “kapitalizmus változatai” tudományág posztszovjet fenegyereke (a klasszifikációs problémákhoz ld. Karácsonyi Dávid remek összefoglaló cikkét), hasonló vitát generálva, mint tette azt sokáig a szlovén különutasság Kelet-Közép-Európában.
Eltolva magunktól a zsákutcás posztszocialista magyarázatot, érdemes áttekinteni, milyen átalakító lépéseket tettek az elmúlt két és fél évtizedben Belaruszban. Az egyik meghatározó döntés, hogy Lukasenka a kezdetektől a gazdasági-szociális konszolidáció mellett tört lándzsát, feláldozva akár a nemzetépítés szempontjait is. Ellentétben Ukrajnával vagy Moldovával, nem elvágni kívánta az Oroszországhoz fűződő szálakat, hanem megőrizni, megtartani Moszkva jóindulatát és az orosz-posztszovjet exportorientációt. Igazi vabank volt ez a kilencvenes évek posztszovjet kataklizmája idején, amikor évente simán 8-10%-os gazdasági recessziók voltak a régióban a későbbi felpattanás legkisebb jele nélkül. Egyedüli posztszovjet államként, Belaruszban nem csökkent sokáig érdemben a volt-Szovjetunió országainak a részesedése a külkereskedelemben, 2016-ban is 61%-os maradt (tíz országra számolt régiós átlag 57%-ról 31%-ra csökkent 1994 és 2016 között).
Így az orosz konjunkturális helyzet valóban az egyik legjobb indikátora Belarusz gazdasági állapotának.
Önmagában azonban Moszkva politikai jóindulata nem lett volna elég. A konszolidáció feltételezte a rezsim két tartóoszlopának, a fordista alapokon nyugvó gyáriparnak és a mezőgazdasági kolhozoknak a fenntartását, versenyképességük javítását. Sikeresen végrehajtották a hadiipari konverziót, beleértve a kritikus pontokon a technológiai modernizációt is. Így az alacsony inputárak (energia, munkaerő) és szükség esetén az állami dotációk, keresztfinanszírozás mellett a belarusz járműgyártás, az elektronikai cikkek és agrárszektor termelése versenyképes maradt az „alacsony ár-még elfogadható minőség” szegmensben. Fénykorában, a 2000-es évek közepén a globális traktorgyártás 3%-át adta az ország és az Ikarusz korábbi posztszovjet pozícióit is sikerrel hódította el a rezsim. A hagyományos gyáripar és a szövetkezetek fennmaradása a belarusz gazdasági modell legkirívóbb eleme, itt foglalkoztatják a lakosság harmadát. Ennek köszönhetően az ipari munkásság és vidéki kolhozparasztság pacifikációja a rezsim eminens érdeke, ők képezik a társadalomban a mérleg nyelvét. A gyáripar fennmaradása Lukasenka szempontjából nem egyszerűen versenyképességi cél, hanem szociális-politikai kényszer. A mostani tüntetések döntő kérdése is a sztrájkmozgalom fenntartása volt, e nélkül, csak tüntetésekkel sokkal nehezebb megbuktatni Lukasenkát.
Ellentétben a közhelyekkel, az országba érkezett külföldi tőke is, nemcsak Oroszországból. Bár mindvégig másodlagos maradt, a bátrabb és vállalkozókedvűbb német és lengyel cégek a szükséges politikai jóváhagyás mellett telepítettek ide kisebb egységeket. A rezsim által felstilizált IT-szektor is hasonló környezetben született: állami adókedvezmények és garanciák jelentette inkubátorban, kihasználva az olcsó, de képzett helyi informatikai munkaerőt. Ilyen ideális körülmények között tudott az ágazat bőven egymilliárd euró forgalom fölé nőni. Az „indiai programozó” klasszikus modellje ez, egyike a kis, haszonelvű megoldásoknak. Hasonló ukrajnai, moldáv és orosz szakemberek vagy rég Nyugat-Európában dolgoznak, esetleg a helyi titkosszolgálatok alkalmazásában állnak.
Ami látványosan hiányzik ebből a képből, az a méretes, belföldi tulajdonú magánszektor.
Ez nemcsak a privatizáció elmaradásának és a nem túl támogató környezetnek következménye. Sokkal inkább a rendszer politikai korlátja, az az általános tapasztalat, hogy a felhalmozott magántőke előbb-utóbb politizál. A szovjet párttörténetben ez volt a NEP-korszak (az 1920-as évek megengedőbb szovjet gazdaságpolitikájának a neve) végének hivatalos magyarázata, de hasonlóak az ukrán, grúz és egyéb színes forradalmak tapasztalatai is – nem tudni, melyik volt nagyobb hatással Lukasenkára. A helyi kommentárok legfeljebb abban különböznek, hogy 10 vagy 25 millió dolláros felső határnál látogatják meg a „szervek” az érintett vállalkozókat és tesznek visszautasíthatatlan ajánlatot (jobb esetben). Így a belföldi magánszektor a pártok, a helyi média vagy civil kezdeményezések sorsára jutott, függetlenül ennek makrogazdasági veszteségeitől.
Mindez még így sem lett volna elég, ha nincsenek az orosz energetikai szubvenciók. A belarusz export fele-kétharmada olajtermék, műtrágya, vegyipari vagy kohászati áru, teljesen vagy jórészt energiaexport különféle formákban. Az orosz ár- és exportvámkedvezmények mértékére vonatkozóan eltérőek a becslések, de pl. a 2010-es évek elejének csúcsidőszakára vonatkozólag egy sem megy a belarusz GDP 10%-a alá, és vannak 20% feletti számítások is. Ez (is) Minszk lojalitásának a haszna, Moszkva részéről a „birodalom ára”, igazi járadékos országgá téve Belaruszt. A szerepek sem változtak sokat az elmúlt évtizedekben: Oroszország lojalitást vár a világpolitikában, szeretné előrelendíteni a két ország unióját, intézményi közeledést kicsikarni, miközben Lukasenka kitér az ilyen megkeresések elől, viszont a maga gyakorlatias módján „hozza a számlákat” és mundán igényeit. Aligha volt ez másképp a KGST-ben is, Brezsnyev-Kádár vagy Gorbacsov-Grósz tárgyalások alkalmával.
A különbség nem is annyira a szubvenció mértékében van – jobb éveiben Ukrajna is kapott ennyit az oroszoktól – hanem, hogy ez a viszony fennmaradt és az így képződött járadékot Lukasenka nem privatizálta, hanem a nemzetgazdaság veszteségeinek betömködésére használta.
A rendszer válságának kezdeteként 2014 adódik. Az olaj- és gázárak esése automatikusan csökkentette az orosz szubvenciók mértékét. Jellemző, hogy 2013-ban még 248 USD/1000m3 volt a német és belarusz gázimportár közti különbség, addig 2019-ben már csak 29. Hasonlóképp, a tonnánkénti olajár-különbözet 440-ről 103 USD-re csökkent. Talán ennél is jelentősebb volt, hogy a posztszovjet térség egészében is megkezdődött a nyilvánvaló stagnálás időszaka, speciel Oroszországban az ukrajnai kalandból kifolyólag egy méretes, 5% körüli recesszióval köszönve be. Így amit 2009-ben sikerült elkerülni Belaruszban, megkapták 2014-16-ban, csökkent a nemzeti össztermék. Belaruszban egyszerre apadtak el a járadékok és került válságba a legfőbb exportpiacuk.
A kilátásokat érdemben rontotta, hogy a legfőbb piac és patrónus magatartása alapjaiban változott meg. Moszkvában is többször meg kellett húzni a fiskális nadrágszíjat, emelték az adókat, az exportvámoknak a folyamatban lévő royalty-vá alakítása pedig majdhogynem a Belarusznak adott orosz szubvenciók halálos ítélete. 2014 óta Oroszország látványos protekcionista fordulatot hajtott végre, ma már nem olyan könnyű egy helyi busztenderen baráti állam cégeként nyerni. Végezetül pedig a krími annexió az eurázsiai uniós diskurzusnak az orosz külpolitikában való leértékelődését hozta magával. Putyin 2012-ben még az integráció befejezését tekintette fő feladatának, ma már mélyen hallgat erről. Ellentétben a korábbi három évtizeddel, ma már a posztszovjet régiós integráció sem kell igazán. A kialakult orosz-nyugati versengésben persze Belaruszt orosz szatellitként meg kell tartani, az „elvesztése” hatalmas kudarc lenne az országnak és Putyinnak személyesen is. Így a Belarusz-reláció ma már nemcsak lehetőség, de kockázat és kolonc is egyben, Lukasenka személyétől függetlenül. Egyike az olyan kevés megmaradt ügynek, ahol Oroszország még érzékeny presztízsveszteséget szenvedhet, amit otthon is nehéz lenne kimagyarázni. Nem véletlenül Moszkva ösztönösen igyekezik minimalizálni a Belarusznak adott juttatásokat, miközben mindenképpen szeretné fenntartani a status quo-t.
Összességében nagyon úgy tűnik, hogy ennek a modellnek úgy Lukasenkával, mint nélküle, vége.
Persze Moszkva dönthet úgy, hogy kerül, amibe kerül, lélegeztetőgépen tartja az országot – a nagyság mindenek felett. Strukturális, ha nem is feltétlenül politikai értelemben ez integráció – az eltérések figyelembe vétele mellett a kialakuló putyini gazdaság kompatibilis a belarusszal. Kutatói szempontból izgalmasabb lenne egy másik kísérlet – a rendszerváltás továbbvitele. Kevés rosszabb tapasztalat van, mint a kilencvenes évek posztszovjet átalakulásai. Itt és most kiderülhetne, lehet-e másképp csinálni, a korábbi tapasztalatok birtokában, más világpolitikai és –gazdasági körülmények közepette. Jelent-e más utat a fokozatosság vagy csupán fáziskésésről van szó? Valójában ez a belarusz modell igazi kérdése – még ha nem is feltétlenül érdemes túlzott illúziókat táplálni.
A szerző a KRTK Világgazdasági Intézet kutatója
Címlapkép: Getty Images
