Fábián Lajos: Magyar magánszemélyek alapították a részvénytársaságot, akik az elmúlt évtizedek során komoly szakmai sikereket értek el az általuk képviselt szakterületeken, de közben már évek óta közelről figyelték a magyar egészségügyi rendszer és piac alakulását. Az alapítók között van a KPMG mostanában visszavonult ügyvezető partnere, Nagy-Britanniában tanult befektetési bankár, az UniCredit Bank volt ügyvezetője, az egyik vezető nemzetközi ügyvédi iroda alapító partner ügyvédje, valamint egy vállalkozások fejlesztésben és finanszírozási kérdéseiben komoly jártasságot szerzett fiatalabb, de tapasztalt szakember.
Nyilván a tranzakció részletei, így az ár is bizalmas kérdés, de azt lehet tudni, hogy miből finanszírozták az alapítók a vásárlást?
Mint minden ilyen tranzakció során, itt is van egy saját tőke rész és van egy banki finanszírozási hányad, de ennek részleteiről nem beszélhetek.
Valóban az egészségügyi piacon voltam és vagyok érdekelt, ugyanis először orvosként, később a gyógyszeriparban különböző cégeknél, országokban és különböző beosztásokban dolgozó felsővezetőként, majd a Medicover nevű svéd tulajdonú nagy egészségbiztosító és szolgáltató - a teljes nemzetközi működésért felelős - igazgatójaként tevékenykedtem. Eddig mindösszesen 32 évet töltöttem ebben a szakmában. Visszavonulásom után rendkívül sok megkeresést kaptam különböző magántőke- és biztosító társaságoktól, akik szakértelmet kerestek ezen a területen. Például 2012 karácsonyán zárult a legnagyobb kelet-európai tranzakció, amikor a brit multinacionális magán-egészségügyi hálózat, a BUPA felvásárolta a legnagyobb lengyel szolgáltatót, a LuxMed csoportot, mely akkor a Mid Europa Partners csoport tulajdonában volt. Itt 8 hónapon keresztül az egyik versenyző magántőke társaságnak dolgoztam a kereskedelmi átvilágítást végző csapat vezetőjeként. Ezzel párhuzamosan zajlott egy másik private equity (magántőke befektető csoport) vizsgálódása, melynek keretében a volt Jugoszlávia területén mérték fel a piacot. A szerb Medigroup története úgy kezdődött, hogy 2012-ben felkértek az első átvilágítás vezetésére, és ahogy elkezdtük az akciósorozatot egyszer csak kikötöttem a cég elnöki székében. Ez egy nem-operatív vezetői szerepkör, de ennek ellenére nagyon sok operatív folyamatban is benne voltam és vagyok a mai napig. Jelenleg ez a legnagyobb magán-egészségügyi szolgáltató Szerbiában, melynek többségi részvénycsomagja éppen a napokban cserélt gazdát, az új többségi tulajdonos az a Mid Europa Partners, amely társaság a lengyel LuxMed csoportot 2012-ben sikeresen értékesítette, és amely társaság a romániai Regina Maria csoport tulajdonosa is jelenleg. A szerb cég egy kis méretű járóbeteg-ellátó családi vállalkozásból indult, onnan nőtte ki magát hat év alatt úgy, hogy mostanra már egy nagy kórház, három kisebb kórház és 9 járóbeteg-klinika összessége Belgrádban és Újvidéken, de a csoport további terjeszkedést és fejlődést tervez. A szerb cégben betöltött szerepem mellett, más nagy biztosítótársaságoknak és befektetőknek is dolgozom még szakértőként.
Mindezek mellett a legfontosabb feladatom nyilván a MedAlliance ügye, amire egyre több időt kell fordítanom, mert magyarként és tulajdonosként is úgy gondolom, hogy az évtizedek alatt megszerzett nemzetközi tapasztalataimból valamit a saját hazámban is tudok kamatoztatni, ami mindannyiunk előnyére válhat.
Ezek alapján határozottan kijelenthetjük, hogy közelről ismeri a régió magán-egészségügyének fejlődési folyamatát. Vannak-e hasonlóságok az egyes országok között és hol helyezné el Magyarországot?Mielőtt egy mondatot is mondanék, le kell szögeznem, hogy én nem a revolúció, hanem az evolúció híve vagyok, és magánegészségügyi, egészségbiztosítási szakértőként is hiszek a szolidaritási alapú rendszer szükségességében. Ember nem maradhat az utcán ellátás nélkül. Az egy másik kérdés, hogy hogy ezt a különböző országokban hogyan biztosítják, vagy nem biztosítják.
Háromféle fejlődési utat látok tehát a régióban. Az egyik, ahol olyan gyenge volt az állami ellátás, hogy szinte nem is volt igazi védőháló a rendszerváltás után, és nem volt igazi reformtörekvés sem. Ide sorolható pl. Ukrajna és Románia. Itt viszonylag egyszerű szabályok mentén alakul ki a privát ellátás, hiszen mindenki hozzászokott korán, hogy mindenért fizetni kell. Romániában több, egyenként a 100 millió eurós éves árbevételt is meghaladó méretű cég van (Regina Maria, MedLife, Medicover, stb.) Vagyis a magánpiac itt előrébb tart, mint nálunk. A lakásrendelők és a hálapénz rendszer hasonlóképp működtek ott is, mint Magyarországon, azonban a szomszédunknál a strukturált állami rendszer hamarabb omlott össze, illetve nem is létezett abban a formában, mint más térségbeli országokban. A második modell a cseh és szlovák út. A csehek a 90-es évek elején, a szlovákok pedig a 2000-es évek elején vettek egy nagy levegőt, és végrehajtottak kritikus reformokat. Ezekben az országokban volt két lépés előre és egy hátra, majd újra kettő előre és egy hátra, de lassan elérték azt, hogy versenyzővé tették a finanszírozókat és viszonylag szektorsemlegessé az ellátórendszert. Ma Csehországban és Szlovákiában a kórházak és járóbeteg poliklinikák túlnyomó többsége privát, de a betérőknek fogalmuk sincs, hogy milyen tulajdonú intézményben vannak, mivel a versenyző finanszírozók nyomást gyakorolnak minden szereplőre a jobb minőség, az ügyfélbarátibb rendszer, a gyorsabb gyógyulás és eredményesebb rehabilitáció érdekében. A hazánkkal egyező méretű Csehországban hét, a fele akkora Szlovákiában a korábbi hat helyett ma három egészségbiztosítási alap versenyez az állampolgárok (ügyfelek) kegyeiért, mely alapok nagy része szintén privát, de maradt államilag kontrollált is. A szolidaritási háló tökéletesen működik, mindenki megkapja az ellátást. Persze nagyon komoly felügyeleti rendszer is működik mindkét országban, mely mind a non-profit finanszírozókat, mind az ellátóhelyeket ellenőrzi. A harmadik csoportba tartozik pl. Lengyelország, Magyarország, vagy Szerbia, ahol változatlanul egy nagy felosztó-kirovó rendszerű intézmény felel a járulék és adójövedelmek egészségügyi ellátásra történő visszaosztásáért. Ez volt a korábbi OEP, ami jelenleg NEA (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő) névre hallgat. Ebben a modellben is halad a privát rendszerek erősödése, legjobb példa erre a Lengyel és a Szerb ellátórendszer és biztosítási rendszer szerkezete, csak kicsit lassabban, és lépésről lépésre. Lengyelországban pl. egy teljes "árnyék" egészségbiztosítási rendszer alakult ki a korábbi cégem, a Medicover működése nyomán, ami annyit jelent, hogy a kötelező állami járulékok mellett ma már majdnem minden munkáltató vesz egy magán egészségügyi biztosítási csomagot a dolgozói számára, és mindenki tudomásul veszi, hogy - a két tényező együtt (járulék + kiegészítő csomag) - az elérhető és jó minőségű szolgáltatás valós díja. Ez a folyamat itthon is zajlik. Itt a sikerhez a biztosító és a szolgáltatók nagyon magas fokú együttműködése, akár integrációja szükséges. Ezt a folyamatot a különböző kormányok adókedvezményekkel is segítik. Pl. egészségbiztosítási termékek ÁFA mentessége, vagy hogy azok nem minősülnek természetbeni juttatásnak, így nem terheli ezeket SZJA, EHO, stb.
Új cikksorozat a Portfolio hasábjain a magyar egészségügyről.
Ha jól értelmezem, ezek azok az országok, akik nem léptek előre egy nagyot és a politikai döntéshozók halogatják a nagy reformintézkedések megtételét. Ebben a közegben pedig a magán-egészségügyi piac a háttérben fokozatosan erősödik. Volt egy korai időpillanat, amikor fel lehetett vállalni a kényes politikai döntéseket. A szlovákok például 15 éve leírták, hogy mi jár a kötelező járulékfizetésért cserében és ami ezen túl van, arra lehet kiegészítő biztosítást kötni, majd lebontották a korábbi egy nagy állami biztosítót és a finanszírozást is verseny alapokra helyezték, vagyis az egész ellátás finanszírozása átalakult. Sok-sok vitával és konfliktussal, de átalakult. Ezek az országok haladtak, és náluk ma már nincs az egészségügy körül napi politikai őrület.
A lengyel és a magyar modell abban is hasonlít, hogy a kormányok itt hangsúlyozzák: az egészségügy nem üzlet. És bizonyos értelemben igazuk is van. Tűnt már el egész politikai vonulat, akik nem ezt vallották. A politikai döntéshozóknak rendkívül nehéz helyzetük van, mert van a rendszerben egy hatalmas kiegyensúlyozatlanság, amit ma egyetlen jóléti állam egyetlen politikai ereje sem tud varázsütésre megoldani.
A büdzsének van egy bevételi lába, és van egy közösségi kiadási oldala, ami jelen formájában egy feneketlen kút. A kiadási oldal kontrollálása nehéz feladat, a bevételi oldal emeléséhez pedig adóemelésre vagy járulékemelésre lenne szükség. Közben a kiadási oldalt folyamatosan terheli az egyre tovább élő, egyre öregebb és ezért későbbi életkorokban egyre betegebb társadalom, az egyre növekvő egészségügyi bérek, miközben a gyógyszerek, eszközök ára nyugat-európai szinten áll. Ez így egy mission impossible, ebben a környezetben kimondani, hogy mi jár és mi nem jár, szinte lehetetlen, de ha meg is próbálja valaki, az mind gazdaságilag, mind politikailag súlyos rizikót vállal. Ezt ebben a formában nem lehet könnyedén menedzselni. Ebből adódóan azokban az országokban, ahol már nincs visszaút, a béke - és a gazdasági egyensúly - fenntartása érdekében általában a szabályokat alkotó politika hagyja, hogy a páciensek által generált piaci igények mentén, a betegek által generált, majdnem automatizált folyamat eredményeképpen végbe menjen egy folyamat, aminek eredményeképpen a komoly reformokat végrehajtó országok struktúrájához közelítünk, csak sokkal lassabban.Akkor ha valaki a magyar piac jövőjét szeretné előre látni, akkor elég csak Lengyelországot figyelnie?
Lengyelország előttünk jár 10-15 évvel, ott ugyanez a mögöttes folyamat ment végbe. Magyarország más? Nem hiszem.
A magyar emberek ugyanazt igénylik és érdemlik, mint a lengyel, a cseh, a szlovák, vagy szerb emberek. A korábbi cégem annak idején egy varsói bérház 5. emeletén egy lakásból indult, ahol még lift sem volt és az állami rendszerhez egyre korlátozottabban elérhető hozzáférés miatt indult növekedésnek. Ma pedig nemcsak a régiónk egyik jelentős szolgáltatója és biztosítója, hanem Indiában, Németországban és egyéb új piacokon is aktív. Ehhez persze 20 évre volt szükség. Mára az egész piac tudomásul vette azt, hogy az állami járulékelvonás mellett létezik egy munkáltatói biztosítás. Ezek az összegek már lefedik az ellátás valós költségét. Ha ezt az állami rendszeren keresztül szeretnénk megvalósítani, akkor ennek érdekében 200-300 százalékos járulékemelésre lenne szükség. Másrészt addig nincs is értelme ezekbe az állami rendszerekbe pénzt önteni, amíg nincs egységes minőség-, és eredmény (quality & health outcome) kontroll.Viszont attól, hogy a privát szolgáltatók megjelennek, a szolidaritásalapú rendszertől nem célszerű elmozdulni. Ne jussunk el oda, hogy emberek halnak meg, mert nem kapnak megfelelő ellátást!
Az én példám a jóléti nyugati társadalmak példája, ahol szektorsemlegesen mind a privát, mind közösségi tulajdonú intézmények nyújthatják a szolgáltatást, mind közösségi, mind privát tulajdonú biztosítók szerepet vállalnak a finanszírozásban és a pénzügyi rizikó viselésében, de az állampolgár azt sem tudva, hogy milyen tulajdonú intézményben látták el, megkapja a vonatkozó szakmai protokollok szerint elérhető éppen aktuálisan legjobb ellátást, ami valamilyen csatornán keresztül a szolidaritási alap finanszírozott. Csehország és Szlovákia már felzárkózott ehhez a csoporthoz. Az EHCI 2017 riport 38. oldalán az ábra jól mutatja, hogy Európa mely országaiban hogyan férnek hozzá a polgárok az egészségügyi ellátáshoz. Jól látszik, hogy ahol az egységes, egy nagy elosztórendszer működik, ide értve pl. akár Svédországot, Norvégiát, Nagy Britanniát, Lengyelországot, vagy hazánkat is, ott baj van a hozzáféréssel. Ez persze csak egy dimenzió, de jó indikátor.
Az Euro Health Consumer Index értékei az egyes európai országokban. A zöld a legkedvezőbb pontszám, a piros a legkevésbé kedvező.
Az, hogy az elmúlt pár hónapban a magyar magán-egészségügyi piacon lezajlik három lényeges tranzakció, azért jelzésértékű. Egyfajta jelzés, de ettől nem történik csoda. Ahogyan már említettem, egyrészt ez a folyamat nem revolúció, hanem evolúció kell legyen, másrészt mindenki ugyanabban érdekelt. Jó minőségű szolgáltató legyen, amit valaki finanszíroz. A finanszírozó lesz a kulcskérdés, és ez nem azt jelenti, hogy az államnak több pénzt kell beletennie, hanem a struktúrát kellene úgy alakítani, hogy a pénz, amit beletesz, az a jó minőségre és a jó szolgáltatásra motiválja azt, aki csinálja.
Lassan, de haladunk az ún. struktúrálatlan (out of pocket / fee for service) finanszírozási modell felől a struktúrált (vállalatok, vagy egyének által előre fizetett, pl. biztosítási) modell felé, de az út hosszú.
A magán-egészségügyi piacon a konszolidáció elkerülhetetlen, ez nem egészségpiac függő, ez általános közgazdasági kérdés: a kicsik összeolvadnak, és egyszer csak kialakulnak nagyobb szereplők. Magyarországon ezek a vállalkozások, mondjuk egy Róbert Károly Magánkórház, már elérik azt a szintet, amikor konszolidációra, további tőkebefektetésre vagy szakértelemmel továbbfejlesztésre érettek. De még nem érik el egy nagy intézményi befektető ingerküszöbét.Kinek jó az alakuló rendszer? Nem az történik, hogy a magánegészségügyi szereplők kimazsolázzák számukra az értékes elemeket, amire az üzletet építik?
Rövid és lehet, hogy meglepő válaszom: mert ez mindenkinek jó. Egy jól működő állami szektor mellett, egy jól, és magas minőségi színvonalon működő privát szektor mindenkinek jó és hasznos. A betegnek választási lehetőséget kínál. Választhat orvost, helyszínt, időpontot, és adott esetben még kórházi körülmények között is eldöntheti, hogy egyágyas szobában szeretne-e lenni, TV-vel és külön nővérrel, vagy nem, stb. Továbbá nem kényszeríti paraszolvencia fizetésére és tisztán, árlista alapján vehet szolgáltatást, amit számon is kérhet a szolgáltatón. Az orvosoknak több szempontból is lehetőség. Egyrészt olyan beavatkozásokat végezhetnek nagyobb számban, amit az állami munkahelyén bizonyos korlátok miatt nem tud, vagy nem lehet végezni. Másrészt komoly jövedelemkiegészítést jelent, ami meggátolja abban, hogy elvándoroljon külföldre. Az államnak, mint fő finanszírozónak szívességet tesz a rendszer, hiszen a beteg, aki privát szolgáltatást vesz igénybe ugyan befizette a járulékát, de nem ott használja a szolgáltató rendszert, azaz kapacitást szabadít fel és költséget spórol az államnak, miközben ő duplán fizet, hiszen a privát ellátás költségét is vállalja. Ezért éri meg az államnak a komoly szolgáltatókkal szerződni, mert neki végül is mindegy, hogy ugyanazt a szolgáltatást a beteg hol veszi igénybe, csökkentve az amúgy is túlterhelt állami ellátórendszert, jövedelmet adva az orvosoknak, nővéreknek és adott esetben több mosolyt kapva a privát rendszerben. A biztosítóknak is hasznos, hiszen azon ügyfeleik számára, akik hajlandóak havonta némi plusz díjat fizetni egy kiegészítő egészségbiztosítás fejében, ki tudnak komoly és megbízható privát szolgáltatókat is ajánlani és hitelesebbek a termékeik. Ritka ugyanis az az állampolgár, aki úgy fizet kiegészítő biztosításért, hogy utána ugyanúgy nem tudja, hogy hol és milyen színvonalon kapja majd meg az ellátást, amire szüksége van. Végül természetesen jó a privát egészségügyi szolgáltatóknak, hiszen e nélkül nem működne a fenti kombinált modell.
Ezért időzítettek mostanra a piacra lépést, mert látják az átalakuló modellt?
Lantos urat magam régen ismerem, közelről figyelem a tevékenységét és időről-időre összeültünk egy kávéra. 2017 második felében jutottunk el oda közösen, hogy megállapodunk. Igen, úgy látjuk, hogy értéket teremthetünk ebben a szegmensben.
Térjünk rá a most bejelentett konkrét tranzakcióra: milyen terveik vannak a Róbert Kórházzal?
A Róbert Károly Magánkórház nagyon jó szakemberekkel, nagyon jó szakmai munkát folytat. 2017-ben minden 100. magyar gyermek ebben az intézményben született, és sok orvosi szakterületen 55 ezer orvos-beteg találkozást bonyolított a ház, aminek eredményeképpen több milliárd forintot spórolt meg az állami források számára, hiszen páciensei ott is befizették a járulékot, de alternatív ellátást választottak. Pillanatnyilag ez az intézmény a legkomplexebb egészségügyi szolgáltatást nyújtó magánkórház Magyarországon, melynek jelentős járóbeteg ellátása is van, és tevékenységét kizárólag magánfinanszírozásból, azaz állami pénz bevonása nélkül végzi.
Mindenképpen bővülést és növekedést tervezünk és azt az értéket, amit a Róbert csapata teremtett, nem csak megőrizni, hanem tovább építeni is szeretnénk. Az adott működési helyszínen behatároltak a lehetőségeink, keressük a járóbeteg rendeléseink számára a területi bővülés lehetőségét és folytatjuk új szakmák bevonását, ahol ez indokolt.
A felújított Róbert Károly Magánkórház 2016-ban. Kép forrása: MTI Fotó/Bruzák Noémi
Ez azt jelenti, hogy országos szinten is terjeszkedne a MedAlliance csoport? Erről még korai beszélnünk, de a célunk egyértelműen a növekedés, amiben a földrajzi lefedettség növelése is szerepel középtávon.
A szolgáltatási spektrumban is elmozdulnának más irányba? Magánkórház mellé járóbeteg-ellátó, amely vállalat-egészségügyi szolgáltatásokat nyújtana. Logikus lépésnek tűnik, főleg annak fényében, hogy a tranzakció bejelentésekor további lépéseket vázoltak fel.
Egy integrált rendszerben gondolkodunk, horizontálisan és vertikálisan egyaránt, de van egy harmadik dimenzió is, ami a legfontosabb és amit talán a legnehezebb létrehozni. A horizontális azt jelentené, hogy mindenképpen kell egy járóbeteg-ellátó hálózat vagy kapacitás, hogy megfelelően működtetni lehessen mögötte a fekvőbeteg-kapacitást, hiszen a kettő szervesen összefügg. Egy ilyen rendszer lehetőséget ad arra, hogy ne duplikálódjanak a tesztek, ne kelljen minden vizsgálatot kétszer-háromszor elvégezni, a rendszer egyes elemei ráláthassanak egymás tevékenységére és adataira. Egy ilyen rendszernek köszönhetően gazdaságosan és kényelmesen végig tudjuk vezetni az ügyfelet, akinek így az élmény is más. A vertikális integráció pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy ha egy beteggel tovább kell lépni bizonyos beavatkozások elvégzése érdekében, akkor arra azonnal megoldást tudjunk kínálni a lehető legrövidebb időn belül, nem megismételve a korábbi vizsgálatokat és leegyszerűsítve a páciens dolgát a szakorvostól a kórházi ellátásig terjedő - néha ma idegőrlő - útvesztőben. Fontos látni, hogy ez is egy volumenüzlet. Minél nagyobb számban tudunk szolgáltatást nyújtani, annál jobb minőségben lehet azokat végezni, és ez a betegek érdeke is. Ha az orvos kapacitásának csak a 20%-a van kihasználva, az nem lehet gazdaságos. Ennek nem csak pénzügyi, hanem egészségügyi, beavatkozási kockázatai is vannak. Ahol évente egy endoszkópos műtétet végeznek ott nem szabad végezni, mert nem csak gazdaságtalan, hanem mert a napi csapatrutin és a beavatkozást végző gyakorlatának hiánya is kockázatot jelentenek a beteg számára is.
A harmadik dimenziót a legnehezebb létrehozni akármilyen rendszerről is beszélünk:
ez pedig a horizontálisan és vertikálisan már integrált egészségügyi ellátó rendszernek a finanszírozási rendszerrel történő integrációja.
Ez a legnagyobb kihívás, és attól tartok, hogy - a szolidaritási rendszer egészére vonatkoztatva - ezt önmagában egyetlen szolgáltató sem tudja megvalósítani.Mennyire korlátozza az üzlet felépítését a szektorban tapasztalható munkaerőhiány? Ön szerint van arra esély, hogy ez csillapodjon?
Az egyik legnagyobb kockázat a hazai egészségügyi piacon a munkaerő esetében jelentkezik. Ettől egyformán szenved az állami és a magán ellátó rendszer. Nagyon nehéz embert találni, ezért a legtöbb komoly szakember neve több helyen is felbukkan. Van olyan szakorvos, aki állami munkahelye mellett 3-5 magánellátó honlapján is szerepel, ami viszont azt jelenti, hogy a neveket mágnesként is használják a szolgáltatók, viszont aki 3-5 helyen is dolgozik, az igazán egyik helyen sem teszi, különösen, ha ez egy komolyabb állami kórházi, vagy klinikai beosztás mellett történik. Oda jutottunk, hogy vannak olyan szakmák, amelyek már a privát ellátók esetében is hiányszakmák. A privát ellátók olyan órabérekért nem találnak már orvost, ami pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Bizonyos szakmákban 10-20 ezer forintos óradíjakért sincs elég orvos, ami fejfájást okoz a magánszolgáltatóknak, mivel ők sem emelhetik a végtelenségig a díjakat, hiszen ez a páciens számára jelentene már elfogadhatatlan mértékű áremelést. A munkaerőhiány miatt mára már a privát ellátórendszerben is gyakran heteket vagy hónapokat kell várni egy-egy kurrens szakterület specialistájára. Ez annak köszönhető, hogy nagyon sok szakember külföldön dolgozik, illetve vannak olyan szakterületek, melyek az utóbbi évtized során váltak nagyon keresetté és nincs elegendő szakember az adott területen. Remélhető és már megfigyelhető trend, hogy a külföldre távozott középgeneráció egy része majd visszatér, de sajnos az egyetem után távozók nagy részét elveszíthetjük, hiszen ők már kint alapítanak családot és eresztenek új gyökereket. A munkaerőhiányos helyzet kezelésére vannak jó példáim még Lengyelországból, vagy Szerbiából, ahol a fejlődő és az orvosok számára is vonzóbb ellátórendszereink segítségével több értékes szakembert is haza tudtunk csábítani. Ehhez azonban komoly kórházi, vagyis szakmai munkára alkalmas intézmények kellenek, egy járóbeteg rendelés kedvéért nem térnek haza komoly szakemberek, csak ha számukra is vonzó szakmai munkát végezhetnek.
Nagyon fontos értenünk, hogy nem csak orvosokról van szó. Az ápoló szakszemélyzet hiánya sokkal hamarabb és sokkal nagyobb bajt okozhat. Képzett nővéreink, műtősnőink, gyógytornászaink, asszisztenseink, az orvosok munkáját segítő képzett hadsereg nélkül nincs élet az egészségügyben. Itt is bajok vannak minden átmeneti modellt élő országban.
Új cikksorozat a professzionális egészségügyről Cikksorozatot indítunk a magyar egészségügy aktuális helyzetéről, kilátásáról. Interjúk, elemzések, adatbányászat formájában, az állami és magánegészségügyi ellátásról, piacról, szolgáltatókról, finanszírozásról, munkaerőről, fejlesztésekről, innovációkról, kutatókról, digitalizációról. Célunk, hogy a leginkább érintettek segítségével mutassuk be a hazai egészségügy minden szegletét. Beszámolunk az aktuális trendekről, kihívásokról és felkutatjuk a sikersztorikat. Érdemes velünk tartani, itt.
