Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A népi bölcsességnek van tényalapja, hiszen a magyar keresetek, nyugdíjak reálértéke szerény, és nemcsak a nyugati jóléti államok normáihoz, hanem térségünk sorstárs nemzeteinek zöméhez képest is; és ha már ennyire megdrágult itt a megélhetés, akkor legalább a gyengécske forintból lenne több az ember zsebében.
A jegybanki nézet nyilván helytálló: a magyar árindexek világosan jelzik, hogy nálunk túl sok a pénz a gazdaságban az áruk mennyiségéhez képest.
A gazdaságelméleti érvekből pedig levezethető, hogy egy nagy gazdasági közösségbe erősen integrált kis piacgazdaság nyomós ok nélkül ne működtessen saját pénzrendszert annak fenntartási költségeivel és működtetési kockázataival, ha rendelkezésre áll annál stabilabb, jobb. Márpedig ez a mi esetünk. A magyarországi hozzáadott érték (GDP) az Európai Unió GDP-jének egy százalékát teszi ki; az integrációs közösség zömének a fizetőeszköze az euró, amely értékálló valuta.
És az ügyekben döntő politikusok? Érzékelik persze, hogy gondok vannak a forinttal, deklarációik azonban ellentmondásosak, döntéseikben eltérnek a gazdasági logikától.
Ez nem itteni sajátosság. A pénz eleve szimbólum is. A közös európai valuta – azon túl, hogy kevéssé inflációs pénz, a glóbusz második tartalékvalutája – az összetartozás jelképe. A valutarendszer létrehozása és kiterjesztése az együttműködés elmélyítésének fontos szakasza. A pénzügyi, üzleti érveken túl nyilvánvalóan erős politikai töltése volt az euró megteremtésének.
A politikai vonatkozás ott is domináns, ahol az EU-tagság ellenére megmaradt a nemzeti valuta. A dán, svéd esetben is – bevallottan vagy sem – politikaiak a fizetőeszköz megválasztásának fő mozgatói: a társadalom nagyobb fele a gazdasági-üzleti érveket és ellenérveket lényegében negligálva szimbolikus ügyként tekint a hazai pénzre; a politikai osztály pedig ezt elfogadva nem erőlteti az egyébként átmeneti szakasznak a lerövidítését. Mérsékli ugyanakkor a kettős valutarendszerből adódó veszteségeket és kockázatokat azzal, hogy az euróhoz – amely persze erőteljesen jelen van a gazdasági életben – a hazai pénz árfolyamát szorosabban-lazábban hozzáköti, valamint euróra érett makrogazdasági viszonyokat tart fent. Hasonló a helyzet a cseh esetben – erre még röviden vissza kell térnünk.
Vannak más társadalmi-politikai viszonyok is, például ahol az emberek többségének ugyan kedvére lenne a stabil európai valuta átvétele, és a kormány is törekszik az euróövezeti belépési feltételek teljesítésére, csak még nem értek el a folyamat végére. A maastrichti teszt valóban nehéz, noha kemény munkával és kedvező körülmények között megoldható. Számosan bizonyították ezt a térségünkben az EU-tagság elnyerése után, kezdve Szlovéniával, amit követett a három balti állam, Szlovákia, legutóbb Horvátország. Előrehaladott állapotú a bolgár és román csatlakozás, noha az utóbbi évek turbulenciái megnehezítik a belépési teszt teljesítését.
Sajátos euróátvételi ügyünk sokféle vonatkozását e helyen és más orgánumokban az akadémiai, elemzői közösség régóta alaposan elemzi; ez nem itteni témánk. Ma, az uniós tagság elnyerésének huszadik évfordulóján csupán konstatáljuk, hogy helyzetünk sok szempontból egyedülálló.
A társadalomban kétharmados, az üzleti közösségben még annál is erősebb támogatása lenne az eurónak. Ugyanakkor a maastrichti feltételek zömét Magyarország már a 2020 előtti kevésbé turbulens időkben sem lett volna képes teljesíteni.
Mostanra még távolabbra kerültünk; az érvényben levő szabályokat és határértékeket nézve akkor is hosszú évekre lennénk a megfeleléstől, ha lenne politikai akarat.
Politikai akarat viszont nincs. És nyilvánvalóan nem azért, mintha a főhatalom csúcsán még nem tudták volna leszűrni az egyértelmű következtetést az euróátvétel körüli szakmai vitákból. Elég csak arra emlékeznünk, hogy az Alkotmányt 2011-ben felváltó Alaptörvényben található egy rövid mondat, mely szerint „Magyarország hivatalos pénzneme a forint” (K. cikk). Ez a ténymegállapítás nem szerepelt addig az Alkotmányban, nem onnan került át hagyománytiszteletből a csakis alkotmányozó többséggel megváltoztatható új törvénybe. EU-tagságunk hatodik évében tette bele a jogalkotó. Holott egyetlen új tagállam sem kapott kimaradási opciót, csupán átmeneti derogációt, az euróátvételi kötelezettség alól.
Helyzetünk további sajátosságainak a megvilágításához érdemes térségi példáikat felidézni. Itt a cseh eset, amelytől sokban különbözünk. A forintvaluta belső és külső értékállósága sajnos nagyon elmarad a cseh koronáétól.
Amikor húsz éve uniós taggá váltunk, egy cseh koronáért 8 forintot adtunk, most 16-ot.
Eközben ugyanis a cseh fizetőeszköz nemcsak megtartotta külső értékét a „keményvalutákkal” szemben, hanem egyenesen fel is értékelődött: két évtizede 32 koronába került egy euró, most 25 koronáért megvehető. Ehhez azonban – csodák nincsenek – feszes gazdaságpolitikát kellett folytatniuk. Ma a csehek GDP-arányos államadóssága 44%, amely kisebb a németnél (64%) – és természetesen a magyarnál (73%), amely a legnagyobb az új tagországok között.
2004 régen volt. Ám ha csak az utóbbi változékony éveket nézzük: a térség valamennyi devizája elszenvedett kisebb-nagyobb kilengéseket az euróval szemben. Két sajátosság viszont szembeötlő. Az egyik, hogy a külső sokkok (a Covid-járvány kitörése 2020 tavaszán, az orosz agresszió 2022 februárjában) azonnal megrendítik e viszonylag kisméretű, és lebegő árfolyamrendszerű fizetőeszközök árfolyamát. A forint kilengése azonban sokkal nagyobb, mint a korona, a zloty volatilitása, vagy pláne a román lejé, amelynek a kurzusa aktív menedzselésről tanúskodik.
Ám az is tisztán látszik, hogy a kezdeti sokkot követően a forintárfolyam ugyan némileg korrigál, ám legtöbbször nem tér vissza a megelőző szintre.
A következmény: a fizetőeszközünk trendszerű gyengülése. A fenti adatsorban még nem szerepel a forintnak a május végi szinthez képesti tíz-tizenkét egységnyi gyengülése az euróval (és a dollárral) szemben június közepén, így is szembeötlő a forint külön pályája.
Hullámzó árfolyamváltozás, valamint az euróhoz mért egyötödös értékromlás öt év alatt: e két sajátosság sokat megmagyaráz az új tagországokkal szembeni magyar inflációs többletből. Ekkora mértékű – nagyrészt a külső hírek, zajok, események által generált – árfolyam-ingadozásnál a cégek nem kerülhetik el a sűrű átárazást, amely a gyakorlatban leginkább áremeléseket jelent.
A hazai valuta volatilitása emellett többletkockázat a cégek számára. Mint ilyen, versenyhátrány másokkal szemben.
A még nagyobb árfolyamgyengülés elkerüléséhez – noha hivatalosan nincs árfolyamcélja a jegybanknak, viszont reálgazdasági okokból és az inflációhoz való hozzájárulása révén a nagy árfolyamesés baj lenne – az MNB kénytelen magasan tartani az irányadó kamatát.
A magyar jegybanki kamat többszöri mérséklést követően jelenleg is sokkal nagyobb, mint a cseh, lengyel vagy a román, nem is beszélve az euróövezeti tagállamokra érvényes frankfurti kamatról. Hát igen: nem csekély a kockázati prémium, amelyet fizetnünk kell. Mindebből pedig újabb versenyhátrány adódik a magyar gazdasági szereplőkre nézve: a konkurenseknél drágább beruházási és forgóeszköz-hitellel dolgoznak.
Közvetve drágul az államadósság finanszírozása is, főként a rövid lejáratú papírokon. Az MNB mégsem lazíthat sokat. Következésképpen a jegybank, a kormányzati fejlesztéspolitika, valamint a költségvetési politika intézői között tartós és komoly érdekkonfliktusok feszülnek, amelyek nem egyszerűen intézményközi, politikai vagy személyes okokból fakadnak. Nem is oldhatók fel a mostani kockázati szinten.
A kulcskérdés a kockázatosság. Hitelminősítői besorolásunk még mindig a befektetőknek ajánlott tartományban található (BBB/BBB-), de ez bizony messze rosszabb a V3 csoporténál. E kockázatosság ténye is ott áll a mögött, hogy a nagyot javuló folyó fizetési mérleg ellenére nem tud visszaerősödni a forintárfolyam a térségi társak szintjéhez, sőt a külső politikai hírek nyomán ki-kilendül a gyenge oldal irányában.
Az olyan hír, mi szerint az Európai Bíróság a Bizottság kontra Magyarország (A nemzetközi védelmet kérelmezők befogadása) ügyben 200 millió euró átalányösszeg fizetésére kötelezte a magyar kormányt, mivel az nem teljesítette a Bíróság egyik ítéletét – nyilván nem csupán a büntetés összegszerűsége miatt hat riasztóan a pénzügyi piacok szereplőire. Politikai súlya is nagy egy olyan kötelezettségszegésnek, „amely egy uniós közös politika egésze alkalmazásának a szándékos kijátszásában áll, az uniós jog precedens nélküli, rendkívül súlyos megsértésének minősül”. Ráadásul az azonnali magyar kormányválasz nem a gyors megoldást valószínűsíti, hanem ellenkezőleg, a további konfrontációt („olyan megoldást keresünk, hogy nekik jobban fájjon, mint nekünk”). Pedig a legfrissebb hitelminősítői besorolás (BBB, negatív kilátások) egyebek mellett pontosan azon alapul, hogy az EU-val fennálló politikai feszültségek csupán „zajok”, de a források zöme meg fog érkezni Magyarországra.
Ehhez hasonló hírek láthatóan képesek lerontani a mögöttes gazdasági folyamatok hatását.
Az olyat például, hogy az idén az áruegyenleg nagyot javult, áprilisban a szufficit 950 millió euró lett. Az áruk kivitele éves összevetésben mintegy 7 százalékkal nőtt, a behozatal értékének éves alapú csökkenése mellett. A szolgáltatási soron is szép számokat látunk. Így valóban azt lehetne várni, hogy a tavalyi nagy gyengüléshez képest visszaerősödik, a térségi mintába simul a forintárfolyam.
A mai nagyfokú pénzügyi nyitottság mellett azonban a külkereskedelem alakulása nem áll olyan szoros kapcsolatban az árfolyammal, mint korábbi időszakokban. Megfordítva is igaz: a valutaárfolyam alakulása nem hat a kivitelre, importra, a nettó exportra ugyanúgy, mint egykor, pénzügyileg kevésbé nyitott időkben. Fontos a mostani párhuzamos valutahasználat ténye is: az üzleti gyakorlatban, főleg a kivitelre termelők között, de nemcsak ott, az euróban való számlázás, hitelfelvétel és betételhelyezés meglehetősen elterjedt, üzleti racionalitási okokból. Így viszont sem a jegybanki kamatpolitika, sem az árfolyampolitika (ha van olyan) nem befolyásolja az üzleti döntéseket a korábban megnyilvánuló erővel.
Ezért is naivitás vagy önáltatás a magyar árfolyamgyengülés mögé tudatos stratégiát odaképzelni, amely úgymond „exportágon serkenti a növekedést leértékelő politikával”. A forintárfolyamot nem leértékelik, az leértékelődik, leginkább külső sokkok nyomán. Lebegő valutarendszerünkben nem is értelmezhető az olyan diszkrecionális leértékelési eljárás, amely az évtizedekkel ezelőtti kor – akkor is vitatott – gyakorlata volt a „kötött, de változtatható” árfolyamrendszer mellett. A mienk nem ilyen.
Ha a forint – néhány térségbeli esethez hasonlóan – legalább lazán, de hozzá lenne kötve az euróhoz, akkor lekerülne a gazdasági szereplőkről az euróval szembeni árfolyamkockázat zöme, bolgár típusú kemény rögzítéssel pedig teljesen – ám ahhoz folyamatosan feszes költségvetési politikát kellene folytatni.
Nálunk viszont 1990 óta sosem volt egyensúlyban az államháztartás, mi több: 2001 és 2007 között valamint a 2020-at követő években súlyos mértékű államháztartási hiányt produkáltak az illető kormányok.
A „fiskális alkoholizmus” (Copyright Kopits György), vagy ha jobban tetszik: „költségvetési pálinkafüggőség” következtében nem marad költségvetési többleterő egy gazdasági sokk enyhítésére, sőt annak bekövetkeztekor súlyosbodnak a külső kételyek a magyar államadósság finanszírozhatóságát illetően. A nehéz pillanatokban nem alkalmazható védekezési eszközként a (régi) tankönyvekben szereplő árfolyamleértékelés sem. Ellenkezőleg: a sokk által felerősített árfolyamgyengülésre éppen ilyenkor kellene valamilyen gyógymódot találni, ami rendszerint kamatemelés – a legrosszabbkor.
Itt tartunk most. A forintvaluta rajtunk ragadt, és belátható ideig meg is marad – noha szuverenitási kellékként nehéz díszpódiumra állítani. Spekulatív támadásnak könnyen célpontjává válhat, a hazai tőkemenekítés sem zárható ki. Viszonylagos belső értékállóságának megőrzése nehéz és igen költséges feladat a jegybankon, amint azt az MNB 2022-2023-as meghökkentő eredményadatai jelzik is. A forint külső értékét pedig jórészt a magyar hatóságok befolyási körein kívüli tényezők alakítják.
A hazai valuta megléte és állapota a gazdasági modernizációnkat nehezítő intézményi okok egyike.
A fizetőeszköz milyensége azonban maga is okozat, de mindenképpen tükre az államháztartás több évtizedes túlméretének, szerkezeti és finanszírozási bajainak, és mindinkább a geopolitikai kockázatoknak. Amikor tehát a gazdaságpolitikai elemző szembesül a kérdéssel, hogy mi is baj a forinttal, akkor számára a releváns kérdés inkább az: mi a baj az állammal.
Címlapkép forrása: Getty Images
A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ
