Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az erőforráshiány
A magyar közoktatásban érvényesülő erős erőforráshiány két legfontosabb összetevője az alulfinanszírozottság és a pedagógushiány. Mivel a közoktatási kiadások döntő része bérköltség, a diplomás átlagbérekhez viszonyított átlagos pedagógus bérszint alakulása az erről szóló legfontosabb jelzés. Mint az adatokból jól látszik, egészen 2014-ig folyamatos volt a pedagógus bérek átlagbérektől való leszakadása. 2015-től a pedagógus életpályamodellhez kapcsolódó béremelés eredményezett némi bérfelzárkóztatást, de ennek belső szerkezete rendkívül torz volt: az életpályamodell a pályájuk vége felé járók egy része számára biztosított jelentős béremelést, a pálya első felében viszont folytatódott a bérek elértéktelenedése.
A növekvő pedagógushiány körülményei között éppen az ellenkezőjére lett volna szükség, a fiatalok pedagógus pályára vonzása érdekében az életpálya elején lett volna szükség jelentős béremelésre.
Az egyéb dologi kiadások tekintetében az önkormányzati iskolák „államosítása” (KLIK-be olvasztása) idején egészen brutális finanszírozási csonkolás történt. 2013-ban a működési kiadások – az egyházi intézmények kivételével – durván negyedükre zsugorodtak, s azóta stabilan ezen a szinten állnak. Ami a pedagógushiányt illeti, a központosított rendszer a pedagógusok túlterhelésével és különböző „könyvelési” technikákkal annak jelentős részét elrejti. Ennek következtében a tanév elején meghirdetett már több mint négyezer betöltetlen álláshely csak a jéghegy csúcsa.
A finanszírozási szint
Mindezek alapján első pillantásra meglepő lehet, hogy a magyar költségvetés közoktatási kiadásainak GDP arányos szintje 2016-ban - a pedagógus béremelések után - egyáltalán nem volt alacsony. Különösen nem, ha azt a cseh vagy szlovák finanszírozási szinttel hasonlítjuk össze. (Ez nem vonatkozik a felsőoktatásra, amelyre GDP arányosan a magyar állam csupán a nemzetközileg elfogadhatónak tekintett ráfordítások durván felét költi.) Az alulfinanszírozottság és az elfogadható GDP arányos közfinanszírozási szint kombinációját egyetlen dolog magyarázhatja: a költségvetési források nagyon súlyos pazarlása, rendkívül rossz hatékonysága.
A hatékonyságromlás
A finanszírozási hatékonyságromlás okainak megértéséhez azt kell látnunk, hogy a közoktatási kiadások döntő részét generáló munkaerőigényt nem a tanulók, hanem a tanulócsoportok száma határozza meg. (Egy 15 fős osztály tanításához pontosan annyi pedagógus munkaórára van szükség, mint egy 35 fős osztály tanításához.) Ennek megfelelően a legfontosabb hatékonyság indikátor a diák-tanár arány alakulása. A 2010-ben az egy pedagógusra eső 12 diák nemzetközi összehasonlításban már igen alacsony volt, az elmúlt tíz év során pedig egészen elképesztő mértékű hatékonyságromlás következett be, különösen az általános iskolai oktatásban és a középfokú szakképzésben. Ki kell ábrándítanom azokat, akik az alacsonyabb létszámú osztályokban lehetőséget látnak a minőség javítására, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nincs semmilyen összefüggés a tanulócsoportok létszáma és a tanulás eredményessége között.
Mindebből egyúttal az is látszik, hogy a növekvő pedagógushiányt nem csak a növekvő számú nyugdíjba vonuló és a még inkább növekvő számú pályaelhagyó okozza, ebben szerepet játszik az egyre kisebb létszámú iskolákban foglalkoztatott pedagógusok növekvő aránya is.
A hatékonyságromlás két fő forrása
A közoktatásra fordított költségvetési kiadások felhasználása terén kimutatható erősen romló hatékonyság oka az iskolahálózat növekvő szétaprózódása, ennek pedig két forrása van: a 2010 után bevezetett régi-új finanszírozási mechanizmus és az iskolák jelentős részének privatizációja, egyházi tulajdonba adása.
2013-tól a korábbi, 1991-ben bevezetett normatív (finanszírozási formulán alapuló, átlátható és tervezhető) oktatásfinanszírozás helyébe Magyarország visszatért az államszocializmus igen rugalmatlan és primitív inputfinanszírozási rendszeréhez, a központi bérfinanszírozáshoz. Ennek számítási alapja a történelem: az, hogy mennyit költött az állam egy iskolára az előző évben.
Egy gazdálkodó szervezet folyamatosan a kiadásai és bevételei közötti egyensúly fenntartására törekszik. Ebben az értelemben a magyar közoktatásban 2013 óta senki nem gazdálkodik.
Az állami iskolafenntartó bürokrácia nem csinál mást, mint hogy valahogyan (jellemzően átláthatatlan módon meghozott egyedi döntésekkel) szétosztja a pénzt. Az egyre nagyobb részt kihasító egyházak sem igazán gazdálkodnak, mert rendkívül felpuhított költségvetési korlátok mellett finanszírozzák az iskoláikat: ha kifutnak a pénzből, minden évben egyedi kormányzati döntések alapján súlyos milliárdokkal egészítik ki a támogatásukat. Ez az oka annak, hogy míg a 2010 előtti két évtized során a bevételeikkel gazdálkodó önkormányzatok rendszeresen iskolákat vontak össze annak érdekében, hogy közoktatási kapacitásaikat hozzáigazítsák a csökkenő tanuló létszámhoz, 2010 óta Magyarországon nem zártak be állami vagy egyházi tulajdonban lévő iskolákat.
Miközben tehát megszűnt az a finanszírozási mechanizmus, ami ösztönzött a hatékonyság fenntartására, a kormányzat által erősen támogatott egyházi expanzió tovább szaporította az iskolák számát. Az egyházi iskolahálózat növekedése részben önkormányzati-állami iskolák átvételével, részben pedig új iskolák megnyitásával zajlott. Ez utóbbi jelentős mértékben olyan kistelepüléseken történt meg, ahol a 2010 előtti két évtizedekben az önkormányzatok bezártak elnéptelenedő kisiskolákat. A központi bérfinanszírozás egyik anomáliája, hogy ha valamelyik egyház olyan településen nyitott iskolát, ahol állami iskola is működik, az egyházi iskolába átcsábított gyerekek oktatását az állam duplán finanszírozza: ha az állami iskolában nem csökkentették a párhuzamos osztályok számát, akkor az iskolát váltó tanulókra eső bérköltséget megkapja az állami és az egyházi iskola is. (A korábbi normatív finanszírozási rendszerben a pénz követte a tanulót.)
Mindezek a folyamatok jól dokumentálhatók, de a közvélemény számára láthatatlanok maradnak, ugyanis a közoktatás finanszírozási rendszere teljesen áttekinthetetlenné vált. Ma Magyarországon hat különböző párhuzamos közoktatási finanszírozási mechanizmus működik, s ezt a rendszert az sem látja át, aki működteti. Ilyen körülmények között természetesen a hatékonyság minimumát biztosítani hivatott kormányzásról szó sincs.
A hatékonyságromlás társadalmi és politikai költségei
Mindent egybevetve a közoktatásban uralkodó egyre súlyosabb erőforráshiány (alulfinanszírozottság és pedagógushiány) fenntartható módon kizárólag a közfinanszírozás hatékonyságát javítani hivatott radikális beavatkozással, az iskolahálózat racionalizálásával valósítható meg. Stabil, a pedagógus bérek felzárkóztatását és a pedagógushiány enyhítését szolgáló finanszírozás csak a fajlagos kiadások csökkentésével biztosítható, ez azonban Magyarországon már csak több száz kisiskola bezárásával érhető el.
Az iskolahálózat elaprózódottságának nagyon súlyos társadalmi költségei vannak, s még inkább lesznek.
A rengeteg kicsi iskola hatalmas teret nyitott a szelektív szülői iskolaválasztási döntések számára, melynek következtében a magyar közoktatásban a szociális szelekció már sokkal nagyobb, mint az USA oktatásban, a roma tanulók szegregációja pedig már-már az apartheidre emlékeztet. Ennek a magyar társadalmat szétszakító közoktatási kasztrendszernek nem csupán az az oktatási következménye, hogy rettenetes mértékben beszűkült a szakember és értelmiségi képzés merítési bázisa, de az is, hogy – a közvélekedéssel ellentétben - a csak magas státuszú iskolákban tanuló középosztályi gyerekek sem tanulnak olyan jól, mint tehetnék. Elég könnyen belátható, hogy mindannyian meg fogjuk fizetni az árát annak, hogy 2010 óta aktív kormányzati segítséggel leromlott a közoktatás hatékonysága. Ennek politikai következményeivel és kormányzati korrekciójával kapcsolatban mégsem vagyok optimista, ugyanis egy esetleges kormányváltás sem feltétlenül vezet majd a szükséges korrekciókhoz. Az iskolahálózat okos, a járulékos károkat lehetőség szerint minimalizáló racionalizálása valóságos és vélt érdekek tömegét sértené, ezért annak politikai költségei is minden elszalasztott évvel egyre nagyobbak lesznek. Ennek ellenére, az előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
