Portfolio: Ön szerint mi volna a megoldás a felbukkanó energiaválságra?
Jeffrey D. Sachs: Szerintem az energiaválság első számú megoldása a háború leállítása. Ezt a választ adnám a jelenlegi válsággal kapcsolatos legtöbb kérdésre. Az ukrajnai háború, a szankciórendszer és a geopolitikai feszültségek természetesen destabilizálják az energiapiacokat, de a geopolitikát és a világgazdaságot is destabilizálják, így most nincs egyetlen olyan nagy probléma sem, amelyet megfelelően meg lehetne oldani, ha a háború folytatódik.
Ami az energiát illeti, egyértelműen szükségünk van az energiarendszer hosszú távú, jelentős átalakítására egy karbonsemleges energiarendszerré.
A nettó nulla kibocsátás 2050-ig történő elérésének gondolata fontos; ez az Európai Green Deal része, a világ több tucat országa fogadott el ilyen célt, de ez egy olyan folyamat, amelynek megvalósításához egy negyedszázadra van szükség.
A háború következményeképp az európai energiapiacok egyik napról a másikra destabilizálódtak a gázexport leállítása és az Oroszországból származó kőolajimport tilalma, valamint az ezzel járó zavarok miatt. Mindezek a zavarok súlyosan ártottak az európai gazdaságnak, és ezek a háború és a szankciórendszer közvetlen következményei.
Én a háború gyors befejezése és a szankciók megszüntetése mellett foglalok állást.
Jelenleg két narratíva létezik: az egyik, hogy a háború egy hosszú háború lesz, Európa hosszú távra megszakítja gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, és ennek megfelelően kell átszerveznie magát. Az alternatíva az, hogy a háború gyorsan véget ér, és a gazdasági kapcsolatok helyreállnak. Én a második sémát támogatom. Hogy ez megvalósítható-e, az természetesen geopolitikai kérdés, nem pedig egy, a helyzetet vizsgáló közgazdász döntése, de az én érvelésem szerint a második megközelítés sokkal kedvezőbb.
Ha ez nem történik meg, akkor szerintem a gazdasági és politikai életünkben elég komoly zavarok lesznek. Nem hiszem, hogy van gyors, egyszerű módja annak, hogy az első utat kövessük, vagyis az Oroszországgal való kapcsolatok végleges megszakítását és Európa energiarendszerének maradandó átszervezését.
Jeffrey D. Sachs a Columbia University egyetemi professzora, a Center for Sustainable Development igazgatója, ezt megelőzően 20 évet töltött a Harvard Egyetemen. 1989 után több közép- és kelet-európai országban dolgozott tanácsadóként. 1993-ban a The New York Times Magazine úgy írta le, mint “a világ valószínűleg legfontosabb közgazdásza”, a Time Magazine 1994-es, 50 ígéretes fiatal vezetőről szóló számában pedig “a világ legismertebb közgazdászának” nevezték. A Times Magazine 2004-ben és 2005-ben a világ 100 legbefolyásosabb vezetője közé sorolta, és számos könyve került fel a New York Times bestseller listájára. Tanácsadója volt a WHO-nak, a Világbanknak, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek, a Nemzetközi Valutaalapnak és az ENSZ-nek. A 2020-as demokrata előválasztás során Bernie Sanders elnökjelöltségét támogatta, és tanácsokat adott a politikusnak.
Az energiaválság mellett az infláció is hatalmas problémává vált, a fejlett gazdaságokban is. Ön szerint recessziós állapotot kell-e elérnünk ahhoz, hogy az infláció irányítás alá kerüljön, vagy lenne más megoldás a fejlett gazdaságok vezetői számára?
Természetesen már most is van egy úgynevezett stagflációs környezet, ami azt jelenti, hogy az infláció évi 8-10%-ra nőtt, és ezzel egyidejűleg a reálgazdaság Európa nagy részén, és valószínűleg az Egyesült Államokban is gyengül vagy recesszióba kerül.
A stagfláció oka az energiaválság.
Energiahiány van, mert a háború Európában egyszerre hajtotta fel az energia árát és törte meg a gazdaságot, tehát van egy úgynevezett kínálati sokk. Más tényezők is közrejátszanak, ott van természetesen a világjárvány, amely elég komolyan megzavarta a világgazdaságot. Az éghajlati sokk szintén akadályozza az élelmiszer- és mezőgazdasági ellátási láncok egy részét, ami felhajtja az árakat és lefelé nyomja a gazdaságot.
Amikor a világjárvány kitört, az Egyesült Államokban és Európában az egyik azonnali reakció a költségvetési kiadások növelése és a pénzkínálat növelése volt, akár a Federal Reserve-öt, akár az Európai Központi Bankot nézzük. Tehát a kínálati sokkot a monetáris és fiskális politika keresletbővítése is kísérte. Ha a kínálati sokk és a kereslet bővülése együtt jár, annak stagfláció az eredménye. A stagnálás mértéke természetesen most is vita tárgya, egyes közgazdászok szerint magától mérséklődik, más közgazdászok szerint viszont kedvezőtlen irányban fog folytatódni.
Én azt mondanám, hogy nem tudjuk pontosan, mert feltérképezetlen vizeken járunk, tehát nem mondhatjuk, hogy a jelenlegi helyzetünk pontosan olyan, mint egy a múltban.
De a Federal Reserve és bizonyos mértékig az Európai Központi Bank válasza az, hogy kamatot emel és szigorítja a monetáris politikát, azzal az elképzeléssel, hogy a sokk valószínűleg nemcsak átmeneti, hanem a politika megváltoztatását igényli. Amennyiben a Fed emeli a kamatlábakat, és az EKB is emeli a kamatlábakat, ez a recesszió irányába mutató tendenciához vezet, és így a gazdasági zsugorodás határán vagyunk, ami 2023-at illeti.
Ha megnézzük például az IMF előrejelzését, úgy vélik, hogy Németország 2023-ban egyértelműen recesszióban lesz. Az Egyesült Államokban megoszlanak a várakozások a téren, hogy talán az USA-ban alacsony lesz a növekedés, de nem nulla vagy negatív. És ha fogadnom kellene, amit szerencsére nem kell megtennem, de ha fogadnom kellene, akkor én a gazdasági zsugorodásra tennék, mielőtt kilábalunk ebből a zűrzavarból, mert nem hiszem, hogy a központi bankoknak, beleértve a Fed-et és az EKB-t is, olyan precíz eszközei lennének, hogy ezt egy nagyon sima landolással tudják megoldani.
Általában, amikor egy ilyen válság van, akkor van néhány kemény földet érés, és szerintem most ez valószínűbb, mint hogy nem.
Mit gondol az orosz-ukrán háború gazdasági hatásairól Európában? Van más megoldás az EU számára az Oroszországgal folytatott gazdasági háború folytatásán kívül?
A háború következményei nagyon súlyosak. Nemcsak rövid távon, hanem hosszabb távon is. Az európai ipar nagy része, különösen a német ipar és a közép-európai ipar az orosz iparhoz kapcsolódik. Például az autóipar nagyon függ az alacsony energiaáraktól. Tehát Európa profitált az orosz gáz vásárlásából, Oroszország pedig az orosz gáz exportjából. Mint sok más dolog a gazdaságban, ez is kölcsönösen előnyös kereskedelem volt.
Az Egyesült Államoknak ez nem tetszett; nem hiszem, hogy az USA dolga lett volna, hogy tetszik-e vagy sem.
Most az USA azt mondja Európának, hogy “látjátok, mi megmondtuk nektek, függővé váltatok Oroszországtól, és most ezekkel a szörnyű következményekkel járnak”, de én ezzel az elemzéssel sem értek egyet, mert szerintem ennek a háborúnak nem kellett volna megtörténnie. És nem hiszem, hogy ez a háború megtörtént volna, ha az Egyesült Államok nem szorgalmazza a NATO bővítését. Tehát szerintem nemcsak Putyin, hanem az USA is provokálta ezt a háborút, ami tulajdonképpen már 2014-ben elkezdődött. Két fél kellett a háborúhoz, és ebben az értelemben azt gondolom, hogy az USA tévedett például az Északi Áramlat gázvezeték ellenzésében, és tévedett a provokációkban, amelyek hozzájárultak a háborúhoz.
És Európa fogja megfizetni az Oroszországból származó energiától való hirtelen elvágás következményeit.
Tehát, ha a preferenciáim szerint történnének a dolgok, akkor az Egyesült Államok elnöke most leülne az orosz elnökkel, és azt mondaná, hogy “oké, ez katasztrófa minden fél számára, halljuk a vörös vonalakat, egyetértünk abban, hogy a NATO nem bővül Ukrajnával, Ukrajna semleges ország lesz, önök hazamennek, mi elmegyünk, és Ukrajnát érintetlenül és semlegesen hagyjuk”. Szerintem ezt kellene tennünk. Természetesen sokan az Egyesült Államokban, illetve sokan Európában ezt a Nyugat vereségének tartanák, én viszont úgy látom, hogy ez egy olyan módja Ukrajna megmentésének, amely az európai gazdaság javát szolgálja, mert ez békét, a kereskedelem megújulását és a kölcsönösen előnyös kereskedelem lehetőségét hozná el.
De az USA keményvonalas álláspontja, amelyet mostanra átvettek – nagyon hasonló a keményvonalas álláspont Lengyelországban, a balti államokban és Brüsszelben is –, az, hogy semmiféle engedményt nem tesznek, Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, és a Nyugatnak le kell győznie Putyint az ukrajnai csatatéren. Ha ez a politika folytatódik, akkor a gazdasági következmények Európában még évekig elég súlyosak lesznek: a gazdaságok hanyatlásnak indulnak, a német ipar komoly visszaesést fog elszenvedni, és természetesen a katonai oldalon az eszkaláció veszélye továbbra is valós marad.
A gazdasági és biztonsági környezet kiszámíthatatlansága súlyosan fogja terhelni a jövőbeni beruházásokat, így azt gondolom, hogy a következmények meglehetősen negatívak lennének. Ezért úgy vélem, hogy diplomáciailag sokkal többet kellett volna tennünk annak érdekében, hogy eleve elkerüljük a háborút, és még egyszer, ez különösen az én véleményem, amelyet nem osztanak mindenhol: a központi kérdés itt a NATO bővítése. Természetesen vannak más konkrét kérdések is Ukrajnával és a Donbasszal, a Minszk II megállapodással, a Krímmel és az orosz-ukrán kapcsolatokkal összefüggésben, de
úgy gondolom, hogy ha a NATO nem erőlteti a bővítést, akkor ez a háború nem következett volna be, és Európa sokkal jobb állapotban lenne gazdaságilag.
Az egyik oka annak, hogy Ukrajna és Oroszország a jelek szerint képtelen megegyezni a tárgyalások során, az, hogy Ukrajna nem hajlandó területeket átengedni Oroszországnak, Oroszország pedig területeket követel Ukrajnától. Moszkva ezt a területi igényét nemrégiben 4 ukrán terület annektálásával jelezte. Ön szerint hogyan lehetne a területi vitát úgy rendezni, hogy az hosszú távú békét hozzon a térségben?
Nem tudjuk, mit hoznának a tárgyalások, ezért én először megpróbálnék tárgyalni, és megtudnánk, hogy van-e elfogadható alap a rendezéshez.
Területi szempontból három különböző kérdés van. Az első a Krím, és a Krím teljesen különleges eset, mivel 1783 óta az orosz fekete-tengeri flotta otthona, és Oroszország érthető módon a Krímet Oroszország részének tekinti. A Krím 1954-ben került át Oroszországtól Ukrajnához, amikor még mindkettő a Szovjetunió része volt, és amikor ez az átadás inkább szimbolikus, mint valós volt. Hruscsov az ukrán kozákok és az orosz birodalmi állam között kötött szerződés (Perejaszlavi szerződés) 300. évfordulójának megünnepléseként tette. Még a szerződés értelme is vitatott, de mindegy is, Hruscsov akciója rendetlenséget okozott, mert nem volt többre hivatott egy esemény megünneplésénél, és komoly következményei lettek. Ukrajna függetlenné válása után a krími kérdést úgy kezelték, hogy de facto elismerték Oroszország érdekeit a térségben. Mielőtt Janukovicsot 2014-ben megbuktatták volna, hosszú távú bérleti szerződésről tárgyalt Oroszországgal a haditengerészeti bázisra vonatkozóan, legalább a 2040-es évekig, a további meghosszabbítás lehetőségével.
A lényegre térve: meggyőződésem, hogy így vagy úgy, de Oroszország marad a Krímben, és nem kellene harmadik világháborút kirobbantanunk emiatt a kérdés miatt.
És a legtöbb ember, akivel erről a kérdésről beszélgetek – nem Ukrajnában, hanem a világ többi részén – egyetért ezzel a felvetéssel, és azt tanácsolja Ukrajnának, hogy ne legyen végtelen háború a Krím miatt.
A következő kérdés Luhanszk és Donyeck, a Donbasz régió. Ez is bonyolult, mert ez a kelet-ukrajnai orosz etnikum egyik központja. Ez Kelet-Ukrajna, de mélyen integrálódott az orosz gazdaságba, az orosz kultúrába, az orosz ortodoxiába és minden másba. Itt is kényes egyensúly állt fenn, és Janukovicséhoz hasonló oroszbarát kormányzás alatt állt. Pragmatikus megközelítéseket alkalmaztak, használták az orosz nyelvet, számos gazdasági kapcsolatot ápoltak Oroszországgal, mindkét irányban kereskedtek. A Donbasz gazdaságilag nagyon is integrálódott Oroszország hadiiparába és így tovább. Természetesen Janukovics megbuktatása után ez lett a háború központja az Oroszország által támogatott orosz szeparatistákkal, akik először függetlenné, majd később Oroszország részévé nyilvánították magukat.
A Minszk II megállapodás lényege az volt, hogy valamiféle autonómiáról tárgyaljanak Ukrajna koncentráltan orosz etnikumú régiója számára. Ez pragmatikus, az európai országok állítólag támogatták a Minszk II megállapodást. Mégis, véleményem szerint nagyon bölcstelenül mind Porosenko elnök, majd pedig Zelenszkij azt mondta, hogy “nem tetszenek nekünk ezek a megállapodások, nem fogjuk tiszteletben tartani, fegyverrel kényszerítették ki, nem fogadjuk el őket”. De ez azt jelentette, hogy egyáltalán nincs kompromisszum, és az én véleményem az, hogy kompromisszumra van szükségünk a Donbasszal kapcsolatban. Nem tudom, mi az már, ami megvalósítható. A háború előtt a Minszk II megállapodások végrehajtása volt a követelés, de az idei háború óta ezeket a területeket az orosz álláspont szerint Oroszországhoz csatolták. Természetesen ez az Oroszországba való bekebelezés nem az amerikai és európai álláspont, de ez azt jelenti, hogy a tárgyalások nagyon kemények lesznek. A Donbasz egy különleges eset.
Ami Herszon és Zaporizzsja területét illeti, úgy gondolom, hogy az orosz igény erre vonatkozóan sokkal, de sokkal kisebb, és sokkal kevésbé elfogadható vagy igazolható, ha az egyáltalán. Ezek nem túlnyomórészt orosz etnikumú régiók, nem voltak részei a 2014 utáni konfliktusnak, akkor kerültek fel a listára, amikor a Duma kimondta, hogy Oroszország annektálni fogja a területeket. És úgy képzelem, hogy az ottani helyzet reálpolitikai értelemben sokkal inkább tárgyalható, mint a donbaszi kérdések, amelyek sokkal inkább tárgyalhatóak, mint a krími kérdések, amelyek szerintem aligha tárgyalhatóak.
Arra számítanék, hogy mind Herszon, mind Zaporizzsja visszakerül Ukrajnához egy békerendezés részeként.
Területi kiigazításokra, és azt mondanám, engedményekre lesz szükség, legalábbis a Krímben. Ukrajna szempontjából, ha végül az lenne a fő elv, hogy ne legyenek területi engedmények az ukrán határok esetében, akkor a “megoldás” idézőjelben egy befagyasztott konfliktus lenne. A harcok leállnának, mindkét fél vitatná, hogy ki mit csinál, de Oroszország bizonyos helyeken fizikai ellenőrzés alatt tartaná a területet, máshol meg nem. Talán ez a legvalószínűbb kimenetele a harcok befejezésének, vagyis az, hogy nincs végleges megoldása a konfliktusnak.
Sok konfliktus ilyen a világon. Legalább a harcok abbamaradnak. Sajnos a történelem azt is mutatja, hogy a keserűség évtizedekig, sőt évszázadokig is eltarthat. Tehát a befagyasztott konfliktusok nem ideálisak; jobb, ha elérik a tárgyalásos lezárást, de lehet, hogy ebben a szakaszban ez nem lehetséges. Amivel igazán nem értek egyet, az az elképzelés, hogy Ukrajna a végsőkig harcol a Krím visszafoglalásáért, mielőtt tárgyalna; vagy még kevésbé az, hogy a NATO-hoz való csatlakozásért harcol.
Ez a nézet szerintem teljesen önpusztító, mert nem hiszem, hogy ez meg fog történni, és ez szörnyű eszkalációhoz, akár nukleáris háborúhoz vezetne.
Ön szerint van esély arra, hogy Oroszország atomfegyvereket vet be Ukrajnában? Milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek?
Természetesen megtörténhet egy nukleáris háborúig való eszkalálódás. A történelem azt mutatja, hogy az eszkaláció megtörténhet, és akár kikerülhet a vezetők kezéből. A múltban (pl. a kubai rakétaválság) a harctéren is voltak nukleáris fegyverek, és úgy tűnik, hogy a harctéri parancsnokoknak volt felhatalmazásuk vagy azt hitték, hogy van felhatalmazásuk, esetleg magukhoz vehették volna a hatalmat a használatukra. Nem ismerjük pontosan a mai helyzetet az orosz erőkkel és doktrínákkal kapcsolatban. Azt javaslom, hogy soha nem szabadna azon pont közelébe mennünk, ahol a nehezebb úton tanulhatnánk.
A 60 évvel ezelőtti kubai rakétaválság esetében csak évtizedekkel maga a válság után tudtuk meg a megdöbbentő igazságot, hogy 1-2 másodpercen belül majdnem bekövetkezett a nukleáris háború, mert egy mozgásképtelenné vált szovjet tengeralattjáró egy nukleáris töltetű torpedó kilövésének szélén állt. Ha ez bekövetkezett volna, az amerikai katonai doktrína nyilvánvalóan az volt, hogy bármilyen nukleáris támadásra az Egyesült Államok komplett, teljes körű nukleáris támadással válaszol a Szovjetunió, Kína és a szovjet ellenőrzés alatt álló Kelet-Európa ellen.
Az elképzelés totális háború volt válaszként bármilyen nukleáris támadásra. Ma már ez bizarr, borzalmas elképzelésnek tűnik, mert ma már azt is tudjuk, hogy egy ilyen teljes támadás az egész világot elpusztítaná a nukleáris tél révén, beleértve az Egyesült Államokat is. Ez volt a doktrína, és igazán őrült embereink voltak az amerikai kormányban. Hála Istennek, nem az elnök, John F. Kennedy, hanem Curtis LeMay, az amerikai légierő vezérkari főnöke volt, aki egy ilyen teljes támadást támogatott volna. Tehát nem hiszek senkinek, aki azt mondja, hogy “ez nem történhet meg, ne aggódjunk miatta, ne engedjünk a nukleáris zsarolásnak” és így tovább. Ez nem a helyes kifejezés és nem a helyes gondolkodás.
A nukleáris eszkaláció lehetséges, ez félelmetes, és harcolnunk kell ellene.
Ami az ukrajnai helyzetet illeti, ha az orosz vezetők úgy éreznék, hogy az orosz rendszer vagy rezsim súlyos veszélyben van, ha a NATO aktívan beavatkozik a konfliktusba – és bizonyos szinten már megtette, de ha sokkal nagyobb elkötelezettséggel tenné –, ha a Krím lényegében a NATO közvetlen hagyományos katonai támadása miatt elveszne, nincs kétségem afelől, hogy az orosz vezetés legalábbis megfontolná a taktikai nukleáris fegyverek használatát. És talán azzal érvelnének, hogy ez létfontosságú az állam biztonsága szempontjából, és hogy a nukleáris fegyverek bevetése Ukrajna ellen nem váltana ki teljes körű választ például az Egyesült Államok részéről; ez lenne a számításuk. Ki tudja, mit tennénk, ki tudja, milyen következményekkel járna?
Tehát, ha azt kérdezi: el tudunk-e képzelni olyan forgatókönyvet, amelyben ez egy nukleáris háborút eszkalálna, a válasz szerintem igen. Biden elnök úr is ezt mondta egy hónappal ezelőtt; úgy fogalmazott, hogy “az Armageddon felé vezető úton vagyunk”, és hogy nagyon nehéz lesz letérni erről az útról. Amikor ezt mondta, az amerikai mainstream média és sok politikus támadta amiatt, hogy egyáltalán kimondta, mert senki sem akar ilyen negatív gondolatokat hallani. Egyes füleknek ez gyengeségnek vagy megbékélésnek tűnik, esetleg a “nukleáris zsarolásnak” való behódolásnak.
Szerintem Biden csak azt akarta kifejezni, hogy mennyire veszélyes a helyzet.
Bárcsak megtenné a következő logikus lépést és tárgyalna. És talán még egyfajta kérelmet is megfogalmazott, hogy le kell térnünk a jelenlegi útról, mert soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy amerikai elnök mennyire teljesen ura az amerikai külpolitikának, mivel sok erő és szereplő van játékban. Tehát talán azt próbálta jelezni, hogy ez most nagyon veszélyes. Összefoglalva azt mondanám: nagyon aggódjunk a nukleáris kockázat miatt, és ennek az aggodalomnak az okán kellene keresnünk a módját annak, hogy véget vessünk most ennek a háborúnak.
És végül, emlékezzünk John F. Kennedy elnök kubai rakétaválságot követő nagyon bölcs szavaira. Kennedy azt mondta (1963. június 10-én): “Mindenekelőtt, miközben megvédjük saját létfontosságú érdekeinket, a nukleáris hatalmaknak el kell kerülniük azokat a konfrontációkat, amelyek az ellenfelet a megalázó visszavonulás vagy a nukleáris háború választása elé állítja. A nukleáris korszakban ilyen irányvonalat követni csak politikánk csődjét bizonyítaná – vagy kollektív halálvágyunkat a világ számára.”
A geopolitikai feszültségek egyik fő pontja jelenleg az Egyesült Államok és Kína közötti rivalizálás. Hogyan lehet megakadályozni, hogy a rivalizálás nyílt katonai konfliktusba torkolljon az elkövetkező évtizedek valamelyikében?
Az USA-Kína rivalizálás nagyon veszélyessé válik, nem kis részben az amerikai geopolitikai gondolkodásmód miatt, amely szerint az USA csak akkor lehet biztonságban, ha a világ domináns hatalma. Ez egy nagyon furcsa elképzelés, mert a világ egyetlen más országa sem gondolkodik így. Magyarország nem gondolja azt, hogy “nos, mi csak akkor lehetünk biztonságban, ha mi vagyunk a világ domináns országa”. Persze, őrültség lenne, ha bármelyik ország így gondolkodna, de az USA így gondolkodik, ami szerintem egy kicsit visszataszító, mert egy ország nem így éri el igazán a biztonságot. Egy ország a biztonságot úgy éri el, hogy normális kapcsolatot tart fenn a partnerekkel. Az USA kissé elfelejtette a diplomáciát, és ehelyett csak erővel próbálja fenntartani a biztonságot.
A valódi biztonság azonban a diplomácián keresztül jön létre, nem csak a katonai dominancia révén. Amikor ezt Kínával szemben nézzük, sok amerikai politikus és stratéga úgy gondolja, hogy Kína túl kockázatos és túl erős ahhoz, hogy hagyják, hogy továbbra is gazdasági fejlődést érjen el. Ez is szörnyű elképzelés, mert hogyan hozhatna az Egyesült Államok olyan döntést, hogy korlátozza Kína gazdasági fejlődését? A “feltartóztatás” az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború gondolata volt, de most már Kínára is alkalmazzák. Ez sok kérdést vet fel. Helyénvaló-e? Szerintem a válasz nem. Valószínű, hogy hatékony lesz? A válasz szerintem nem. Veszélyes? Szerintem a válasz igen.
Ez azt jelenti, hogy a növekvő konfliktus és az eszkaláció útjára léptünk.
Az Egyesült Államok feltartóztatási politikájának idei kiterjesztése – mindenekelőtt a csúcstechnológiájú félvezetők Kínába irányuló exporttilalma – a Kínával való gazdasági konfliktus nyílt deklarációja, amivel mélységesen nem értek egyet, és amit sajnálok. Hogyan lehet ezt kezelni? Kétféleképpen. Az egyik az, hogy az USA és Kína csillapítja a feszültségeket, amihez diplomácia, tárgyalások és sokkal több találkozó szükséges a két ország között. Ez talán a G20-ak találkozóján megkezdődött, amikor Biden elnök és Hszi elnök találkozott, és ha ez intézményesülne a két fél közötti sokkal több párbeszéd, vita és tárgyalás formájában, az nagyon jó lenne.
A másik lehetőség az lenne, ha az Európai Unió azt mondaná az Egyesült Államoknak, hogy “nem értünk egyet az önök megközelítésével, nyitott kapcsolatokat akarunk fenntartani Kínával, kereskedelmi kapcsolatokat akarunk fenntartani, és nem akarunk leszámolást Kínával”. Ha ez nem lenne elég, ugyanezeknek az országoknak a NATO keretében is ugyanezt kellene mondaniuk.
Sajnos úgy tűnik, hogy Brüsszel inkább az amerikai irányvonalat követi, mint azt, ami szerintem jó lenne a világnak és Európának.
De ha Európa nagyon világosan azt mondaná, hogy “jó kapcsolatokat ápolunk Kínával, természetesen jó kapcsolatokat akarunk ápolni az Egyesült Államokkal, de nem hiszünk ebben a feltartóztatási megközelítésben”, az valóban segítene, mert visszaszorítaná az Egyesült Államokat, és alapvetően tudatosítanák, hogy: nem, Kínát nem lehet sarokba szorítani, Kínát nem lehet feltartóztatni, így az USA jobb, ha más eszközöket használ, hogy biztonságos kapcsolata legyen Kínával, kezdve a diplomáciával. Véleményem szerint ezt kellene tenni.
A 2020-as választásokon ön Bernie Sanderst támogatta, egy olyan jelöltet, aki magát demokratikus szocialistaként határozza meg. Ön szerint van olyan lehetséges demokrata jelölt, aki legyőzheti Donald Trumpot, Ron DeSantist vagy bárkit, akit a Republikánus Párt a 2024-es elnökválasztási versenybe delegál?
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak. Biztos vagyok benne, hogy most még a nevüket sem tudom, mert az amerikai politikában folyamatosan a semmiből bukkannak fel jelöltek. Ki ismerte Bill Clinton arkansasi kormányzó nevét az 1992-es választások előtt? Nem túl sok ember. Ki ismerte Barack Obama nevét a 2008-as választások előtt? Megint csak nagyon kevesen.
Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan demokrata párti kormányzók, akik győzni tudnának. Én nem támogatom, hogy Biden elinduljon az újraválasztásért, mert egyszerűen úgy gondolom, hogy a 80-as éveikben járó embereknek át kellene adniuk a helyüket a fiatalabbaknak a következő generációs vezetés érdekében, igazából elvből. Szerintem Donald Trumpot le lehet győzni egy normális emberrel, aki úgy vélem, hogy értelmesebb és stabilabb lenne az Egyesült Államok és a világ számára.
DeSantis szerintem elég félelmetes jelölt lesz, mert ő bizonyos értelemben Donald Trump egyfajta normális változata, hasonló politikával, de sokkal szalonképesebb.
Biztos vagyok benne, hogy erős politikus, és biztos vagyok benne, hogy elnök akar lenni. Egyértelműen nem ő az én preferenciám, de indulni fog.
Remélem, hogy Joe Biden méltóságteljesen félreáll, és hogy lesz egy teljes előválasztási szezonunk 6 vagy 8 jelölttel, 2 vagy 3 kormányzóval és olyan jelöltekkel, akiket nem ismerek, és azt fogom mondani, hogy
“Woah, ez a jelölt érdekesnek tűnik”, és a végén lesz egy erős jelöltünk a Demokrata Párt oldaláról.
Címlapkép: Stiller Ákos, Portfolio
