Szíria a történelem folyamán mindig a hatalmi-nagyhatalmi érdekek és a tengeri, szárazföldi kereskedelmi útvonalak metszéspontjában helyezkedett el. A mai Szíriát is tulajdonképpen nagyhatalmi érdekek mentén hozták létre az első világháborút követő rendezések keretében. Francia mandátumterület volt, mely függetlenségét végül 1944-ben nyerte el, bár a francia csapatok csak 1946-ban távoztak.
Arab nacionalizmus
Szíria az arab nacionalizmus bölcsője, ahol az első arab nemzeti kongresszust tartották, és ahol a ba’aszista (ba’asz = újjászületés) ideológia – a szekularizmus, az arab nacionalizmus, a pán-arabizmus és az arab szocializmus eszméivel – megfogalmazódott. Évtizedes ellentéteit a szomszédos, szintén ba’aszista Irakkal éppen az arab világban betöltött vezető szerepért folytatott harc okozta, míg közvetve „az ellenségem ellensége a barátom” teremtette meg az Iránnal való szoros politikai kapcsolatát is, amit csak fokozott a két állam elmúlt évtizedekben tapasztalt pária státusza.
Szíriát 1963 óta a Ba’asz Párt, 1970-től kezdve a Ba’asz Párt élén az Aszad-család vezeti. Háfez al-Aszad 1970-2000 között, halála óta a mostani lemondásig/bukásig fia, Bassár al-Aszad állt a jellegzetesen arab nacionalista és szocialista ideológia alapján épített rendszer élén, mely erőteljesen támaszkodott a hadseregre.
Izrael közvetlen szomszédjaként Szíria mindhárom arab-izraeli háborúban (1948-49, 1967, 1973) részt vett, azonban azóta egy, mindkét fél által többé-kevésbé betartott tűzszünet érvényesült.
Az arab tavasz hatásai
Szíria az arab tavasz előtt minden szempontból (élelmiszer, üzemanyag stb.) önellátó volt, azaz, ha viszonylag korlátozottan is, de a saját igényeket ki tudta elégíteni. Az arab tavasz, a polgárháború, az Egyesült Államok és az Európai Unió szankciói következményeként az ENSZ legutóbbi jelentése szerint
a lakosság 70%-a, más adatok szerint 90%-a a szegénységi küszöb alatt él, mintegy fele alultápláltságban szenved, és korlátozott a tiszta ivóvízhez való hozzáférés is.
2017 után pedig az ország és a közvetlen térség számára újabb fenyegetés jelentkezett, amikor az Aszad-rezsim a Captagon nevű szintetikus kábítószer gyártásából és kereskedelméből tartotta fenn magát.
A szíriai arab tavasz 2011-ben, majd a 2012-re polgárháborúba forduló helyzet először jelezte látványosan a rendszer meggyengülését. Az ország déli részén a többéves szárazság az ókor óta „termékeny félhold” néven nyilvántartott mezőgazdasági területeket érintette, azonban a központi kormány nem sietett a térség lakosságának megsegítésére. A hirtelen eszkalálódó helyzetben azonban a vezetéssel szembeszálló csoportok sokfélesége – területre, ideológiára, etnikai csoportokra, létszámra tekintettel – nemcsak, hogy nem eredményezett egy összefogni látszó ellenzéket, hanem ezek a csoportok gyakran egymással is harcban álltak.
Ráadásul a Szíria Földközi-tenger parti sávjában élő kisebbségek – a keresztények, síiták és az Aszad-család alavita közösségei –, valamint az ókorig visszanyúló történettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező nagy kereskedővárosok gazdasági elitje az Aszad-vezetésben látta túlélése zálogát. Bár az elégedetlenség ezekben a közösségekben is jelen volt, a legtöbben a fegyveres konfliktustól, illetve „a szunniták vérbosszújától” tartottak, emlékezve az 1982-es „hamái mészárlásra”, amikor a rendszer véres leszámolásban vetett véget a (szunnita) Muszlim Testvérek lázadásának.
Külön említést érdemelnek a kurdok – akik mintegy másfél-kétmillióan az ország északkeleti részében, illetve a szíriai-török határ mentén három nagy „foltban” élnek –, egyrészt a határon átnyúló történelmi-etnikai kapcsolatrendszerük miatt, másrészt azért, mert az arab tavaszt követő eseményekben egyfajta autonómiát alakítottak ki, mely Törökország számára komoly biztonságpolitikai kihívást jelent.
A szíriai polgárháborúban az Iszlám Állam is megjelent, ami óhatatlanul a nemzetközi érdeklődés fókuszába helyezte Szíriát. Bár szárazföldi erőket egyetlen ország sem szándékozott küldeni, a helyi erők, elsősorban a kurdok támogatására az Egyesült Államok vezetésével az Arab Liga néhány tagállama légicsapásokkal igyekezett segíteni az Iszlám Állam visszaszorítását. (Bár Irakban a hasonló műveletekben nyugati államok is részt vettek, mivel 2012-ben a világ több mint száz állama úgy döntött, a továbbiakban nem ismeri el Bassár al-Aszadot, mint a szíriai nép képviselőjét, a szíriai műveletekben nem vettek részt.)
A másik tényező, mely nemzetközi reakciókat váltott ki, az a menekülthullám volt, mely több hullámban indult el: részben az ország területén belül, részben a határokon túlra irányulva. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatai szerint
a konfliktus jelenlegi eszkalációját megelőzően több mint 7 millió belső menekült hagyta el otthonát az előző években.
A Máltai Szeretetszolgálat egy egyedülálló programja keretében az elmúlt években kétszáz ilyen, belső menekült családot sikerült visszatelepíteni otthonaikba, elsősorban Homsz és Hamá térségében. (Kérdés, hogy a mostani események hogyan befolyásolják az ő sorsukat is.)
A határokon túlra menekülők, mintegy öt és félmillióan a szomszédos országokban, Törökországban, Libanonban, Jordániában, Irakban és Egyiptomban kerestek menedéket, de további milliós csoport(ok) élnek távolabbi országokban, Európában, vagy még távolabb.
Becslések szerint összesen több mint 14 millióan kényszerültek otthonaik elhagyására,
de ez a szám ennél nagyobb is lehet, hiszen sokan vannak, akik nem regisztráltak.
Nagyhatalmi és regionális érdekek
Az Iszlám Állam kiszorítása után a szíriai polgárháború nyugvópontra jutott, amit az jelzett, hogy Bassár al-Aszad – látszólag – helyreállította hatalmát az ország területének nagy része felett. Ugyanakkor a lázadó fegyveres csoportok maradékai az északnyugati Idlib tartományban gyűltek össze (lettek visszaszorítva), ahol egymással is egyezkedniük kellett. Végül a Haj’at Tahrír as-Sám által felügyelt rend alakult ki, ami némi iránymutatásul szolgálhat a Szíria jövőjére vonatkozó elképzelésekről. Másrészt, a 2017-ben elinduló ún. asztanai folyamat, melynek résztvevői, Oroszország, Törökország és Irán a szíriai rendezést tűzte napirendre, jelezte a külső hatalmak azon körét, amelyek részt kívánnak venni a szíriai konszolidációban – nyilván sajátos érdekeik érvényesítésére.
Oroszország Szíriához fűződő kapcsolatrendszere a hidegháborúba nyúlik vissza, amikor az arab szocialista/ba’aszista rezsim a Szovjetunióval baráti kapcsolatban álló közel-keleti országokhoz tartozott. A hidegháború végén Háfez al-Aszad szíriai elnök volt Mihail Gorbacsov utolsó arab látogatója Moszkvában, amikor is – a hírek szerint – Gorbacsov azt mondta Aszadnak, hogy a továbbiakban a Szovjetunió nem fogja tudni megvédeni Szíriát.
A Szovjetunió felbomlását követően Oroszországnak egyetlen saját térségén kívüli kikötője maradt, a szíriai Tartúszban,
ahol, mint az arab tavasz kapcsán kiderült, még mindig 14 orosz katona állomásozott/dolgozott. Így, amikor 2015-ben orosz katonákat telepítettek Szíriába, a tartúszi kikötő, illetve a Khmeimim légibázis fejlesztése fontos orosz feladat lett.
Azonban az új orosz jelenlét Szíriában ennél korábban, 2013-ban jelentkezett egy mára gyakran elfeledett diplomáciai kérdésben: bár a szíriai vegyi fegyverek léte régóta feltételezett volt, 2012 nyarán tulajdonképpen Bassár al-Aszad ismerte el, amikor bejelentette, hogy soha nem fogja népe ellen ezeket a vegyi fegyvereket bevetni. Barack Obama amerikai elnök később a vegyifegyver-használatot jegyezte meg vörös vonalnak, melyet, ha a szíriai rezsim átlép, annak súlyos következményei lesznek.
2013-ban a szíriai fegyveres összecsapásokban Damaszkusz Ghúta negyedében egy súlyos vegyi fegyveres támadásra került sor. Bár a körülmények ma sem teljesen tisztázottak, úgy tűnik, hogy a központi fegyveres erők egységei használtak szarin ideggázt, és a támadás során több százan meghaltak, több ezren megsérültek. A támadást követően Obama megtette az első lépéseket, de egyetlen szövetségese sem volt hajlandó az Egyesült Államokkal Szíriában harcba indulni. Közben azonban az orosz vezetés – hirtelen, mintegy huszonnégy órán belül – meggyőzte Bassár al-Aszadot, hogy Szíria csatlakozzon a vegyifegyver-tilalmi megállapodáshoz, amit az meg is tett. Így a szíriai vegyifegyver-készleteket nemzetközi ellenőrzés mellett elszállították és megsemmisítették – a Földközi-tengeren egy erre a célra átalakított amerikai hadihajón. (Egyetlen ország sem vállalta a várható/félő környezetszennyezés miatt.)
Az orosz szerepvállalás és katonai jelenlét Szíriában csak később, 2015-ben kezdődött, a szíriai kormány kérésére az Iszlám Állam és a lázadók ellenében. Központja Tartúsz és a Khmeimim légibázis, alapvetően az Aszad-kormány hátországát képező tengerparti sávban. A kezdeti időszakban Oroszország Törökországgal is konfrontációba került, amikor 2015-ben egy a Khmeimim légibázisra visszatérő orosz repülőgépet (Szuhoj SU-24) a légtérben járőröző török légierő lelőtt.
A két ország azonban rendezte viszonyát, és megállapodtak a szíriai jelenlét közös feltételeiben. A mostani eseményekben Oroszország Törökország segítségét kérte Szíriában állomásozó katonái hazaszállításában. Másrészt az orosz jelenlétnek egy másik érdekes nyoma is volt, amennyiben amikor Izrael jelezte, hogy Szíria izraeli határsávjában az Irán által támogatott fegyveresek Izrael biztonságát veszélyeztetik, Oroszország „rászólt” Iránra, hogy szövetségeseit vonják ki a határsávból, ami akkor meg is történt.
Az iráni jelenlét Szíriában elsősorban katonai kiképzés és támogatás formájában, illetve Iránnal valamely pontosabban meg nem határozott kapcsolatban álló fegyveres csoportokon keresztül valósult meg. Ezek között fontos szerepet játszott az a libanoni Hezbollah, mely a szíriai polgárháborúig nem lépett túl Libanon határain, de amelyet Iránhoz történelmi, vallási és érzelmi szálak is fűznek. Libanonban fél-állami szereplőnek mondható, hiszen tagjai benn ülnek a libanoni kormányban és a parlamentben is. Vezetésüket és fegyveres erejüket a mostani háborús szakaszban Izrael nagyon komolyan megtizedelte, és – katonai és spirituális! – vezetőjüket, Haszan Naszrallahot, több más vezetővel együtt likvidálta.
Bár Iránnak fontos szerepe volt az Aszad-rendszer fenntartásában, a teheráni vezetés számára nem feltétlenül Aszad személye, hanem sokkal inkább egy Iránnal jó viszonyt ápoló szíriai vezetés volt stratégiai fontosságú.
Törökország jelenlétének legfontosabb oka a szíriai kurdok kvázi autonómiája, illetve ennek felszámolása, ellehetetlenítése volt a fontos. Emlékezetes, hogy az Iszlám Állam elleni harcban a török hadsereg bevonult Szíria területére, és ott szembekerült az Iszlám Államot egyre jobban, a kurdlakta területeken túlra (a határt az Eufrátesz szimbolizálta) visszaszorító szíriai kurd csoportokkal. Barack Obama éppen azért küldött mintegy kétezer amerikai katonát Szíriába, hogy a NATO-szövetséges törököket és a kb. egyetlen, az Iszlám Állam ellen harcoló szárazföldi erőt, a kurdokat, szétválasztva tartsa.
Törökország a HTS jelenlegi előrenyomulásának támogatásával is a kurd autonómia megakadályozását, de legalábbis korlátok között tartását kívánja elérni.
Ez volt a célja annak is, amikor a török-szíriai határ szíriai oldalán egy határsávot hozott létre, melyet ő ellenőriz. És ez a célja annak is, amikor a Törökország területére menekült 3-4 millió szíriai visszatelepítését kezdeményezi és támogatja, lehetőleg éppen a határsávba, ezzel is oldva, „hígítva” a terület kurd többségű lakosságát.
Kérdések a jövőre vonatkozóan
A jelenlegi helyzet számtalan kérdést vet fel, egyrészt helyi, szíriai szinten, másrészt a regionális és globális hatalmak vonatkozásában.
- A HTS vezetője és az eddig megismert, körülötte lévő politikusok nyilatkozatai szerint egy inkluzív, minden kisebbséget magába foglaló Szíriát szeretnének építeni. Úgy tűnik, a terrorista múltat és egy iszlám állam építésének a célját feladva egy, a külvilág számára elfogadható, pluralista állam képét festik, de a nagy kérdés ennek kivitelezése, a békés átmenet megvalósítása lesz (pl. a lakosság és a fegyveres csoportok lefegyverzése az első lépések között, de ki fogja ezt végrehajtani és ellenőrizni). Közeleg a kereszténység legnagyobb ünnepe, a karácsony, amivel óhatatlanul láthatóvá válnak a keresztények. Mi lesz az Aszad-rezsim hátterét képező alaviták sorsa?
- Regionális szinten nagy kérdés lesz az iráni, illetve a libanoni hezbollahi kapcsolat. Az iráni katonákat/katonai tanácsadókat a HTS támadásának kezdetekor kivonták Szíriából, míg a Hezbollah fegyveresei valószínűleg már Libanon izraeli bombázásakor, azaz a HTS támadása előtti hetekben visszatértek Libanonba.
- Az elemzések szerint Törökország nyerésre áll, amennyiben egy megerősített központi szíriai államhatalom a kurd autonómiát is vagy felszámolja, vagy integrálja a saját rendszerébe. Azonban érdemes azt is figyelembe venni, hogy a HTS ugyan úgy tűnik, változtatott radikális iszlám retorikáján és politikáján, de éppen a szunnita iszlámon belül lehet Erdoğan „iszlamista” rendszerének kihívója. Ugyanez a kihívás érvényesül(het) a Perzsa-öböl arab monarchiáival szemben is.
- Kína, mely 2023-ban vendégül látta Bassár al-Aszadot, és támogatást ígért, úgy tűnik, nem kíván beavatkozni a Közel-Keletnek ebbe a konfliktusába sem.
- Végül az Egyesült Államok: a hamarosan hivatalba lépő Donald Trump eddigi nyilatkozatai alapján nem kíván a térséggel foglalkozni. Bár Izrael biztonsága továbbra is az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikájának központi eleme marad, az amerikai katonákat kivonni, és nem újra bevinni akarják. A Közel-Kelet azonban olyan mocsár, mely nem ereszt.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
