Rogoff: ez így nem mehet tovább Kínában, azonnali változásra van szükség

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Progresszív közgazdászok hajlamosak úgy tekinteni a 2008-2009-es globális pénzügyi válságra válaszul bevezetett hatalmas kínai gazdaságélénkítő csomagra – amely a GDP 12,5%-át tette ki –, mint egy merész keynesi mesterműre, amelyet minden kormánynak utánoznia kellene. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is dicsérte Kínát, csakúgy, mint a fejlődő gazdaságok, amelyek hasznot húztak a kínai élénkítési politika miatt bekövetkező, a különböző nyersanyagok iránti keresleti boomból.

Ám ahogy a közgazdászok közelebbről ránéztek a fejleményekre, egy összetettebb kép kezdett kirajzolódni.

Miközben az óriási mértékű élénkítés rövid távon kétségtelenül hatékony volt, torzította a kínai növekedés minőségét, és elvetette az ország számos jelenlegi problémájának magját.

Ez a kormányzat gazdaságirányításban betöltött szerepének szélesebb körű átértékelését váltotta ki. Az derült ki, hogy ha az állam túl sok ellenőrzést gyakorol, az gyakran nagyobb kárt okoz, mint hasznot.

Természetesen a 2008 végén elindított és 2010-ig tartó első kínai gazdaságélénkítő csomaggal nem ért véget a kormányzati támogatás. Azzal, hogy lehetővé tették a helyi önkormányzatok számára, hogy jelentős hiteleket vegyenek fel gyakorlatilag garanciát vállalva a helyi építőipari cégek kötvényeire, a kínai kormányzat hatalmas támogatást nyújtott az infrastrukturális és ingatlanszektornak, és ezt az élénkítést további egy évtizedre meghosszabbította.

Ennek következtében ez a két ágazat ma már a teljes kereslet nagyjából egyharmadát fedi le, ami messze meghaladja az EU-ban, Japánban és az USA-ban mért szinteket.

A Princeton közgazdászának, Wei Xiong-nak és szerzőtársainak nemrégiben megjelent, Kínáról szóló tanulmánya (amely a The Brookings Papers on Economic Activity (BPEA) című folyóiratban jelent meg) kijózanító betekintést nyújt abba, hogy az elhúzódó állami élénkítés hogyan hatott a magánszektor aktivitására. A helyi adatokat elemezve kimutatták, hogy a standard keynesi modellek várakozásaival ellentétben a tartományi GDP növekedése 2002 és 2008 között erősen korrelált mind a vállalati nyereséggel, mind a kiskereskedelmi forgalommal. Figyelemre méltó módon ezek a korrelációk 2011 és 2019 között teljesen eltűntek. A BPEA ugyanezen számában megjelent másik tanulmány megállapítja, hogy a városi szintű termelékenységnövekedés – a tőke- és munkaerő-ráfordításokat kontrollálva – igen jelentős volt az élénkítő intézkedések előtt, de az azokat követő években jelentősen visszaesett.

Ezek az eredmények összhangban vannak egy korábbi tanulmányommal, amelyet az IMF munkatársával, Yuanchen Yanggal közösen írtam, és amely szerint

a kínai építőipar az éveken át tartó túlépítkezések után csökkenő hozamokat produkál. Mostanra olyan szintű lakásfelesleg alakult ki, amely számos városban az árak zuhanását okozta.

Mivel a kínai háztartások vagyonának jelentős részét az ingatlanok teszik ki, nem meglepő, hogy a fogyasztói kereslet összeomlott, ami deflációt váltott ki – még akkor is, ha a hivatalos GDP-növekedési adatok továbbra is 5% körüliek.

Nyugati elemzőket gyakran frusztrálja, hogy a kínai kormány vonakodik a fogyasztói kereslet fellendítését célzó nagyobb élénkítő csomagot bevezetni, ahogyan azt az USA tette a Covid idején a közvetlen készpénztranszferek révén. De gyakran figyelmen kívül hagynak egy kulcsfontosságú tényezőt, amelyet Wei és szerzőtársai kihangsúlyoztak: Kína hibrid gazdaság, amelyben a kormányzat sokkal központibb szerepet játszik, mint bármelyik fejlett országban.

A kínai politikai döntéshozók éveken át védhették a status quo-t a gazdaság gyors növekedésére hivatkozva. Ma már ennek az érvelésnek sokkal kisebb a súlya. A növekedés minősége folyamatosan romlott, és előbb-utóbb már nem lehet a gazdaság alapvető gyengeségeit számviteli trükkökkel és nem produktív infrastrukturális projektekkel elfedni.

A növekedés felélesztésének egyetlen fenntartható útja az, ha a központi kormányzat – amely az elmúlt évtizedben erőteljesen megszilárdította a hatalmát – nagyobb teret enged a helyi önkormányzatoknak és – ami kritikus fontosságú – a magánszektornak.

Donald Trump amerikai elnök kereskedelmi háborúja még sürgetőbbé tette Kína számára a magánszektor dinamizmusának helyreállítását. Az export továbbra is a kínai gazdaság legdinamikusabb és globálisan versenyképes része, amely az ország legjobb reményét jelenti a termelékenység növelésére és a jelenlegi nehézségekből való kilábalásra. Most, hogy ez a motor kezd akadozni, a kormánynak új növekedési forrásokat kell találnia, és csak a magánszektor képes megfelelni a kihívásnak.

Bár sok csodálatra méltó dolog van Kína elmúlt évtizedekben elért gazdasági eredményeiben, a 2008 után bevezetett jelentős élénkítés nem volt annyira sikeres, mint ahogyan azt oly sok progresszív keynesiánus közgazdász állítja. Valójában annak egy elrettentő példaként kellene szolgálnia.

A kialakult helyzet egyik következménye a növekvő GDP-arányos kínai adósság, ami tovább korlátozza a kormány gazdaságélénkítő képességét. Az IMF Fiscal Monitor című kiadványa szerint

• Kína államadóssága 2027-re várhatóan meghaladja a GDP 100%-át,
• a vállalati és háztartási szektort is figyelembe véve pedig a 300%-ot is túllépi az adósság mértéke.

Bár egyesek azzal érvelhetnek, hogy Kína alacsony kamatai miatt ez az adósságteher kezelhető, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ugyanezt mondták egykor az USA-ról is. Japánhoz hasonlóan Kína is képes hosszú ideig alacsonyan tartani a kamatokat a pénzügyi elnyomás (financial repression) révén, de ennek valószínűleg lassabb növekedés lesz az ára. Japán elmúlt három évtizedes tapasztalatai rámutatnak arra, hogy ez az út végül hová vezethet.

A kínai döntéshozók kreatívak és rátermettek, de a jelenlegi problémák egy részét ők maguk okozták. Hogy kiutat találnak-e a jelenlegi helyzetből – vagy Kína a közepes jövedelműek csapdájának újabb áldozatává válik –, az továbbra is nyitott kérdés. Az azonban már most is világos, hogy a 2008 megismétlődésében reménykedni mennyire téves dolog. Egy jól kidolgozott, a fogyasztói kiadások növelését célzó ösztönző intézkedés segíthetne, de csak akkor, ha az elsősorban a magánszektor keresletén keresztül valósulna meg.

Copyright: Project Syndicate, 2025.

www.project-syndicate.org

Kenneth Rogoff
A Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. 2001 és 2003 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza és kutatási igazgatója volt. Kutatási területei közé tartoznak többek között az adósság- és pénzügyi válságok, a jegybanki függetlenség, valamint az árfolyam-politika kérdései. 1978-ban megszerezte a nemzetközi sakknagymesteri címet.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images