Tényleg “járnak" nekünk az EU-s pénzek?.
A harmadik lépcsőben a valóság ellenére tegyük fel, hogy a külföldi cégek többsége nem exportőr, hanem olyan, mint a Tesco: magyar embereknek árusít termékeket, és az ebből keletkező profitját teljes egészében ki is vonja az országból, újrabefektetés nélkül (bár a Tesco sem teljesen ezt teszi). A folyó fizetési mérleg emiatt valóban deficites lesz (ahogyan az ténylegesen történt a 2000-es évek nagy részében, lásd ábra), amit már a visszaáramló újrabefektetett FDI sem finanszíroz, hanem a pénz ténylegesen elhagyja az országot. Ezért a deficitünket, azaz a jövedelmeinknél magasabb belső fogyasztásunkat külső eladósodásból kell finanszíroznunk (ahogyan az részben történt is a 2000-es években). Ekkor már kicsit jobban megállják a helyüket azok a hangzatos szóképek, miszerint a külföldi cégek “kitalicskázták a profitot", amit a magyar emberek zsebéből “szívtak el". A kérdés, hogy függetlenül attól, hogy ez mennyire igaz a 2010-2016-os időszakra (fentebb láttuk, hogy nem), még ha valóban így is lenne: állíthatjuk-e, hogy e miatt a deficit vagy “kiszipolyozás" miatt nekünk “jár" valamiféle jogos kompenzáció a beáramló EU-transzferek formájában? A kormányzati kommunikációban visszatérő narratíva, amire Pikettyék pontatlan összehasonlítása csak ráerősít, hogy “igen, jár". Többször hallhatjuk, hogy az EU-s források Magyarország jogos jussát képezik, mivel mi megnyitottuk piacainkat a külföldi cégek előtt, hogy aztán azok nálunk szép profitokat realizálhassanak akár az itthon megvalósuló tőkebefektetéseiken, akár a magyar emberek által importált külföldi javak eladásán. A folyó fizetési mérlegben így keletkező deficitet kompenzálandó nekünk tehát “jár" egy hasonló méretű transzferbeáramlás. Tekintsünk most el attól, hogy a 2010-2016-os adatok alapján a magyar exportőrök többet tudtak kivenni a közös piac által biztosított hatalmas vásárlóerőből, mint amennyit a magyar fogyasztók importja biztosított a külföldön működő cégeknek. A profitegyenleg így is negatív volt, sőt a 2000-es évek elején a külkereskedelmi mérleg is deficites volt, tehát a kormány érvelhet azzal, hogy a mostani EU-s pénzek a múltban felhalmozott deficitekért “járó" utólagos kompenzációk. Helytálló-e ez az érvelés?
Határozottan azt gondolom, hogy nem.
A folyó fizetési mérleg ezen tételei olyan reálgazdasági tranzakciókat jelölnek, amikben elvileg egyenlő értékek cserélnek gazdát. A deficites külkereskedelmi mérleg például jelentheti azt, hogy fizettünk egy importált plazmatévéért, és a pénzünk emiatt a külföldi gyártóhoz folyt. De ez mégsem egy olyan tranzakció, amiért kompenzációt követelhetnénk, hiszen cserébe kaptunk egy plazmatévét! Országhatáron belül maradva ez az érvelés gyakorlatilag azzal egyenértékű, mintha azt állítanánk, hogy miután vásároltam egy kenyeret a péknél, és odaadtam neki a pénzem (a zsebemből!), jogosan várnám el, hogy a pék térítse vissza a kenyér árát egy pénzadomány formájában. Ez nyilvánvalóan nonszensz.De ha csak a profitjövedelmekre fókuszálunk is, a helyzet ott is hasonló. A profit formájában kiáramló tőkejövedelmek szintén valaminek az árát jelentik (csakúgy, mint az import plazmatévé esetében), méghozzá a külföldiek Magyarországon befektetett tőkéjének használati díját. Ahhoz, hogy valaki profitot realizálhasson, először be kell ruháznia, és a profit ennek a beruházásnak a jogosan elvárt hozama. A külföldi beruházó cégek nem jótékonysági szervezetek, akik jó szándékból nálunk építenek high-tech gyárakat vagy üzemeltetnek hipermarketeket, és aztán ebből semmiféle hasznot nem remélnek. A profit egy szolgáltatás jogos ellenértéke, amivel szemben kissé furcsa kompenzációt követelni. Valószínűleg a Tesco-t ellepő magyar vásárlók sem érzik magukat kiszipolyozva, különben fizetés után mindenki ott sorakozna az ügyfélszolgáltai pultnál, hogy visszakövetelje vásárlásának az előállítási költségen felüli részét (tehát a Tesco profitját). A másik irányból megközelítve a kérdést, jó eséllyel egyik magyar kisbefektető sem örülne, ha miután megkapta az OTP részvénybefektetése után járó éves osztalékot (azaz profitrészesedést), a bank ügyfelei kopogtatnának az ajtaján, hogy térítse vissza nekik ezt a profitot, csak úgy ajándék gyanánt, mert ez nekik “jár" a számlavezetési díjak és kamatok fizetése miatti kompenzációként.
A profitkiáramlás tehát nem az ország kiszipolyozása, amiért cserében nekünk kompenzációként “járnának" az EU-s források.
Ennek sugalmazása a gazdaság természetének egy igen alapvető félreértelmezése. Semmilyen igazságossági kritérium nem létezik, ami azt írná elő, hogy a folyó fizetési mérleg deficites elemeit a külföldi partnereknek ajándék pénzek átutalásával kéne egyensúlyba hozni, hiszen a deficites tételekért mi már megkaptuk a jogos ellenszolgáltatást (plazmatévé vagy tőkehasználat). Tehát súlyos csúsztatás azt állítani, hogy Magyarország az “unió nettó befizetője" lenne (még akkor is ha történetesen tényleg deficites lenne a folyó- és tőkemérleg együttes egyenlege). Ha valaki nettó befizető, akkor azt olyan valakire értjük, aki “ajándék" pénzeket ad ellenszolgáltatás elvárása nélkül. Mint amikor a gazdagabb családok relatíve magasabb adóiból aztán az elesettek segélyeit fizetik ki. Ekkor a gazdagokat hívjuk a költségvetés nettó befizetőinek, míg a többiek a nettó kivevők.Ebből a szempontból Magyarország, mint az EU-transzferek egyik legnagyobb arányú kedvezményezettje, az unió nettó haszonélvezője.
