Trump úgy súlyosbítja a világ problémáit, hogy közben eljátssza az USA hitelességét

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Mit gondol Donald Trump?

Ritkán szokták következetességgel vádolni Donald Trumpot, de az Amerikát „kihasználó” országokkal és a vámokkal kapcsolatos gondolatait valójában már közel negyven éve hangoztatja. A vámokat elsősorban az Egyesült Államok gazdasági védelmét és megerősítését, illetve részben tárgyalási pozícióját javító eszköznek tekinti. Úgy tartja, hogy Amerikát más országok – különösen Kína, de Japán és az EU is – tisztességtelen kereskedelmi magatartással kihasználják, és az USA kereskedelmi deficitje azt mutatja, hogy ezek az államok nem viszonozzák a piacnyitást, eltorzítják a kereskedelmi kapcsolatokat, és alaptalan versenyelőnyre tesznek szert. Ráadásul a szövetségesek még az USA nyújtotta katonai védelmet sem viszonozzák – szerinte.

Mindez a trumpi retorika alapján elszegényítette, nevetség tárgyává tette az Államokat.

Így a vámokat az elnök védekező mechanizmusként látja, amely a dollár leértékelése mellett segít az amerikai gyártókat versenyképesebbé tenni és csökkenteni az olcsó külföldi import nyomását, ráadásul – megint csak elképzelései szerint – bevételi forrásként is szolgálnak, amely majd az amerikai költségvetés kiegyensúlyozását is előmozdítja. De nem csupán az elnök, hanem a legmagasabb rangú gazdasági döntéshozók is hasonló állásponton vannak, akik valóban értik a gazdaság mechanizmusait. Így például a korábban évtizedekig sikeres befektetőként és a gazdaságtörténet oktatójaként dolgozó Scott Bessent szintén arról beszélt, hogy a vámokkal újra akarják rendezni a gazdasági világrendet, mert a jelenlegi struktúrák már az USA ellen dolgoznak. Mindezek alapján érdemes alaposabban áttekinteni, hogy mire megy ki a játék.

Mi a valódi helyzet?

Az Egyesült Államok, mint globális hegemón világgazdasági szerepe hasonló folyamatokon megy keresztül, mint amit elődjei megtapasztalhattak. A második világháborút követően Washington létrehozta azt a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai rendet, amely jelentős részben mind a mai napig meghatározza a világot.

Erre azért lehetett képes az USA, mert elképesztő, a történelemben korábban soha nem látott gazdasági erőfölénye volt.

Az 1940-es évek második felében az amerikai ipar önmagában akkora volt, mint a világ összes többi országáé együttvéve, az US Navy uralta a világtengereket, és az amerikai belpolitikai folyamatok eredője is a globális szerepvállalás irányába mutatott. A Bretton Woods-ban létrehozott gazdasági rendszer a szabad világ tartalékvalutájává tette az aranyhoz kötött dollárt, fokozatosan liberalizálta a világkereskedelmet és tőkeáramlást, illetve támogatta az USA barátainak gazdasági fejlődését.

Ezért Amerika erős szövetségeseket, új piacokat és a nemzetközi tartalékvalutát kibocsátó ország privilégiumát kapta cserébe, na meg gyors gazdasági növekedést.

Csakhogy, mint minden rendszer, ez is magában hordozta saját végzetét. Az első sokkot az okozta, amikor az 1970-es évekre fenntarthatatlanná vált az aranystandard rendszer, mert a világgazdaság egyre növekvő mérete és az arany – és így a hozzá kötött dollár – mennyisége között leküzdhetetlen feszültség alakult ki. Egy zűrzavaros átmeneti időszakot követően egy, a korábbinál is szabadelvűbb rend alakult ki a Reagan kormányzat által felfuttatott neoliberalizmus alapján. Csakhogy ez még tovább erősítette azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek napjaink immár globális gazdasági egyensúlytalanságaihoz.

A részben amerikai tőkének, tudásnak, katonai támogatásnak, illetve az olcsóbb munkaerőnek köszönhetően először Nyugat-Európa majd a kelet-ázsiai országok ipara vált versenyképesebbé az amerikainál. Ez a nagy kiegyenlítődés már többször lezajlott a történelemben a hegemón ciklusok folyamán.

Mindeközben az Egyesült Államok lakossága egyre többet fogyasztott és egyre kevesebbet takarított meg, amely külkereskedelmi deficithez vezetett, amit viszont éppen a dollár tartalékvaluta szerepe tett lehetővé. Hiszen amikor Amerikából az import értéke egy másik országba vándorolt, annak egy jelentős részét nem váltották át másik devizára, hanem egyből visszaküldték az USA gazdaságába pénzügyi és egyéb befektetések vagy beruházások formájában. A dollár, illetve az amerikai gazdaság iránti bizalom más módokon is keresletet teremtett a zöldhasú iránt, amely így az egyre duzzadó külkereskedelmi hiány és később a pénznyomtatás dacára sem gyengült, hanem épp ellenkezőleg, erősödött.

Mindez egy öngerjesztő folyamathoz vezetett, amely gyengítette az amerikai export versenyképességét, leépítette az ipart, hiszen az amerikai (!) tulajdonos tőkések a jobb profit reményében kitelepítették vagy kiszervezték a termelést más, olcsóbb országokba.

Így még nagyobbá vált a külkereskedelmi hiány, amit még nagyobb beáramló pénzügyi tőke finanszírozott.

Ezzel a problémával már a Reagan kormányzat is kezdeni szeretett volna valamit, így 1985-ben megszületett a Plaza Egyezmény, amiben Washington lényegében rákényszerítette szövetségeseit, Nyugat-Európát és Japánt, hogy azok felértékeljék saját devizájukat, ezzel mesterségesen gyengítve a dollárt, így némileg – és időlegesen – helyre billentve az exportra termelő amerikai ipar versenyképességét és a külkereskedelmi hiányt.

Mindeközben az USA-ba áramló rengeteg pénz nem egyenlően oszlott el a társadalmon belül.

A globalizáció nyertesei felemelkedtek, a középosztály meggyérült, míg a lakosság széles rétegei lecsúsztak, a társadalmi egyenlőtlenségek pedig nagyon megugrottak. Ezzel párhuzamosan felemelkedett a kínai ipar, amelyet Peking saját jól felfogott érdekében szemérmetlenül protekcionista gazdaságpolitikával támogatott, beleértve a vám- és nem vám jellegű korlátokat, a jüan értékének alacsonyan tartását, a fogyasztás mesterséges lefojtását és a szubvenciókon alapuló, stratégiában gondolkodó iparpolitikát.

Ebből kialakult egy olyan strukturális helyzet, ahol a világban van néhány nettó importőr állam, élén az Egyesült Államokkal, és jó néhány nettó exportőr, élén Kínával.

Az amerikaiak (túl)fogyasztását és túlköltekezését egyensúlyozza ki Kína és többek között Németország (túl)termelése és magasabb megtakarítási rátája. Azaz nem arról van szó, hogy a gaz kínaiak, vagy a Trump szerint az USA „tönkretételére létrejött” EU kiszipolyozzák az Egyesült Államokat, hanem maga Washington hozott létre egy olyan világgazdasági rendszert, ami óhatatlanul, mintegy automatikusan ide vezetett. Mindezt az amerikai pénzügyi szektor, a Wall Street és az elit nagy megelégedésére, miközben az ipari munkásság – az ún. Main Street – leépült. Az átlagemberek ebben hiába látnak összeesküvést, akaratlagos szándékot és leegyszerűsített okokat, valójában egy komplex rendszer számtalan folyamatának az eredményéről van szó, amelyben a szereplők, így maga az Egyesült Államok is, ugyanúgy részes volt.

Mindebből azonban az is következik, hogy Trumpnak és köreinek legalább részben igaza van, hiszen valóban nem egészséges az, hogy például Kína hajóépítési kapacitása immáron több mint kétszázszorosa (!) az amerikainak, vagy, hogy az USA ipara és így nemzetbiztonsága alapjaiban kiszolgáltatottá vált más államok beszállítói láncainak.

Abban viszont nincs igaza az elnöknek, hogy az USA szegény és kihasznált országgá vált volna.

Az amerikai egy főre jutó GDP továbbra messze a legmagasabb a nagy országok között, a 2000 milliárd dolláros amerikai áruexport továbbra is a második legnagyobb a világon, és bár valóban 1300 milliárd dolláros deficitet halmozott fel az ország e téren 2024-ben, ezzel szemben áll egy közel 300 milliárd dolláros szolgáltatás export többlet. (Furcsa mód, Trump csak az árukereskedelemre van rákattanva, az USA szolgáltatás kiviteli többlete nem vigasztalja). Azaz rengeteg pénz van az országban, csak éppen rendkívül egyenlőtlen az eloszlása. Ironikus módon az ebből fakadó társadalmi elégedetlenségből éppen az a republikánus kör tudott MAGA kultuszt teremteni, amely elindította neoliberális gazdaságpolitikát, és a jelenlegi intézkedései (ld. gazdagoknak szóló adócsökkentés etc.) még tovább fogják növelni az egyenlőtlenségeket. Persze, láthatunk ilyesmit más országokban is.

Mit akarnak elérni?

Bessent egészen nyíltan elmondta, hogy a vámoknak három célja van: költségvetési bevételt akarnak generálni, helyre kívánják billente a külkereskedelmi egyensúlytalanságokat és végül tárgyalási eszköznek tekintik azokat.

Láthatóan egy komplex stratégia húzódik meg a háttérben – ami egyébként célját tekintve nem sokban különbözik a Biden kormányétól – és a fő célpont továbbra is Kína.

Ha ezt összevetjük az első Trump kormány kereskedelmi háborújának tapasztalataival, máris érthetővé válik, hogy miért nyúltak durvább mértékű és gyakorlatilag minden országot érintő vámokhoz. Az első ciklus idején ugyanis hiába próbálták meg a kínai importot csökkenteni, mert a gyártók egyszerűen elkezdtek harmadik országokon keresztül exportálni, ráadásul Peking a később megkötött kereskedelmi megállapodást sem tartotta be, így az amerikai külkereskedelmi deficit szépen hízott tovább.

Bidenék vámok helyett szubvenciókkal operáltak, csakhogy az meg az amerikai államadósság szempontjából volt igencsak költséges. Erre a trumpi világban az a megoldás, hogy mindenkire vámokat vetünk ki, így közvetítő államok beiktatása a láncba jó részt értelmét veszti. Mindeközben a vámok hiába működnek de facto adóként, mégis jobban el lehet adni azokat a MAGA szavazóközönségnek, akik egyelőre úgy látják, az USA végre megvillantja a hatalmát. Persze meglátjuk, hogy az átlag amerikai tőzsdével együtt zuhanó, a nyugdíjakat is érintő megtakarítási portfóliója és a várhatóan megugró infláció, illetve egy esetleges recesszió mellett meddig marad fent Trump politikai támogatottsága.

Szintén kétséges, hogy valóban visszatérhet-e az ipar abba az Egyesült Államokba, ahol – legalábbis eddig – a munkanélküli ráta történelmi mélységben van, ráadásul éppen kitessékelik a bevándorlókat, és az átlagos órabér elérte a 36 dollárt, miközben Kína leggazdagabb területein a minibálbér 3,7 dollár óránként. Persze, a negyedik ipari forradalommal járó robotizáció és automatizáció segíthet mindezen, de ettől nem lesz drámaian több jól fizető munkahely az USA-ban, főleg nem a kevésbé képzett MAGA szavazók számára, és természetesen nem oldja fel az ellátási láncok kényszerítő törvényeit. Ha működhetne is a terv, az csak évtizedes időtávon képzelhető el, addig pedig cudar idők jönnek az amerikai gazdaságra.

Akik idáig eljutottak az olvasásban, már valószínűleg arra gondolnak, hogy Trump biztosan teljesen vissza fog táncolni a vámokból. A csökkentésük valóban könnyen elképzelhető, de a totális hátraarc nagyon valószínűtlen Kína és még jó pár, az USA számára kellemetlen ország esetén. Legalábbis akkor, ha valóban a teljes globális egyensúlytalanság helyrebillentése a cél, ami máris elvezet minket Kínához.

A Népköztársaság jelenleg a világ ipari termelésének nagyjából egyharmadát adja, miközben a globális fogyasztásból mindössze 13-14 százalékkal veszi ki a részét.

Azaz rendkívüli túltermelés van az országban, és – ahogy arról korábban már írtam – különböző okokból ezen nem is változtatott az elmúlt másfél évtizedben, sőt, az utóbbi években még inkább az összeszerelő iparra és az exportra helyezte a hangsúlyt. Márpedig ezt a világ méretű libikókát, ahol az USA fogyaszt és Kína termel csak Washington tudja helyre billenteni, ha arra Peking nem hajlandó. Hogyan lehet ezt elérni?

Az ideális megoldás egy második Plaza Egyezmény lenne, amit már emlegettek is MaR-a-Lago Megállapodásként.

Csakhogy történt egy s más 1985 óta, és a mai Kína hatalma és eltökéltsége nem hasonlítható az akkori amerikai szövetséges Japán, Németország vagy Egyesült Királyság hajlandóságához. Márpedig Kína aligha fog belemenni a dollár leértékelésébe, és ezáltal a jüan felértékelésébe, hiszen ezzel éppen a saját növekedési modelljét ítélné halálra. Pénteken már be is jelentették a kínai ellencsapást 34 százalékos vámok formájában, hétfőn pedig Washington újabb 50 százalékos ellen-ellencsapást ígért.

Így marad Trump számára az a megoldás, hogy az USA gazdaságát strukturálja át, első körben az amerikaiak fogyasztásának (értsd: életszínvonalának) csökkentésével, majd hosszabb távon a termelésük növelésével. Kamu számításokból jöttek ki a vámok? Kit érdekel? Peking oldja meg, ahogy akarja – gondolhatja az amerikai vezetés. Ha esetleg ezáltal Kína maga is túltermelési válságba, recesszióba és japán módra néhány elvesztegetett évtizedbe csúszik bele, az még jobb kimenetel Washington számára. Az más kérdés, hogy ez könnyen olyan ütközőpályára állíthatja a két nagyhatalmat, amit mindannyiunk érdekében jobb lenne elkerülni.

Mit jelent mindez Európának és Magyarországnak?

Ha Trumpék végcélja valóban egy új Plaza Egyezmény, ami anno nagyjából 50 százalékkal értékelte fel a japán jent és a német márkát két év alatt, akkor hosszabb távon is súlyos következményeknek nézünk elébe Európában. Már most sokan arról beszélnek, hogy az EU-nak nyitnia kell Kína felé.

Csakhogy Peking nem jelent megoldást, hiszen nem venni, hanem eladni szeretne, így strukturális szinten nem képes az amerikai piacot helyettesíteni számunkra.

A nyolcvanas években a német gazdaság jelentős hatékonyság növeléssel volt képes ellensúlyozni a márka felértékelődését, de ugyanez Franciaországnak már nem ment túl jól. A brit gazdaság addigra már inkább szolgáltatás alapú volt, így kevésbé érintette érzékenyen az új helyzet. Ma azonban kérdéses, hogy az amúgy is gyengélkedő, technológiailag némileg a 20. században rekedt Németország képes-e jelentősen növelni a termelékenységét, Magyarország pedig évtizedek óta alig képes felmutatni előrelépést e téren. A többi uniós gazdaság számára további fenyegetést jelent, ha a kereskedelmi háború esetleg a szolgáltatásokra is kiterjed majd, különösen, ha globálissá válik a vámok terén a fegyverkezési verseny.

Persze a kényszer nagy úr és lehetőségek is teremhetnek az amerikai lépéseknek köszönhetően. Az EU hirtelen megbízható partnernek tűnik a világ számos országa számára, és az euró felértékelődése ugyan nem tesz jót az exportnak, de ha ezáltal megerősödik tartalékvaluta jellege, és így több tőke áramlik az EU-ba, abból még profitálni is lehet. Amennyiben ezt sikerülne kombinálni a német gazdasági vezetés szemléletváltásával, és erősödne az ország belső fogyasztása, az jót is tenne az EU-n belüli egyensúlytalanságok kezelésének. Mindez azonban biztosan hosszú és fájdalmas strukturális átalakulással jár majd, amit a kiszolgáltatott és amúgy is gyenge lábakon álló magyar gazdaság fog leginkább megszenvedni. Mindenesetre, aki Trump eltökéltségére fogad, az adja el a dollár eszközeit, de ne forintot vegyen belőle.

Biztosan ez a jó megoldás?

Amit azonban a Trump kormányzat láthatóan nem ért, hogy a valódi és hosszú távú megoldás nem a kínai vagy európai export mesterséges korlátozása lenne. Ugyanis semmi gond nem lenne a kínai elektromos autók kivitelével, ha az USA (és Európa!) tartotta volna a technológiai fölényét a Népköztársasággal szemben, és mi ma már mondjuk teleportokat, fluxuskondenzátorokat és csillaghajókat gyártanánk és adnánk el Kínának. Csakhogy ahelyett, hogy az elmúlt évtizedekben az USA-ba áramló iszonyatos összegekből megfelelő módon támogatták volna a (köz)oktatást és az innovációt, a pénz nagy része a gazdagok zsebében között ki. Most pedig Trump bezáratja az oktatási minisztériumot és egyetemeket csuklóztat.

Ehelyett egy komplexebb, a vámokat, szubvenciókat, iparpolitikai stratégiát és az oktatási-innovációs ökoszisztémát támogató környezetet kellene kialakítani belföldön, erősíteni a társadalmi redisztribúciót, és mindezt alátámasztani egy, a szövetségesekkel egyetértésben létrehozott új kereskedelmi és politikai közösséggel.

Vannak ugyan ebbe az irányba mutató kezdeti ötletelések, de erősen kérdéses, hogy a multilateralizmust szívből gyűlölő Trump-tornádónak akár az EU, akár a többi egykori amerikai szövetséges képes lesz-e még hinni valaha.

Címlapkép forrása: Kevin Dietsch/Getty Images