Aki követte az elmúlt időszak euróövezeti eseményeit, tudhatja, hogy újra előkerült egy rég emlegetett „varázsszer”, mégpedig az eurókötvény terve, amely – ezúttal „koronakötvény” néven – kollektivizálná a valutaövezeti tagok államadósságának egy részét. A 19 ország által együttesen kibocsátott kötvények egyetemleges kötelezettséget jelentenének, így a gazdaságélénkítés finanszírozása nem egyenként terhelné az országokat, köztük a már eddig is súlyosan eladósodott Olaszországot. A közös adósságpapír ötlete most először került a legmagasabb hivatalos szintre, ugyanis bevezetését márciusban kilenc tagállam kezdeményezte, élen a franciákkal, olaszokkal és spanyolokkal. A javaslat azóta Hollandia makacs ellenállásába ütközött, és minap Angela Merkel is kétségeinek adott hangot a Bundestagban. A két oldal érvei nem új keletűek: összecsapásuk koronavírus-járvány előtti legutolsó epizódja még kisebb olasz belpolitikai válságot is eredményezett. 2019 novemberében Matteo Salvini, az ellenzéki radikális jobboldali Liga vezetője élesen támadta Guiseppe Conte miniszterelnököt az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) zajló átalakításának ügyében.
Az állatorvosi ló: az ESM
Az 500 milliárd eurós ESM a tagállamoknak nyújtható mentőhitelek pénzügyi alapjaként működik 2012 óta. Létrehozását a 2010-től tomboló euróválság tette szükségessé, ami előre kialakított válságkezelési eszköztár nélkül érte a közös pénz használóit. Noha az ír, görög és más mediterrán állampapírhozamok szárnyaltak, a bajba jutott szuverének védőhálóit csak kisebb lépésekben feszítette ki az euróövezet. A szigorú feltételekhez kötött mentőhitelek eleinte egyszeri, egyedi „megoldásként” születtek, a kétkedő piacok azonban végül állandó válságkezelő alap felállítását kényszerítették ki. A „kimentés” intézményesítése tehát már ekkor kételyeket okozott, sokáig egyértelműen Németország blokkolta a döntést. Noha saját bankjaik déli kitettségei miatt a mentőöv tulajdonképpen a németeknek is érdeke volt, igyekeztek azt – az egyedi tagállami felelősségre hivatkozva – kivételes és keserű pirulává tenni a csődközelben lévő országok számára.
Az ESM mint állandó intézmény végül létrejött, eszköztára a válság során még bővült is, noha hitelezési kapacitása korlátozott maradt, és az igénybevétele a gyakorlatban minden esetben drákói szigorral járt. (Elég, ha a legutóbbi, 2015-ös görög mentőcsomag feltételeként szabott többéves 3,5%-os elsődleges költségvetési többletre gondolunk.) Mindenesetre időközben egyre több reform kapcsán kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a valutaövezet stabilitásához a tagállamok közötti nagyobb kockázatmegosztásra van szükség. Ennek a nézetnek elsősorban Franciaország és Olaszország, valamint más déli államok adtak hangot. Álláspontjuk egyre inkább ellentétbe került a németek és mások (hollandok, finnek, osztrákok) képviselte egyedi felelősség és fegyelem hagyományos elveivel. E különbségen bukott el mindeddig például a közös európai betétbiztosítás, holott az így befejezetlenül maradt bankunió veszélyeire sokan – köztük a Nobel-díjas Joseph Stiglitz is – felhívták a figyelmet.
Az ESM kapcsán az elvi problémák 2017-ben törtek felszínre ismét, amikor a válságkezelés kulcsfigurájaként ismert, távozó német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble javaslatot tett le az eurócsoport asztalára. Ebben szorgalmazta, hogy az ESM mentőhiteleit csak automatikus adósságátrendezés mellett vehessék igénybe a tagállamok. Ezt óriási szigorításként lehetett értelmezni, hiszen a nehézségekkel küzdő országoknak lényegében a pénzügyi segítség kihagyása vagy az átütemezésből fakadó krónikus piaci bizalmatlanság között kellett volna választaniuk. Az ESM reformcsomagjába végül a kötelező átstrukturálás nem került bele, de így is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek fizetési problémák esetén megkönnyítik a magánhitelezők bevonását a teherviselésbe. (Ilyen elem mindenekelőtt az adósságpapírok kötelező záradékának módosítása.)
Olaszország az elfogadás utolsó fázisában keményen felszólalt az átalakítás ellen, amely szerinte további átfogó reformok hiányában a befektetési kedv egyoldalú csökkenésével és az állampapírhozamaik megugrásával járna. Guiseppe Conte voltaképpen a közös betétbiztosítás és euróövezeti munkanélkülisegély-alap létrehozásától, valamint a költségvetési unió felé mutató lépésektől tette függővé az ESM-reform végső jóváhagyását. E kockázatmegosztási mechanizmusok nélkül ugyanis a sebezhetőbb gazdaságok továbbra is magukra maradhatnak az erősödő piaci nyomás idején.
Mi várható ezután?
A miniszterelnök „kívánságlistája” nyilvánvalóan az uniós nézetkülönbségek elevenébe talál, így a papírforma szerint belátható időn belül aligha teljesülhet. Az ESM körüli nézeteltérés mindenesetre jól megmutatta az euróövezeti stratégiai döntéshozatal bénultságát, már csak azért is, mert a végleges elfogadást januárban – még a koronavírus európai kitörése előtt – elhalasztották. (Ha sor került volna rá, ez lett volna az első jelentős lezárult reform a valutaövezetben 2014 óta.)
A COVID-19 ezt követően minden napirendet felülírt, így egy időre „mentesítette” a tagállamokat e konkrét feladat megoldásától. A holtpontok ideje azonban továbbra sem múlt el, és a szkeptikusabb vélemények szerint a régi nézetkülönbség lehet az euróövezet „időzített bombája” a koronavírus miatti rendkívüli gazdasági visszaesés közepette. Az olyan jelenlegi kérdőjelek vagy korábbról cipelt elmaradások, mint a koronakötvény vagy a közös fiskális védőháló, nehezíthetik a gyors, egységes és határozott fellépést. Eközben a gazdaságok leállása és az óriási költségvetési beavatkozási igény minden bizonnyal megnöveli és a kritikus piaci megítélés felé sodorja Olaszország adósságrátáját. Ha az álláspontok közeledésében kevésbé bízhatunk is, arra viszont még számíthatunk, hogy a 2010-2014 között már elért intézményi reformoknak köszönhetően az euróövezet ezúttal felkészültebben, szilárdabban néz elé a megrázkódtatásoknak.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Pénzügyi, Számviteli és Gazdasági Jogi Intézetének PhD hallgatója
