Az Európai Bizottság által 2015-ben életre hívott Energiaunió célja, hogy az EU minden polgára számára biztonságos, fenntartható, versenyképes és megfizethető energia álljon rendelkezésre. A projekt küldetésnyilatkozatának a három fő jelszava a biztonság, a bizalom és a szolidaritás. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az EU-s tagországoknak ügyelniük kell arra, hogy az energiapiaci beruházásaik ne hozzanak más tagországokat vagy régiókat nehéz helyzetbe. A Bizottság egy 2014-es jelentése ki is mondja, hogy az olyan infrastrukturális giga-projektek, mint az Északi- vagy a Déli Áramlat, nem csupán a vezetékek által érintett országok belügyei – a negatív externáliákat elkerülendő EU-s vagy regionális szinten kell megtárgyalni őket.
A 2011-ben megépült Északi Áramlat gázvezeték a Balti-tengeren áthaladva az Unió legnagyobb fogyasztóját, Németországot köti össze, az Unió legnagyobb beszállítójával, Oroszországgal. A vezeték megépítése nem kis politikai feszültséget okozott, mert egyes kelet-európai országok úgy vélték, hogy a beruházás egyfajta trójai falóként fog szolgálni, amely aláássa a régió diverzifikációs céljait. Ellátásbiztonsági okokból ugyanis fontos, hogy ne egy helyről származzon az összes földgáz. A Gazprommal szemben bevezetett korlátozások miatt a vezeték eleinte csak fele kapacitással működött, a korlátozásokat azonban 2017-ben feloldották és ezzel párhuzamosan megkezdődtek a vezeték bővítéséről szóló tárgyalások.
Az Északi Áramlat 2 néven futó beruházást sok kritika érte az Atlanti-Óceán mindkét partjáról. Mielőtt áttekintenénk a projekt mellett és ellene szóló érveket érdemes egy pillantást vetni a piaci környezetre.
A földgáz egy sokrétűen felhasználható energiaforrás, a fűtés és áramtermelés mellett az ipar is jelentősen támaszkodik rá. Az európai fogyasztás 2010-13 időszakban némileg visszaesett a 2008-as pénzügyi válság és az azt követő recesszió miatt. A trend azóta megfordult, így a csökkenő európai termelés következtében az import növekedésére lehet számítani. A dolog pikantériája, hogy az európai import mintegy 40%-a származik Oroszországból, amellyel szemben az Unió gazdasági szankciókat foganatosított, többek között olyan okokból, mint a Krím-félsziget elcsatolása, vagy éppen a Szkripal-ügy.
A földgáz szállításáról nagy kapacitású, országokon átívelő gázvezetékek gondoskodnak. Ugyan cseppfolyósított földgázt (LNG) tankerekkel is lehet szállítani, az újragázosítás költségei magasak és emiatt az LNG valamennyivel drágább, mint a vezetéken át szállított gáz. Egy nagykapacitású gázvezeték megépítése egyrészt rendkívül nagy pénzügyi beruházást, másrészt jogi és adminisztrációs koordinációt igényel. Ráadásul az egyes európai régiók érdekei eltérőek, más vezeték megépítését tartja fontosnak Németország, mint Románia és megint mást a lengyelek, mint az olaszok.
Nézzük a projekt mellett szóló érveket.
- A csökkenő európai termelés mellett az import növekedésére lehet számítani.
- Az Északi Áramlat 2 csökkentheti a gáz árát, mert rövidebb útvonalon jön.
- Az ukrajnai vezetékek elöregedtek, a szolgálati idejük vége felé járnak.
- Véget vet az ukrán tranzittal járó bizonytalanságnak – nincs több leállás ukrán-orosz vita miatt.
Mik a projekt ellen szóló érvek?
- Nem segíti elő az EU gázellátásának diverzifikáltságát, mivel eddig is Oroszország volt a fő kereskedelmi partner.
- Túlkapacitást hoz létre, hiszen a meglévő vezetékek kapacitása fedezi az import mennyiségét.
- Aláássa az Oroszországgal szembeni szankciókat.
- Ellentétes az Unió irányelveivel és a stratégiai céljaival.
Az Északi Áramlat 2 tervei ellen már 2016 márciusában közös tiltakozó levelet adtak ki a Visegrádi országok és a Balti államok vezetői valamint Románia miniszterelnöke. Még ugyanebben az évben egy Európai Parlamenti határozat ’geopolitikai értelemben destabilizálónak’ nevezte a projektet. Az Európai Bizottság egy 2018-as jelentése pedig arra figyelmeztet, hogy a Gazprom visszaél a piaci erejével és ez különösen Kelet-Európában okoz gondokat. Ukrajna egymagában évi 2 milliárd dollárt veszítene az elmaradt tranzitdíjon és kisebb mértékben, de Szlovákiát, Magyarországot és Lengyelországot is negatívan érintené a beruházás.
Mivel a szolidaritás elve nyilvánvalóan sérülne, az Európai Bizottság megpróbálta kiterjeszteni a harmadik energiacsomag hatályát az Északi Áramlat 2-höz hasonló offshore vezetékekre. Ez utóbbi az EU belső energiapiacát felügyelő szabályozás, amely számos jogi és technikai kötelezettséget rótt volna a vezeték üzemeltetőire. Többek között előírja, a harmadik-fél számára való szabad hozzáférés lehetőségét és a gázszállítás és -termelés szétválasztását.
A javaslat azonban elakadt az Európa Tanács jogi osztályán, mondván a harmadik energiacsomag kiterjesztése nemzetközi jogi aggályokat vet fel. Árnyalja a képet, hogy a 9 és fél milliárd eurós beruházás mögött álló projektcég tulajdonosai a Gazprom mellett a Uniper, a Wintershell, az Engie, a Shell és az OMV jelentős német, francia, Egyesült Királyság-beli, holland és osztrák hátszéllel rendelkeznek. Ezen országok pedig az Európa Tanácsban elég szavazattal rendelkeztek ahhoz, hogy blokkolni tudjanak egy javaslatot (Brexit előtt vagyunk!). Ugyanezek az országok profitálnának legjobban az Északi Áramlat kibővítésével. A tárgyalások 2019 februárjában egy kompromisszummal zárultak: a vezeték az EU fennhatósága alá fog esni, de a pontos jogi keretrendszert egy nemzetközi (orosz-német, vagy orosz-EU-s) szerződés fogja rögzíteni.
Az orosz fél meg sem várta a tárgyalások végét, már 2018-ban hozzáfogott a vezeték építéséhez. Ez annyiból érthető, hogy a vezeték lényegében az Északi Áramlat 1 nyomvonalát követte volna, így biztosak voltak abban, hogy a különböző környezeti és más adminisztratív engedélyeket be fogják tudni szerezni. Az orosz, finn, svéd és német engedélyek hamar meg is lettek, de Dánia eleinte nem járult hozzá az építkezéshez. A vezeték így egy alternatív útvonalon, a dán felségvizeket kikerülve, de annak kontinentális talapzatát érintve valósul meg. A történetben az utolsó csavar, hogy az USA (minden bizonnyal a saját palagáz exportlehetőségeit féltve) szankciókkal fenyegetett meg minden az építkezésben részt vevő céget, így a svájci illetőségű, mélytengeri vezetékfektető cég, az Allseas abbahagyta a munkálatokat. Az oroszok eltökéltek, hogy befejezik az vezeték építését, annál is inkább mivel már csak a munka egynegyede van hátra.
Az egyik olvasata az eddigieknek, hogy az Északi Áramlat bővítése egy racionális, gazdasági döntés. Az orosz fél úgy becsüli, hogy a vezeték megépítése még mindig olcsóbb, mint az ukrán vezetékek renoválása. Új technológiáknak, na meg a rövidebb útvonalnak köszönhetően a gáz szállítása olcsóbb is lesz, amiből az EU is profitálni fog – egyes becslések a teljes társadalmi összhasznosságot évi 35 milliárd euróra teszik. Mindeközben minden előrejelzés az importált gázmennyiség növekedését jósolja.
A másik olvasata kevésbé vet jó fényt az érintettekre. Brüsszeli tanácsadócégek az ukrán vezetékek felújítási költségét 6 milliárd euróra becsülik, ami jóval kevesebb, mint az Északi Áramlat 2 építési költsége. Az évi 35 milliárd eurós hasznot előrevetítő tanulmány az építkezést vezető projektcég megrendelésére készült. Ráadásul matematikai szimulációk alapján a gáznak csak egy kis része jutna el Kelet-Európába így a megtakarítás is nyugaton jelentkezne. A beruházás ellentétben áll az Energiaunió diverzifikációs céljaival: (I) a legnagyobb beszállító így is Oroszország, (II) a befolyó gáz így túlontúl egy (földrajzi) helyre koncentrálódna. Ellátásbiztonsági szempontból tehát érdemesebb lenne más útvonalakat támogatni (pl. azeri, vagy földközi-tengeri gázmezők bekötése). Végezetül lehetőséget teremtene Oroszország számára, hogy anélkül zárja el az ukrán tranzitútvonalat, hogy maga jelentős veszteségeket szenvedjen. Ez olyan gazdasági fegyvert adna az oroszok kezébe, amellyel Kelet-Európa nagy részét sakkban tarthatná.
Az orosz fél el nem ítélhető módon csak a saját hasznát tartja szem előtt. Ami meglepőbb, hogy ugyanez igaz az EU-s tagországokra. Az Északi Áramlat 2 körül kialakult huzavona egyrészt rávilágít arra, hogy milyen szembenállás van még mindig Kelet- és Nyugat-Európa között, de arra is melyek azok az Uniós intézmények, amelyek valóban minden tagállam érdekét szem előtt tartják és melyek azok, amelyek inkább nemzeti/üzleti érdekeket szolgálnak.
A blogbejegyzés alapjául szolgáló, Sziklai R. Balázs, Kóczy Á. László valamint Csercsik Dávid által szerzett tanulmány az Energy Policy című folyóiratban jelent meg és szabadon hozzáférhető. A tanulmány alapjául szolgáló kutatást az Innovációs és Technológiai Minisztérium által meghirdetett Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program támogatta, a Budapesti Corvinus Egyetem „Pénzügyi és Lakossági Szolgáltatások”; tématerületi programja (hivatkozási szám: NKFIH/1163-10/2019) keretében.
A szerző a KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa
A vendégszerzőink írásai a szerzők véleményét tükrözik, és azok nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
