Mégis van benne valami igazság?.
A kritikus olvasóban már minden bizonnyal több ponton felmerült, hogy a helyzet azért sokszor nem ennyire egyértelmű, és az érvek nem ennyire kirstálytiszták. Nos, valóban, fentebb az egyszerűbb szemléltetés és üzenetátadás érdekében több olyan elemet nem említettem, amik valamelyest árnyalják a képet. Bár véleményem szerint a fő konklúziókat mindez alapjaiban nem változtatja meg, térjünk itt ki most ezen árnyaltabb pontokra is. Az egyik gyakran felmerülő ellenérv, miszerint az 1990-es évek “privatizációjának sötét időszakában" a külföldi cégek áron alul jutottak magyar tőkejavakhoz, és hogy az ország akkori vezetői olcsón elhibázott módon kiárusították az állami vagyont. Ahhoz képest tehát, hogy milyen kedvező feltételekkel jutottak ehhez a tőkéhez, irreálisan magas profitot realizálnak rajta. Nem a profit létével van tehát baj, hanem annak túlzott mértékével, és ezen “extraprofit" miatt jár nekünk valamiféle visszacsepegtetés az EU-s pénzek formájában, meghálálva azt, hogy régen olyan olcsón privatizáltunk. Ez a narratíva talán már egy fokkal kevésbé ellenkezik az ember igazságérzetével, azonban véleményem szerint ez sem állja meg a helyét. Példaként térjünk vissza az OTP részvény esetéhez, és tegyük fel, hogy valamiféle félreárazás révén irreálisan olcsón tudtuk megvenni azt a tőzsdén, és egy nap múlva máris busás haszonnal tudtunk túladni rajta. Valószínűleg nem éreznénk jogosnak, ha részvényt nekünk eladó befektető másnap becsöngetne, hogy csepegtessünk neki vissza valamennyit az árfolyamnyereségünkből, hiszen bár önhibájából, de indokolatlanul olcsón adta oda nekünk a részvényt.
A privatizáció módja nagy valószínűséggel elhibázott volt, de ez az akkori magyar vezetők hibája, és nem olyan valami, amiért cserében jogosan követelhetnénk kompenzációt ez EU-s pénzek formájában.
Egy másik ellenérv, amire a Bloomberg cikke is felhívta a figyelmet, hogy a Közép-Európában működő külföldi cégek profitja azért is lehet relatíve magas, mert idecsábításuk érdekében ezen országok kormányai nagylelkű adókedvezményeket biztosítottak számukra. Emiatt a külföldiek kevésbé járultak hozzá a közép-európai közjavak és szociális háló fenntartásához, mint amennyire tették ezt az anyaországaikban, és ezekért a kedvezményekért cserében jogosan várhatunk némi kompenzációt az EU-s pénzek formájában. Az adókedvezményeket viszont senki sem kényszerítette a magyar kormányra, azokat önszántunkból adtuk: valószínűleg ez volt az a magyar adófizetők által fizetett ár, amivel meg tudtuk szerezni az egyébként vágyott és számunkra is előnyös külföldi beruházásokat - különben miért fizettünk volna érte? Ha ezt az árat túl magasnak érezzük, akkor a megoldás nem az, hogy kompenzációért kuncsorgunk az EU-nál, hanem hogy megpróbáljuk erőteljesebben adóztatni ezeket a profitokat. Persze kérdés, hogy mi számít túl magasnak. Nehéz megítélni, hogy egy rosszabb infrastruktúrával és bizonytalanabb intézményi rendszerrel rendelkező országban mennyivel nagyobbak azok a profitelvárások (főleg az alacsonyabb hozzáadott értéket előállító iparágakban), amikkel maradásra lehet bírni a vállalatokat. De minden bizonnyal van némi tér az emelésre: az orbáni különadók sem üldöztek ki minden külföldi céget, bár az új FDI beruházások visszaestek 2012 után.Igazság szerint viszont úgy tűnik, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok még így is több adót fizetnek hazánkban, mint magyar társaik. Muraközy Balázs és Reizer Balázs nemrégiben publikált tanulmánya szerint még a termelékenységbeli előnyeiket ki is szűrve, a külföldi cégek munkavállalónként több adót fizetnek a magyaroknál, jórészt azért mert magasabb fizetéseket nyújtanak (de legalábbis magasabbakat vallanak be). Ez alapján tehát - legalábbis Magyarországon belül - a külföldi vállalatoknak nincs adózási előnyük. Ha pedig a magyar adózás még mindig kedvezőbb lenne nekik, mint anyaországukban, a hazai vállalatokra ez annál inkább igaz. A probléma tehát nem a külföldi vállalatoknak nyújtott adókedvezményekkel lenne, hanem úgy általában a vállalati profitok (magyarokat is beleértve) alacsony adóztatásával. Ezért cserébe pedig már végképp furcsa EU-s támogatásokat követelni.
A harmadik, egyre gyakrabban előkerülő ellenérv, hogy a nagy külföldi multik, piaci erőfölényükkel és nagy alkuerejükkel visszaélve mesterségesen alacsonyan tartják magyar munkavállalóik bérét. E szerint a külföldi tulajdonú vállalatok valamilyen oknál fogva hajlamosabbak nagy monopóliumokká válni mint a magyar cégek, és a lenyomott béreken keresztül az általuk megtermelt jövedelem nagyobb részét hagyják meg profitként a tőketulajdonosoknak, és kevesebb részét fizetik csak ki a munkásoknak, mint ami tisztes piaci versenyben járna - azaz náluk a kelleténél alacsonyabb az ún. bérhányad. Egyesek szerint ez a “kizsákmányolás" inkább hozzájárul a magyar bérek vásárlóerejének nyugati szintektől való elmaradásához, semmint az ország általánosan alacsonyabb termelékenységi szintje. Ha ez így van, az valóban probléma, a piaci erőfölénnyel való visszaélés ellen fel kell lépni. Viszont az továbbra sem világos, hogy ezt miért az EU-tól kapott transzferekkel kívánnánk orvosolni. Még ha azt is mondjuk, hogy ezen cégek jórészt az EU-s csatlakozásunk miatt vannak itt, és az unión kívül jobban védve lennénk a “munkásokra szabadított" kizsákmányoló monopol multik ellen, akkor sem feltétlen tűnik úgy, hogy ezért kompenzációt követelhetnénk az EU-tól. Hiszen ezek a külföldi cégek átlagosan jóval termelékenyebbek, és ezzel együtt magasabb béreket is fizetnek (lásd újra Muraközy és Reizer tanulmányát). Még ha egy nagyobb hányadot is tartanak meg maguknak profitként, dolgozóik forintban kifejezve így is jobban keresnek mintha egy kevésbé termelékeny magyar vállalatnál dolgoznának - bár a megtermelt bevétel magasabb hányadát kitevő, de mégis - alacsonyabb bérért.
Láthattuk, hogy mindhárom fenti ellenérv esetében (olcsó privatizáció, alacsony adók, elnyomott bérek) nem a profit létével, hanem inkább a mértékével lenne a baj. Tehát még ha el is fogadnánk mindhárom ellenérvet, ez akkor sem indokolná a Piketty-féle ábra összehasonlítása által sugalmazott állítást, hogy ez EU-transzfereknek teljesen egyenlőnek kéne lennie a kiáramló profitokkal (még ha utóbbiakat pontosan mérnénk is). Lehet, hogy a mostani mértékük már épp elég kompenzáció lenne a fairnek mondható profiton felüli “extra" rész ellentételezésére. Másrészt azt is nehéz belátni, hogy miért az EU feladata lenne minket kompenzálni a fentebb részletezett esetleges veszteségekért, hiszen az több esetben hazai politikák megváltoztatásával orvosolható lenne. A külföldi tőkejövedelmek és az EU-transzferek egyenlegének ilyesfajta összevetése tehát egy erősen fals és csúsztató összehasonlítás.
Összegzés
Ebben az esszében tehát áttekintettük, hogy miért is helytelen az az állítás, miszerint a külföldi cégek profitjain keresztüli tőkekiáramlás az EU-s pénzek beáramlását meghaladó mértéke miatt Magyarország az EU nettó befizetője lenne. Az első lépcsőben bemutattam, hogy e két önkényesen kiragadott mutató összehasonlítása helyett külső finanszírozási képesség az, ami szemlélteti, hogy mennyivel szereztek magyarok több jövedelmet külföldről, mint amennyit külföldiek szereztek nálunk - ez a mutató pedig erős többletet mutat 2010 és 2016 között. De még ha valamiért tényleg csak a tőkejövedelmekre, és az általuk az országból “kivitt" pénzekre akarnánk is fókuszálni, e mutatókat akkor is pontosabban kéne mérni annál, mint ahogy Piketty tette, és az egyenleg ebben az esetben is az EU-transzferek javára dőlne el. A második lépcsőben azt láttuk, hogy mivel a külföldi cégek nagy része exportra termel, így még az ő ténylegesen kiáramló profitjuk sem a magyar emberek zsebét szegényíti, sőt munkahelyek és beszállítói kereslet teremtésével ez inkább pozitív hatást gyakorol. A harmadik lépcsőben a mellett érveltem, hogy még abban az esetben sem lenne jogos “juss" az EU-s transzferek beáramlása, ha valóban deficites lenne a fizetési mérleg többi elem, és minden külföldi profit közvetlenül a magyar emberek zsebéből táplálkozna, hiszen e profit valamilyen ellenszolgáltatásért (tőkehasználat, importcikk eladása) cserében képződött, egy korábbi beruházáson elvárt hozamot testesít meg, ami nem indokolna semmiféle további kompenzációt EU-s transzferek formájában. Arra is kitértünk, hogy a külföldi cégek mai profitjait generáló korábbi tőkeberuházásai nélkül a magyar gazdaság növekedése valószínűleg alacsonyabb lett volna, és kevesebb munkahelyet tudtunk volna teremteni. Végül sorra vettünk pár ellenérvet miszerint az olcsó privatizáció, az alacsony adók vagy az elnyomott bérek miatt a kelleténél tényleg magasabb a külföldi cégek profitjának mértéke. Ez azonban akkor sem indokolná, hogy pont az EU-nak kellene minket kompenzálni ezért, illetve hogy a profit teljes egészét kompenzálnia kéne, ahogyan azt Piketty ábrájának fals összehasonlítása sugallja.A profitkiáramlás tehát nem az ország kiszipolyozása, amiért cserében nekünk kompenzációként “járnának" az EU-s források. Magyarország, mint az EU-transzferek egyik legnagyobb arányú kedvezményezettje, az unió nettó haszonélvezője. Uniós tagságunk mérlege pedig egyáltalán nem csak attól függ, hogy mennyivel kapunk több pénzt, mint amennyi tőlünk kiáramlik, hanem ezen túl is számos előnnyel jár.
Hivatkozások
Bershidsky, Leonid: Piketty Thinks the EU Is Bad for Eastern Europe. He's Half Right. Bloomberg
Darvas Zsolt: What is the financial balance of EU membership for Central Europe? Bruegel
Magyar Nemzeti Bank: Fizetési mérleg statisztikák
Mészáros Tamás: A sztárközgazdász kiszámolta, hogy rabolnak ki minket a multik és az EU. Index
Muraközy Balázs & Reizer Balázs: Mennyi adót fizetnek a magyar vállalatok egy munkahely után? G7.24.hu és Közgazdasági Szemle
Oblath Gábor: Nem fosztogatnak, hanem osztogatnak - Magyarország kizsákmányolásáról. Portfolio.hu
Oláh Dániel: A sztárközgazdász kiszámolta, hogy több profit megy ki Magyarországról nyugatra, mint amennyi uniós támogatás visszajön. Makronóm blog
Piketty, Thomas: 2018, the Year of Europe. Piketty blog
Motyovszki Gergő közgazdász, European University Institute
