Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy Magyarországon a tudás és az elméleti kapacitás nagyon is megvan arra, hogy a rendelkezésre álló adatokból kiindulva az egészségpolitikai, egészséggazdaságtani szakembereink jó terveket tudjanak kidolgozni.
Magyarország képes európai színvonalú elemzést és arra alapozva koherens stratégiai célokat megfogalmazni és kijelölni: szemléletében akár a 2006-os nemzeti programok (pl. Nemzeti Rákellenes Program, Sürgősségi Ellátás Nemzeti Programja), akár a 2011-es Semmelweis-terv bárhol Európában megállná, megállta volna a maga idejében a helyét, s még akkor is igaz ez, ha természetesen egyes elemeken lehetne szakmai vitákat folytatni. Amire viszont még nem vagyunk képesek, az az, hogy a terveket komolyan vegyük, illetve a terveket konkrét cselekedetekre váltsuk és meg is valósítsuk.Ez min múlik Ön szerint?
Leginkább a kultúrán. A stratégiák, tervek végrehajtása előtt nincs széleskörű egyeztetés, és ezért sokan nem érzik az új terveket a sajátjuknak. Nem volt lehetőségük a szükségesnek érzett módosítások kiharcolására, ezért a végrehajtás során próbálják véleményeiket, érdekeiket érvényesíteni - ami a háttérben szükségszerűen konfliktusokba, torzsalkodásokba torkollik, és a változások hamar megfeneklenek. Valamennyi reformkísérlet így futott zátonyra az elmúlt 20 évben.
Az egészségügyben (is) a fejlődés szükségszerűen kultúraváltással kell, hogy együtt járjon, mert ha jobb eredményeket szeretnénk elérni, akkor nem lehet mindent ugyanúgy végezni, mint eddig. Sokan azt jósolták, hogy ez a kultúraváltás a generációváltással önmagától megtörténik. Ebben én nem hiszek: nem szabad megvárni, hogy eltűnjön az a generáció, akikkel egy új szemléletet (állítólag) nem lehet megvalósítani, mivel időközben a következő generáció a meglévő rosszhoz szokik hozzá, felveszi a káros magatartásformákat. Mindenki, az idősebbek is képesek (sőt, szeretnek) tanulni, ha megfelelő környezetbe helyezik és megfelelően (pozitívan) motiválják őket.
És a politikai akarat meglehet hozzá?
Politikai, társadalmi akarat nélkül nem megy. Szomorú, de ebben a tekintetben jelenleg érdemi változásra nem számítok, nem látszik, hogy a politika elkötelezte magát a gyökeres változások, a minőség javítása mellett. Egészen addig nem is várható változás, amíg ennyire központosított és az országos napi politikának alárendelt a szektor, a szektorra vonatkozó döntések rendre a felelős minisztériumon kívül születnek meg, és a szakmaiság pedig ezzel párhuzamosan még inkább a háttérbe szorul.
Ha ezt elfogadjuk és kivetítjük az elmúlt évek tendenciáját, akkor szinte biztosan állíthatjuk: a Magyarországon működő magánegészségügyi szolgáltatók még tovább fognak erősödni.
Így van, a magánszolgáltatók erősödése bele van kódolva az egészségügy mostani működésébe, amit jelentős szkepszissel szemlélek.
Szándékosan kerülöm itt az "egészségügyi rendszer" kifejezés használatát, ugyanis a "rendszer" feltételez együttműködést, összhangot, kooperációt az egyes szereplők között. Ez a kooperáció az egészségügyben - dacára a nagyfokú központosításnak - vagy egyáltalán nincs meg vagy nagyon esetleges, alapvetően személyfüggő (ismeretségekre alapuló). Különálló, elszigetelten működő szereplők, intézmények vannak az egészségügyben, amelyek között bolyonganak betegek, és ha találnak valakit, aki segít nekik utat lelni, akkor nyertek, ha nem, akkor biztos vesztesek - nem jutnak megfelelő időben, megfelelő környezetben a megfelelő ellátáshoz.Ebbe a helyzetbe érkeznek és az állami egészségügy hiányosságait, gyengeségeit kihasználva terjeszkednek a magánszolgáltatók, és nyújtanak legalább abban vállalható alternatívát, hogy bizonyos ellátásokat legalább belátható időben és jobb környezetben (de nem feltétlenül jobb szakmai minőségben) nyújtanak az ügyfeleik számára - persze jóval magasabb díjért cserébe, amit nem mindenki képes megfizetni.
Félreértés ne essék, ez is lehet a jövő magyar egészségügy alapja: erős, bizonyos régeteknek megfizethető, és őket kiszolgáló magánellátás, és a szegényebbeknek, kevésbé tehetőseknek az állami ellátás - ekkor viszont ki kell mondani és nyíltan fel kell vállalni, hogy nem akarunk magyar és magyar ember között egyenlő esélyeket teremteni, és kb. 4 millió szegény magyar bizony az út szélén fog maradni, és olyan ellátást kap, amilyen éppen jut.
Én ezt zsákutcának tartom, és nem tartom valós és érdemi válasznak a 21. század kihívásaira. Egy kettészakadt, a szegényebbeket elhagyó társadalom versenyképtelen és szükségképpen alulmarad a nemzetek versenyében, vegetálásra, sorvadásra van ítélve.Akkor a magánellátók szerepe ezek szerint káros és nemkívánatos?
Az a szándékainktól, céljainktól függ. Meg lehet közelíteni a egészségügy kérdéskörét úgy, hogy az egészségügy egy tiszta piaci szolgáltatás (mint a mobiltelefonálás), mindenki vásárolja meg magának azt a készüléket és szolgáltatáscsomagot, amire szerinte szüksége van. Bedobjuk a gyeplőt a lovak közé, azaz a biztosítók és a szolgáltatók (háziorvosok, szakrendelők, kórházak) állapodjanak meg a díjakról és a szolgáltatások tartalmáról, versenyezzenek a lakosság kegyeiért, a lakosság a versengő ajánlatokból kiválasztja, mit szeretne igénybe venni és mit tud megfizetni, az állam pedig beszed egy kis pénzt, hogy a szegényeket valamennyire ellássuk. Ha a társadalom tényleg ezt akarja és ezt támogatja (mint klasszikusan korábban az USÁ-ban), akkor a magánellátók szerepvállalása és térnyerése egyenesen kívánatos, de tisztában kell lenni a negatív hatásokkal, következményekkel is. Ilyen következmény - a szegények leszakadása mellett - a rendszerszintű hatékonyság drámai csökkenése. A magánszektorban erőteljes a verseny és felértékelődik a reklámok és a PR tevékenység szerepe. Emellett minden szolgáltatónak saját finanszírozási rendszert kell fenntartania (nem a NEAK végzi összetetten), nagyobb az adminisztrációs tevékenység az egyes szolgáltatóknál (betegekkel való kapcsolattartás, biztosítói előírásoknak való megfelelés), a vállalkozás önálló működtetéséből fakadó költségek (ingatlanüzemeltetés, informatikai, pénzügyi tevékenységek, stb.) is mind jelentkeznek az egyes intézményeknél. Ezek pedig összességében óhatatlanul megnövelik az irányítási költségeket, ami akár az összes egészségügyi kiadás 30%-át is elviheti. Összehasonlításul most az egyedüli közfinanszírozó állami szervezet, a Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő fenntartása a egészségügyi ellátásokra fordított összegek 1%-át sem teszik ki. Az 1% és a 30% közötti különbség itthon a betegellátásban hasznosul. Megjegyzem, az 1% vállalhatatlanul alacsony, ennek az aránynak 2-4% között kellene lennie.
A magánszolgáltatók tevékenységének természetesen vannak kedvező hatásai is. El kell ismerni a szerepüket és jelentőségüket az innovációban, hiszen a kisebb és ezért rugalmasabb szolgáltatók könnyebben adaptálnak új orvosi technikákat és eljárásokat, amelyek aztán innen szűrődnek át az állami ellátásba. Továbbá pozitív lehet a szerepük abban az értelemben is, hogy az állami ellátókat versenyre kényszeríthetik minőségben és a jobb bérezésben is.
Ezzel a programmal kapcsolatban komoly fenntartásaim vannak, pedig a végrehajtók nyilván jót akarnak. De látnunk kell: beleöntünk az Egészséges Budapest Programba egy óriási összeget (kb. 700 milliárdot, több év alatt), de tudjuk-e pontosan, hogy mit is várunk tőle? Mi alapján tudjuk majd megmondani, hogy sikeres a program? A siker ugyanis az lenne, ha meg tudnánk mondani és ki tudnánk mutatni, hogy ezzel hány emberéletet mentett meg a fejlesztés, hány egészségben eltöltött életévet nyertünk meg, az életminőségen hogyan sikerült javítani. Elő kellene venni a mérhető indexeket, indikátorokat. Persze a vízió és a konkrét célok hiánya is jó valakinek, hiszen (mint említettem) így bármi lehet sikeres: utólag majd jól megmondjuk, mi volt a cél, amit persze sikerült még túl is teljesíteni!
Dániában egy zöld mezős egyetemi kórház építésének időtávja 25 év, az első 5 év csak a tervezésről szól. Megnézik, hogy mire lesz várhatóan szükség a következő 20-25 évben, és azt hogyan lehet elhelyezni egy új épületkomplexumban, majd lemodellezik az épület és a benne elhelyezést nyerő szakterületek működését: hogyan érkeznek, hogyan lépnek be a sürgős és hol a nem sürgős betegek, milyen utakat járnak be, hogyan vezessük a folyosókat, hogy a szennyes, véres ágynemű ne találkozzon a friss étellel, a steril műszerekkel, és így tovább. Van, aki azt mondja, hogy nem tudjuk megmondani, mi lesz a jövő, ezért olyan kórházépületet csináljunk, ami flexibilis, gyorsan átalakítható, multifunkciós tereket tartalmaz.
Ezzel szemben az Egészséges Budapest Program fő eleme, a dobogói szuperkórház tervezésére sajtóhírek szerint már idén tervpályázatot írnak ki, miközben nemhogy a széles nyilvánosságnak, de a szűk szakmai közvéleménynek sincs halvány fogalma sem arról, mi is a beruházás valós szakmai tartalma: milyen ellátásokat, milyen technológiával, milyen szakmai struktúrában, hogyan szeretnénk oda telepíteni és működtetni. Megannyi izgalmas kérdés, amelyeknek minden részlete az építés menete és ezzel a költségek szempontjából jelentősége van.
Egy konkrét jövőkép elegendő lenne ahhoz, hogy mérséklődjön a pályaelhagyók száma és hazatérjenek a külföldre vándorolt szakemberek?
A világos jövőkép és ezzel egyfajta kiszámíthatóság nagyon is szükséges, de nem elégséges feltétele az egészségügy vonzerejének a növeléséhez. Akkor lesz a jövőkép kellően hiteles is, ha az elvándorlást és pályaelhagyást jelenleg tápláló folyamatokat sikerül érdemben megfékezni: jelentős béremelés szükséges minden dolgozói körben úgy, hogy az átlagos kereset legalább nemzetgazdasági átlagot elérje. Ha meg is haladja, az egyértelmű jelzés arra, hogy a társadalom elismeri az egészségügy szerepét és értékét.
Emellett a kusza érdekrendszereket fel kell számolni, egyértelmű (a minőségi ellátás irányába ható) pénzügyi ösztönzőket kell bevezetni, ezzel párhuzamosan a hálapénz ellen minden eszközzel, kíméletet nem ismerve fel kell lépni. Be kell vezetni egy olyan szervezeti kultúrát, mely a minőséget és a betegbiztonságot, a folyamatos tanulást és fejlődést helyezi előtérbe, emellett a működése, eredményei (így pl. a fertőzési mutatók, szövődmények mutatói is) nyilvánosak, mindenki által követhetőek és átláthatóak.
Ez külföldön már alapvetés, aki ebbe beleszokott és megízlelte, hogy milyen minőségi környezetben a betegekért dolgozni, folyamatosan fejlődni, az erről nem fog lemondani. Csak akkor költözik haza, ha látja, van miért és van hova visszajönnie, és nem kell ehhez elvtelen emberi és szakmai kompromisszumokat kötnie - és persze ha látja, hogy a külföldön szerzett tudását és tapasztalatát itthon elismerik, arra számítanak és építenek.
Nem könnyű feladat - rendkívül összetett és bonyolult, amit tovább nehezít a rendkívül kedvezőtlen kiindulási helyzet. Hans Rosling professzor egy számomra fontos gondolata illik ide: "Nem vagyok optimista, de nem vagyok pesszimista sem. Nagyon komoly posszibilista vagyok." Mindez azt fejezi ki: meg lehet csinálni, meg tudjuk csinálni.
Lehet igazságos, fenntartható és minőségi egészségügyünk - sokat kell ehhez dolgoznunk, közösen, senkit sem kifelejtve, sok vitát és párbeszédet lefolytatva, de meg lehet csinálni!
Minden szükséges adottság, feltétel rendelkezésre áll, ha akarjuk, így a siker csak rajtunk múlik. Minél hamarabb látunk hozzá, annál hamarabb élvezhetjük a gyümölcseit. Mire várunk még?Portré Tótth Árpád, a Fővárosi Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban érettségizett 1990-ben. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végzett általános orvosként 1996-ban, ezt 2001-ben a SOTE Egészségügyi Menedzserképző Központjában egészségügyi szakmenedzser végzettséggel egészítette ki. A SOTE I. sz. Pathológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében onkológiai alapkutatásokat végzett, majd ugyanitt patológus rezidensként dolgozott. 2001 és 2003 között a veresegyházi Misszió Egészségügyi Központban az irányított betegellátási modellkísérletben/rendszerben (IBR) esetkezelő, betegút-elemző, majd a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház-Rendelőintézetben a kórház által szervezett IBR igazgató-helyettese. Az IBR kényszerű lezárását követően 2006. és 2011. között e kórházban több igazgatói beosztásban (fejlesztési igazgató, orvos- és minőségügyi igazgató, stratégiai igazgató) is dr. Rácz Jenő főigazgató helyettese. 2008 és 2013 között a Zirc Városi Erzsébet Kórház-Rendelőintézet főigazgatója. A vezetői feladatok mellett másodállásban folyamatosan végez orvosi tevékenységet is, 1999 és 2013 között az Országos Mentőszolgálat mentőorvosaként. 2004-től az IME - egészségügyi vezetők szaklapja szerkesztőbizottságának tagja, a Magyar Kórházszövetség választott vezetőségi tagja (2010-2013) majd választott elnökségi tagja (2013-2014), 2013-ban a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság elnöke, a Szakmai Kollégium Menedzsment és Egészség-gazdaságtani Tanácsa tagja (2011-2013). 2013 júliusában lemondott kórházi főigazgatói pozíciójáról, feleségével és két gyermekével Norvégiába költözött (harmadik gyermeke már Norvégiában született). Öt éve a Helse Nord RHF (Észak-norvég Regionális Egészségügyi Hatóság) orvosszakmai tanácsadója, elemző szakértője, másodállásban a kistérségi központi alapellátási ügyeleti szolgálat orvosa.
Egészségügyi interjúsorozat Interjúsorozatot indítottunk, melynek keretében a magyar egészségügy aktuális helyzetéről, kilátásáról, problémáiról, lehetőségeiről beszélgetünk a szektor képviselőivel. Rajtuk keresztül kapnak az olvasók rálátást a hazai egészségügy minden szegletére, így az állami- és magánellátás kapcsolatára, a fokozódó versenyre, a finanszírozásra, a huménerőforrás-helyzetre, és az innovációs tevékenységre. Leitner György, az Affidea Magyarország vezérigazgatója:
Fábián Lajos, a MedAlliance Holding igazgatóságának elnöke: Pásztélyi Zsolt, a Medicina 2000 Magyar Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke: Schiszler István, a Duna Medical Center ügyvezető igazgatója: Ficzere Andrea, Magyar Kórházszövetség elnökhelyettese:
