Az első forduló után a 600 fős Parlamentben a Recep Tayyip Erdoǧan-vezette AKP (267 mandátum) és a vele koalícióban induló MHP (50 mandátum) és YRP (6 mandátum) többsége immár bizonyosnak látszik. Igaz, az AKP az 2018-ban elért 295 mandátumához képest jelentősen visszaesett – de továbbra is megmaradt legerősebb parlamenti pártnak. A legerősebb ellenzéki párt, a kemalista CHP ugyanakkor 146-ról 169-re növelte mandátumainak számát, de a kormányváltáshoz ez még a többi ellenzéki párttal összefogva is kevésnek bizonyult.
A 2017-ben elfogadott új hatalmi struktúrában azonban a parlamenti választásoknál is fontosabb az elnökválasztás végkimenetele, ennek végeredménye azonban a május 28-i második fordulóig nem ismert. Az első fordulóban a jelenlegi hatalmon lévő köztársasági elnök, Erdoǧan a szavazatok 49,5%-át, a legjelentősebb ellenzéki erők közös jelöltje, Kemal Kılıçdaroǧlu 44,89%-ot, míg a harmadik jelölt, Sinan Oǧan 5,17%-ot kapott, sőt, a választások előtti napokban visszalépett jelölt, Muharrem Ince is kapott 0,44%-ot. A második fordulóban az elnökválasztás a két legtöbb szavazatot kapott elnökjelölt újabb megmérettetésével folytatódik. Ennek kimenetele nehezen megjósolható – a nacionalista Sinan Oǧan korábban az AKP-vel koalícióban kormányzó MHP képviselője volt, így az első fordulóban rá szavazók esetében nem lehet tudni, kit preferálnak a második forduló során.
Bármit is hoz a választások második fordulója, az eddigi események és eredmények alapján több megállapítást is tehetünk:
- Bár Törökország autoriter rendszernek van elkönyvelve, és a kampány során a kormányzók erők érvényesíteni tudták dominanciájukat a médiában, de kétségkívül demokratikus választások zajlottak Törökországban.
- A gazdasági válság és földrengés miatt erősödő elégedetlenség ellenére a kormánypártnak sikerült megőriznie a hatalmát, és Erdoǧan is erősebb maradt fő kihívójánál.
- Az ellenzéki erők összefogva ugyan jobb eredményt értek el a korábbiaknál, azonban ez is kevés volt a kormányváltáshoz.
Nagy kérdés, hogy amennyiben a második fordulóban az ellenzék jelöltjének sikerülne megnyernie a választás, és a köztársasági elnöki pozíciót, vajon parlamenti többség hiányában mennyiben tudna érvényesülni az akarata. Bár az Erdoǧan hatalma érdekében átszabott új alkotmányos rend páratlanul széles hatalmat biztosít a köztársasági elnöknek, nem biztos, hogy egy ellenzéki elnök a parlamenti többséggel és a kormányzó erőkhöz hű végrehajtó és (részben) bírói hatalommal szemben élni tudna ezzel.
A választások eredménye azonban nemcsak a török állam belpolitikai folyamataira nézve meghatározó, hanem a török gazdaság, illetve a kül- és biztonságpolitika szempontjából is nagy jelentőséggel bírhat.
A gazdasági kérdések a választási kampánynak is a középpontjában álltak: a kormányzat az elszabadult infláció hatásainak enyhítésére jelentős nyugdíj- és közalkalmazotti béremelést hajtott végre. Úgy látszott azonban, hogy a 2023. február eleji súlyos földrengés végleg megrendíti a kormányzó erőkbe vetett bizalmat.
A török gazdaság az elmúlt években – a koronavírus és az orosz-ukrán konfliktus gazdasági hatásaitól függetlenül is (bár azok által is jelentősen érintve), komoly gazdasági válsággal küzd. A gazdasági válság és instabilitás egyik fő okozója pedig maga Erdoǧan köztársasági elnök volt. A török gazdaság, amely az immár két évtizede hatalmon lévő AKP kormányra kerülésével kezdett szárnyalni, a meggyőző első évtized után az elmúlt években növekvő nehézségekkel kénytelen szembenézni. Ebben szerepet játszanak természetesen a külső környezet kedvezőtlen változásai: a továbbra is legfontosabb gazdasági partnernek tekinthető EU gyengélkedése az eurozóna válsága kapcsán, vagy az arab-tavaszt követő átalakulások a Közel-Keleten, a szomszédos Szíriában kitört polgárháború gazdasági hatásai. De nem tekinthetünk el a belpolitikai folyamatok és döntések,
ezen belül is az egyre nagyobb hatalmat a kezében összpontosító Erdoǧan felelősségétől sem a kedvezőtlen gazdasági folyamatok kapcsán.
A török gazdasági növekedés egyik fő húzóerejét a beruházások adták, ezek finanszírozása azonban jelentős részben külföldi tőkeforrások bevonásával történt. Az elmúlt évek folyamatai megrendítették a befektetői bizalmat, ami megnehezítette a kívülről történő finanszírozást. Mivel Erdoǧan politikai veszélyt érzett a beruházások visszaesésében, és ezáltal a gazdasági növekedési ütem lanyhulásában, így – a Török Nemzeti Bank függetlenségén áthágva, minden hatalmát latba vetve – a kamatlábak csökkentését gondolta a török gazdaság számára egyedül üdvözítő megoldásnak. Ez az „unortodox” lépes azonban tovább erősítette a befektetői aggodalmakat, ami a török valuta brutális leértékelődésében, és az inflációnak a nyolcvan százalék fölé kúszó szintjében is megmutatkozott.
Az infláció ugyan mostanra 43 százalékra „mérséklődött”, az elmúlt másfél év egekbe szökő árai azonban az AKP és Erdoǧan támogató körében is elégedetlenséget szültek, ami úgy tűnt, megrengetheti a belé vetett bizalmat. A török elnöknek azonban úgy tűnik ezt a veszélyt is sikerült túlélnie.
Törökország a gazdasági instabilitás mellett növekvő külső biztonsági kihívásokkal is szembe kell nézzen. A hidegháború vége a török kül- és biztonságpolitika számára egyfajta útkeresést eredményezett. Bár Törökország továbbra is a NATO tagja maradt, hirtelen megváltozott környezetében egyrészt a korábbi, a Szovjetunió feltartóztatásában megállapított jelentősége megszűnni látszott a nyugati szövetségesek számára, másrészt a gyorsan változó szomszédságban újfajta jelentőségre tett szert. Az átalakuló környezetben Törökország korábbi történelmi kapcsolatai feléledni látszottak, amikor az ország Közép-Ázsia új török államai, illetve a Közel-Kelet - különösen annak közelebbi, a korábban az Oszmán Birodalomhoz tartozó részei - felé újult figyelemmel fordult, teret engedve egyfajta neo-oszmanizmus feltételezésének. Az ezredfordulón azonban Törökország számára a legfontosabb kérdés az Európai Unióhoz történő csatlakozás volt, mely a 2002-es AKP-hatalomátvételen túlmutatóan egyfajta folytonosságot mutatott a török külpolitikában.
Jóllehet az AKP-kormányzás elmúlt két évtizedében a török kül- és biztonságpolitika mozgásának kilengése elég komoly amplitúdóval írható le, alapja a Török Köztársaság regionális hatalmi státusza és annak elismer(tet)ése a globális és regionális szereplők által. Az Ahmet Davutoǧlu nevével fémjelzett „zéró probléma a szomszédokkal” doktrína és az ezzel párhuzamosan folytatott török soft power tevékenységnek a térség más regionális hatalmaival (Izrael, Egyiptom, Szaúd-Arábia) való szakítás és hatalmi versengés vetett véget, az utóbbi egy évet ismét a kapcsolatok normalizálására törekvés, határozott közeledés jellemezte. Mindezen kilengések és fordulatok ellenére a török kül- és biztonságpolitika folyamatosságát Törökország - immár általánosan elismert - regionális hatalmi státusza biztosítja.
Így, összességében azt mondhatjuk, hogy akármelyik elnökjelölt is nyeri meg a választások május 28-i második fordulóját, az elsődleges cél a gazdasági stabilizáció és helyreállítás lesz,
ami akár az immár húsz éve a Köztársaság 100. évfordulójára készülő, saját vízióján túllépni kényszerülő Erdoǧan, akár a parlamenti háttér nélkül kormányzó Kılıçdaroǧlu számára komoly kihívást fog jelenteni. Mindeközben drasztikus külpolitikai fordulat nem várható, sőt, a török regionális hatalmiság mozgásterének tágítása (Líbia, BRICS, a Sanghaji Együttműködés Szervezete, stb.), valamint a térségen belüli óvatos közeledések a NATO-n belül és az Európai Uniós kapcsolatokban is együttműködőbb magatartást eredményezhetnek.
N. Rózsa Erzsébet az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója.
Szigetvári Zsolt az ELKH KRTK VGI tudományos főmunkatársa és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Közgazdasági tanszékének vezetője.
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
