Az orosz–ukrán háború alapvetően változtatja meg a nyugati országok és Oroszország viszonyát. Vannak-e a kormánynak forgatókönyvei arra nézve, hogy mi várható ebben a tekintetben, ha egyszer véget ér a háború?
Jelenleg is napi szinten elemezzük a körülöttünk zajló folyamatokat, ebben a helyzetben teljesen normális, hogy minden gyorsan változik. Résen kell lenni, mi is figyeljük az összes szereplő mozgását, de – hála égnek – a magyar politika célrendszere egyértelmű. Ennek lényege, hogy bármilyen forgatókönyv is következzék be, mi meg fogjuk őrizni hazánk békéjét és biztonságát, és azon dolgozunk, hogy Magyarország a lehető legkevesebb nehézség árán, a lehető legelőnyösebben kerüljön ki a válságból. Az persze látszik, hogy az orosz agresszió miatt a Nyugat és Oroszország közötti viszony alapjaiban megváltozott. De az tény, hogy
Oroszország a háború végeztével is itt lesz a szomszédban, tehát Európának valamilyen viszonyt ki kell vele alakítania.
Mi elítéljük az orosz agressziót, csatlakozunk az uniós és a többi nyugati országhoz a szankciós politikában, noha azt is tudjuk – bár erről nem népszerű beszélni –, hogy a szankciók nemcsak Oroszországnak, hanem a mi gazdaságainknak is fájnak. De ha a Nyugat úgy dönt, hogy katonailag nem avatkozik be ebbe a konfliktusba – ami szerintünk a helyes döntés –, akkor az elfogadható, hogy ezzel a szankciós politikával próbálja a béke felé terelni az eseményeket. Ezzel együtt a magyar külpolitika gondolkodása, mozgása, nyilatkozata, testtartása mind egy irányba mutat:
a deeszkaláció felé kell terelni az eseményeket.
Ez az, amit a kommunikációban úgy fogalmazunk meg, hogy Magyarország a békében érdekelt, és nem sodródhatunk bele a háborúba.
Egyetlen olyan terület létezik, ahol jelen belátásunk szerint az Oroszországgal fenntartott pragmatikus gazdasági kapcsolat még középtávon sem felmondható:
az energetika. Ebben Magyarország nincs egyedül, több európai ország is hasonló véleményt képvisel.
Addig lehet nyugodt tehát Magyarország, amíg ebben a tekintetben például Németország ezen az állásponton van?
Igen, de nem csak róluk van szó. Minden ország helyzete más és más, de a legtöbb uniós tagállam számára valamilyen módon előnyös az energetikai együttműködés. Az Egyesült Államok például könnyen nemet tud mondani az orosz kőolajimportra, mert ennek a százalékos aránya nagyon alacsony az amerikai gazdaságban, az európai országok helyzete viszont egészen más. Bizonyos közép-kelet-európai országok sokkal erősebben kommunikálnak az orosz–ukrán háború ügyéről, úgy látszik, mintha a háborúba való belesodródás kockázata és a saját gazdaságuk letérdeltetése sem lenne túl nagy ár nekik, de a nap végén az ő pozíciójuk sem nagyon tud más lenni. A gázcsapok elzárását követelők nincsenek tisztában azzal, hogy ennek a lépésnek súlyos ára lenne: már rövid távon ellátási problémák jelentkeznének mind a lakosságnál, mint a vállalatoknál, ugyanis alternatív források nem állnak rendelkezésre.
Ha ezeket az alternatívákat elképesztő gyorsasággal sikerülne is kiépíteni, ami a sci-fi kategóriája lenne, akkor is soha nem látott mértékű drágulás következne,
miközben már a háború előtt is egekben voltak az árak az elhibázott brüsszeli zöldítési törekvések következtében. Éppen ezért nem engedjük meg, hogy a magyar emberekkel fizetessék meg a háború árát. Mindezek közepette az európai állam- és kormányfők versailles-i csúcstalálkozójáról kiadott nyilatkozatukban meghatározták, hogy az alternatív csatornák és források kialakításán dolgoznia kell az EU-nak. Mi ezzel egyetértünk, évek óta hasonló álláspontot képviselünk.
A cél ugyanis az orosz energiafüggőség csökkentése, ez pedig a magyar kormány szerint is helyes és támogatható.
De ezt fokozatosan, évtizedekig tartó folyamat végén lehet elérni.
Közvetlenül Oroszország Ukrajnába történő bevonulása előtt nem nevezhetjük felhőtlennek a magyar–ukrán viszonyt. Ez hogyan változott, vagy változhat meg a háború hatására, vannak-e már ezzel kapcsolatos várakozásai a kormánynak, még akkor is, ha lehet, hogy erről még korai beszélni?
Árnyalnám ezt a képet, ugyanis hagyományosan
Magyarország volt Ukrajna uniós integrációjának a legnagyobb támogatója.
A társulási megállapodás megkötése kapcsán is mi voltunk azok, akik elsősorban támogatták Ukrajnát ugyanúgy, ahogy most a balkáni országok esetében is tesszük. Az uniós tagság nem egy katonai típusú együttműködés, ilyen értelemben nem jelent másnak fenyegetettséget, viszont politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális értelemben segít közelíteni ezeket az országokat Európához, és segít más, Európán kívüli nagyhatalmi törekvéseket korlátok közé szorítani. Általánosságban
az EU bővítésellenes politikája stratégiai hiba, ami ilyen krízisszituációkban rendszerint be is bizonyosodik.
Hogy miért lehet mégis ennyire szkeptikus több nyugati ország? Meglátásom szerint azért, mert hiába csatlakoztak az Unióhoz a kelet-közép-európai országok az elmúlt évtizedben, az európai együttműködés centruma még mindig tőlünk nyugatabbra van. Ha sikerül keleti és déli irányba is bővíteni az EU-t, akkor a mi érdekérvényesítő képességünk és pozíciónk ezen a koordináta-rendszeren belül is erősödni fog, hiszen az együttműködés központi magja kelet felé tolódik. Ez tehát a stratégia szempont, ezért van az, hogy általánosságban minden bővítési törekvést támogatunk. A háború előtti hűvös magyar–ukrán viszony oka más volt. Ennek alapja, hogy az ukrán állam – nyilván a már korábban elindult orosz fenyegetés hatására – az elmúlt években egy nagyon intenzív, felülről irányított és menedzselt nemzetépítésbe kezdett, aminek a legfontosabb programpontja az ukrán államnyelv erősítése volt. Ez lehet legitim cél, ezzel nincs semmi probléma, erről minden ország szabadon dönthet. De egy európai integrációba tartó államban ez a törekvés nem sértheti az ott élő őshonos kisebbségek jogait. Ennek következtében valóban alakult ki feszültség a két ország között, de hangsúlyoznám: a kiindulópont jóval barátságosabb volt, mint több nyugat-európai ország esetén. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy 2016-ban három nagy népszavazást tartottak Európában: egyrészt idetartozik a magyarországi kvótanépszavazás a migráció kérdésében, másrészt a britek szavaztak a Brexitről, harmadrészt azonban Hollandiában is szavaztak arról, hogy elutasítják az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodás megkötését. Tehát miközben a nyugati országok közül többen meglehetősen idegenkedtek a keleti szomszédságpolitikai nyitástól, Magyarország támogató volt.
Természetesen a magyar kisebbség jogainak ügyében nem tudunk engedni, ez egy vörös vonal volt számunkra korábban is, és ezután is az lesz. Természetesen most is szolidárisak vagyunk Ukrajnával, hiszen a nemzetközi jog szempontjából egy agresszor által megtámadott félről van szó.
Segítünk, ahol csak lehet. Ha már korábban az energetikai együttműködés területét említettük, fontos arról is beszélni, hogy jelen pillanatban hosszú évtizedek óta tartó trendek fordulnak meg, ugyanis földgázzal jelen pillanatban mi látjuk el Ukrajnát. Ezen túlmenően az elektromos hálózatok összeköttetése is megtörtént, vagyis Ukrajna most már a nyugati hálózatra Magyarországon keresztül csatlakozik a legnagyobb kapacitással. Kárpátaljára és más ukrajnai területekre nagyon sok segítséget küldünk nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Mára több mint 500 ezer Ukrajnából érkező menekültet fogadtunk, a számuk napról napra emelkedik.
Senki nem mondhatja, hogy Magyarország nem jó szomszéd. Ez egy megfelelő kiindulópont lehet a háború utáni kapcsolatépítéshez.
Hogyan látja a magyar kormány, az EU bővítésellenes politikája miből fakad?
Őszintén szólva azt látom, hogy a nyugat-európai országokat vezető elitek valójában nem gondolták át, és a közép-európai országok sem voltak feltétlenül tisztában azzal, hogy mit is jelent az uniós csatlakozás. Ez nem egy üdvtörténet – ahogy a politika világában semmi sem az –, hanem egy olyan intézményesített együttműködési forma, aminek vannak komoly előnyei, de ugyanúgy része egy folyamatos érdekérvényesítési küzdelem. A nyugati országok a bővítésben a második világháború szimbolikus lezárását látták, a közép- és kelet-európai tagállamok pedig az évtizedes kiszakítottság megszűnését. Annak a következményeibe viszont senki sem gondolt bele, hogy ha megjelenik több mint tíz új tagállam, melyek más földrajzi adottságokkal rendelkeznek, más szociokulturális háttérrel működnek, más a gazdaság szerkezetük, és különbözőek az érdekeik, az alapvetően fogja megváltoztatni az uniós országok közötti évtizedek alatt kialakított érdekegyeztetési mechanizmusokat. Ráadásul ha ezek az országok megerősödnek, ahogyan az most történik, akkor nem ülnek majd csendben a sarokban. Amikor kiderült, hogy ez nem az, amire mindenki számított, a nyugat-európai közvélemény azt a következtetést vonta le, hogy be kell húzni a féket a bővítés tekintetében, hiszen ha még több ilyen országot engedünk be, akkor még nehezebb lesz együtt maradni. Ráadásul még nehezebben elérhetővé válik a liberális brüsszeli elit azon terve, hogy tovább kell folytatni a nemzeti szuverenitás rovására egy európai szuperállam kiépítését. Az újabb tagállamok ugyanis vonakodnak majd Brüsszelnek átadnia nemrég visszakapott nemzeti hatásköreiket. Ennek ellenére az a helyzet, hogy
az érdekkonfliktusokat nem lehet megspórolni, és azért fontos, hogy az EU keleti és déli bővítése tovább folytatódjon, mert az ezeken a földrajzi térségekben jól érzékelhetően növekvő instabilitás ellen csak politikai, gazdasági és kulturális integráció erősítésével lehet küzdeni.
Ha az Európai Unió bezárkózik, és ezek elől az országok elől elzárja a csatlakozási lehetőségeket, akkor előre látható, hogy mi fog történni.
A politikában ugyanis nincs hatalmi vákuum.
Ha az EU valahonnan visszavonul, oda mások bemennek. És ennek látjuk a következményeit. Ebben próbáljuk győzködni például a franciákat, a hollandokat, és az alapító országok közül további jó néhányat, akik egészen eddig a Balkánnal kapcsolatban is elutasítók voltak, és most is látszik, hogy ez a háború sem változtatott az álláspontjukon. Szerintünk viszont nagyon fontos, hogy a bővítési folyamat általánosságban ne álljon le.
Említette az újonnan csatlakozott EU-s tagállamok szövetségeit, melyek közül Magyarország szempontjából a legfontosabb a visegrádi négyek együttműködése. Az orosz–ukrán háború ugyanakkor mintha ebben is változást hozna, tekintettel arra, hogy a V4-ek többi tagja erőteljesebben lép fel Oroszországgal szemben. Elég, ha csak a cseh, lengyel és szlovák vezetők múlt heti kijevi útjára gondolunk. Van ebben a tekintetben is változás?
Kettéválasztanám ezt a kérdést. A V4-partnerség nem egy ad hoc együttműködés, hanem pontosan az európai erőegyensúlyból következő szükségszerűség. Minden közép-európai ország érti azt, hogy ha ez a régió eredményesen akarja képviselni az érdekeit Brüsszelben, akkor együtt kell működni a szomszédos államokkal. Ha erre nem képesek a közép-európai országok, és hagyják, hogy a nagyobb, nyugati országok szövetsége, meg a déli országok szövetsége, meg a skandináv országok szövetsége, meg a Benelux államok szövetsége leszalámizza ezeket a tagállamokat, akkor lehet taktikai sikereket aratni, de a vége stratégiai értelemben kudarc lesz. Éppen ezért,
ha bizonyos területeken átmenetileg nincs is érdekazonosság, akkor is keresni kell az együttműködési lehetőségeket.
Ennek köszönhető az, hogy bármilyen kormányváltás következik be a V4-eknél, bármilyen politikai fordulat áll be, végül mégis egy szobában kötnek ki az Európai Tanács ülése előtt, és ebben a körben próbálják egyeztetni az álláspontokat. Az sem titok, hogy
Lengyelország másként látja az orosz–ukrán háborút abból a szempontból, hogy mi lenne a feladata a NATO-nak.
Néhány országgal együtt ők nyitottak arra, hogy fegyvert és katonát küldjenek Ukrajnába. Magyarország úgy döntött, hogy nem csatlakozik ehhez a csoporthoz, mert ezzel veszélyeztetné a Kárpátalján élők biztonságát, és azt kockáztatná, hogy a Magyarországon áthaladó fegyverszállítmányok miatt esetleg mi is belesodródhatnánk a háborúba. Ez számunkra elfogadhatatlan.
Az orosz–ukrán háborúhoz való viszony befolyásolhatja egyes tagállamok viszonyát az uniós intézményekkel kapcsolatban. Konkrétan a lengyel és magyar vitára gondolok, ami az Európai Bizottsággal folyik és ami miatt egyelőre még nem érkeztek források a két országba a helyreállítási alapból.
Nem, ebben szerintem továbbra is egy csónakban evezünk a lengyelekkel. A brüsszeli intézmények álláspontja tarthatatlan. Az első pillanattól kezdve az volt, hiszen itt kifejezetten egy olyan közös kötvénykibocsátásról volt szó, ami a pandémia elleni gazdasági és infrastruktúra-újraépítési célokat szolgálja, ebben semmilyen ideológiai elem nem merült fel. Majd a gyermekvédelmi törvény elfogadása után ők politikai nyomásgyakorlásra használták helyzetet, és azt állították, hogy ezek a források nem hasznosulnának, mert a magyar kormány rosszul költi el őket. Miközben a rendelkezésre álló elemzés ennek az ellenkezőjét bizonyítja, hiszen az itthon felhasznált uniós források jóval nagyobb arányban járulnak hozzá a gazdasági növekedéshez, mint az más országok esetében kimutatható. Teljesen egyértelműen ideológiai nyomásgyakorlás állt tehát a források megállításának hátterében. Ez azért is felfoghatatlan, mert itt egy olyan hitelről van szó, amiért egyrészt a magyar állam is kezességet vállalt, másrészt a visszafizetésben is részt fog venni. Tehát már a kiindulópontját tekintve is rendkívül amorális volt a brüsszeli hozzáállás, és ezt csak tetézte az, hogy a háború kitörése óta éppen Lengyelország és Magyarország a két legfontosabb frontország menekültek fogadásában.
Brüsszelnek erkölcsi kötelessége is lenne most félretenni a politikai játszmákat,
és az ukrajnai menekülteket befogadó országokat támogatni. Orbán Viktor miniszterelnök ezt levélben is jelezte a Bizottság elnökének.
Remélem, hogy még a francia elnökség idején megállapodás születik.
Az uniós forrásokra tervezett projektek azonban már most is haladnak Magyarországon, ugyanis piaci alapon megszereztük a szükséges előfinanszírozást. Éppen ezért a magyar gazdaság és a vállalkozások ebből a méltatlan vitából semmit nem érezhetnek meg.
Mik a tapasztalataik az ukrán–magyar határt átlépő menekültekkel, szóba jöhet-e az ő tartós és tömeges foglalkoztatásuk, és hogy megoldják a magyar munkaerőpiac munkaerőhiányos helyzetét?
Az elmúlt hét évben Magyarország két tekintetben is pártpolitikán túlmutató módon egységesen tudott reagálni a kérdésben, mindkettőre joggal lehetünk büszkék szerintem. Egyrészt azt mondtuk, hogy a Fekete-Afrikából, Közel-Keletről, Belső-Ázsiából érkező illegális migráció kifejezetten kockázat és veszély Magyarország számára, amit meg kell állítani. Ezért támogatta a magyar emberek döntő többsége a déli határon a kerítésépítést és a jogi határzár rendelkezéseit. Emellett az elmúlt hetekben az is kiderült, hogy abban is pártpolitikán túlmutató egyetértés van, hogy
a háború elől menekülőkön viszont segíteni kell.
A most érkezők között nagy számban vannak nők, idősek, gyermekek, akik egy-egy csomaggal, az utolsó pillanatban meghozott döntések következtében jönnek Magyarországra. Az első napokban főleg a szomszédos területekről érkeztek, de most már belső Ukrajnából is egyre többen jönnek.
Három magatartásformát lehet megkülönböztetni.
Az egyik csoportba tartoznak azok, akik csak rövid időre terveznek átjönni a határon, ők azt gondolják, hogy 1-2 hónapon belül vissza tudnak majd menni. A második csoportba tartozók azt tervezik, hogy a nyugati országokba mennek tovább. A Szovjetunió széthullását követően ugyanis már eddig is nagy arányban hagyta el a lakosság Ukrajnát, több milliós ukrán diaszpóra él Európában, illetve Európán kívül is. A harmadik csoportnál pedig valóban felmerül, hogy esetleg hosszabb távon is Magyarországon telepedik le. Itt ugyanazokat a megközelítéseket alkalmazzuk, amiket eddig: mi a munkában hiszünk, nem pedig a segélyben, egy átmeneti időszak után mindenkinek, aki képes rá, dolgoznia kell Magyarországon. Ha a piac képes felszívni a munkaerőt, az a legjobb, ezért adunk a cégeknek adómentes extra támogatást, amely keretében az állam átvállalja a munkavállaló lakhatási és utazási költségeinek felét, a gyermekek után pedig további támogatás jár. Ha pedig a cégek nem képesek felszívni a maradókat, akkor számukra biztosítjuk a közmunkaprogramot, ami 2010 után bizonyította, hogy kifejezetten alkalmas eszköz a társadalmi és a foglalkoztatási nehézségek kezelésében. Egyelőre – érthető módon – nagyon sok a hozzánk érkezőkben a bizonytalanság a saját jövőjüket illetően. A kormány azonban felkészült minden eshetőségre, az ehhez szükséges jogszabály-módosításokat, előkészületeket, kormányzati programokat vagy már bejelentették, vagy már el is indultak, vagy a következő hetekben fognak elindulni.
Már érintettük az energetika kérdését, ami az orosz–ukrán háború és annak következményei miatt a legfontosabb ügy magyar szempontból. És az eddigi kormányzati nyilatkozatok is egyértelműek ebben a tekintetben. De ha hosszabb távon vizsgáljuk az energiafüggőség ügyét, akkor egyáltalán milyen alternatív merülnek fel az orosz gázzal és Paks II-vel szemben?
Ezen a téren is abból az alapvetésből indulunk ki, hogy azt nem fogjuk hagyni, hogy a magyar emberek fizessék meg a háború árát. Olyan szankciókat, amelyek ellátási nehézségeket vagy brutális éremelkedést okoznának az energiapiacon, nem lehet támogatni. Ezért
a paksi beruházás, a földgázszállítások leállítása nem lehet opció.
Azt azért hozzá kell tenni a teljes képhez, hogy az Orbán-kormány 2010 óta a rendszerváltoztatás utáni kormányok közül a legtöbbet tette az energetika terén a mozgásterünk bővítéséért és a diverzifikáció erősítéséért.
Melyek voltak ezek a konkrét területek, és van-e még potenciál ebben?
Mostanában kevés szó esik erről, de 2010 előtt volt több olyan ukrán–orosz gázvita is, ami komoly veszélybe sodorta nemcsak Európa, hanem Magyarország földgázellátását is. A legutóbbi ilyen konfliktus alkalmával az oroszok magasabb árat kértek a földgázért, az ukránok ezt sokallták, ezért a Gazprom által Európának küldött gázmennyiségből lecsippentették a hazai szükségleteket kielégítő mennyiséget. A gázvezeték végén mi álltunk, így Magyarország bekerült az orosz kalapács és az ukrán üllő közé. Meg kellett értenünk, hogy Ukrajna és Oroszország között már évtizedek óta komoly geopolitikai, belpolitikai és üzleti érdekek feszültek egymásnak. Ezek fölött mi ítéletet mondhatunk, de nem oldhatjuk fel azokat. Az ellátásbiztonság érdekében viszont ki kellett vonni Magyarország földgázimportját a terhelt ukrán–orosz viszony hatósugarából. Ezt 2021-re meg is oldottuk, mivel elkészült a szerb–magyar interkonnektor. A két országot összekötő vezeték a Török Áramlatra kapcsolódik rá, vagyis Törökországon és Bulgárián keresztül érkezik meg a gáz Magyarországra. Továbbra is orosz gázmolekulák áramlanak a vezetékben, ám az útvonal két NATO-szövetséges és egy olyan országon halad keresztül, amellyel Magyarország kiemelkedően jó viszonyt ápol. Infrastruktúra szempontjából sikerült megoldani a forrásdiverzifikációt. Az ország földgáz importjának fő ütőerét az előbb említett útvonal jelenti, emellett Ausztria irányából is érkezik földgáz. Mindemellett tavaly összekötöttük a magyar és a horvát gázhálózatot, így a Krk szigeti LNG-terminál mellett egyéb piaci szereplőkhöz is hozzáférünk. Az importunkat pedig évente nagyjából 1,5 milliárd köbméteres belföldi kitermelés egészíti ki, amely a hazai földgázszükségletek körülbelül egyötödét fedezi. Az ellátásbiztonság másik sarokkövét a kereskedelmi és a stratégiai földgáztározók jelentik. Hogy ezek miért fontosak, arra éppen a közelmúlt ad jó példát. A nyugat-európai energiaár-robbanásban a gáztározók alacsony töltöttsége is nagy szerepet játszott. Ha nincs vagy csak minimális az állami kontroll a tárolók fölött, akkor a cégek kizárólag üzleti szempontokat fognak figyelembe venni a tározók töltöttségének meghatározásakor, a stratégiai megfontolásokat azonban figyelmen kívül hagyják. A 2006-ban hatalmon lévő kormány német kézbe adta a kereskedelmi gáztározókat, sőt, az földgázimport-tárgyalások szempontjából kulcsfontosságú egykori MOL gázüzletágat is az E.ON-nak adták el. A szőregi stratégiai gáztározó ugyan a MOL tulajdonában volt, ám az energiavállalat részvényeinek 21,2 százalékát az orosz Szurgutnyeftyegaznak értékesítették. 2011-re visszavásároltuk az orosz cégtől a MOL részvénycsomagját, és 2013-ra az E.ON-tól magyar tulajdonba kerültek a kereskedelmi gáztározók és a gázüzletág, a stratégiai földgáztároló pedig az állami cégek birtokolják. Így biztosítható, hogy mindig a megfelelő mennyiségű földgáztartalékunk legyen.
A hosszú távú orosz gázszerződéssel viszont egy irányba köteleződik el Magyarország.
Fontos leszögezni, hogy
a hosszú távú gázszerződés koránt sem ördögtől való.
Norvégia, amely az uniós földgázimport több mint 16 százalékát adja, szintén hosszú távú földgázszerződéseket köt. De az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező LNG-szállítások esetében sem ritkák a 10 éves időtartamot jóval meghaladó szerződések. A 10+5 évre szóló hosszú távú gázszerződés alapján most kedvezőbb áron jutunk hozzá a földgázhoz, mint mások, különösen a nyugat-európai árakat figyelembe véve. Az olcsó energia kulcskérdés a magyar gazdaság versenyképessége szempontjából is. Abban persze egyetérthetünk, és ezzel az ellátásbiztonság egy harmadik elemét is azonosítjuk, hogy fontos lenne több forrásból földgázhoz jutni. Ám a baloldal elképzeléseit, miszerint ehhez az kell, hogy azonnal zárjuk el az orosz földgázimportot, határozottan vissza kell utasítani. S tegyük hozzá: Magyarország nem tehet arról, hogy nem érkezik a térségbe nagyobb mennyiségű, nem orosz eredetű földgáz, így az importunk 85 százalékát továbbra is Oroszországtól kell beszereznünk. Az elmúlt 12 évben azt a politikát folytattuk, hogy bármilyen irányból is adódna alternatív szállítási útvonal, a belső rendszerünket felkészítettük az onnan érkező földgáz fogadására. Ugyanígy minden olyan projektet támogattunk, amely például azeri vagy közel-keleti földgázhoz biztosított volna hozzáférést, ám ezek időközben vagy megrekedtek, vagy meghiúsultak. Ott van például a Nabucco gázvezeték, amely elsősorban Azerbajdzsánból szállított volna földgázt, Magyarországot is érintve. A vezeték megtervezésére a konzorcium 2008-ban állt fel, Magyarország pedig 2011-ben írta alá a partnerségi megállapodást. A Nabucco gázvezetéket azonban 2013-ra véglegesen elengedték. Időközben felmerült egy rövidebb, úgynevezett Nabucco-West vezeték ötlete is. Ehelyett viszont a Transz-Adriai Vezeték (TAP) épült meg, amely Görögországot és Olaszországot látja el az eredetileg a Nabuccoba szánt azeri földgázzal. Vagy említhetném az Ausztriát Romániával összekötő BRUA elnevezésű vezetéket is, amely részint a TAP-ra csatlakozna, részint a fekete-tengeri gázmezőkről szállítana földgázt. Bár Romániában egy szakaszon már elkészült a vezeték, ám a TAP-hoz vezető kapcsolat sem létezik, és a gázmezők kitermelése sem indult el. Kétségtelen tény, hogy Lengyelország északon a Balti-államok és Skandináv-félsziget irányában diverzifikálta az importját, ám az észak–déli gázfolyosó még nagyon távoli cél csupán, hiszen Szlovákia és Lengyelország között nincs meg a megfelelő fizikai összeköttetés.
Mi a helyzet a paksi beruházással? Ennek sem lehet valódi alternatívája?
Kifejezetten
a villamos energia esetében a paksi beruházásnak nincs alternatívája,
mert egy alapvető erőművi kapacitás szükséges ahhoz, hogy a megújulók kiegészítője legyen. Ahogy eddig az Európai Unióban elképzelték a zöld energia terjesztését, az zsákutcának bizonyult. Az energiaválság egyik kiindulópontja a megújuló erőművi kapacitások túl gyors telepítése volt, ráadásul a drága földgáz miatt a szénerőművek termelése nőtt meg drasztikusan. Ma Németország megawattóránként közel hatszor annyi szén-monoxidot bocsát ki, mint a villamosenergia-ellátást az atomerőművekre alapozó Franciaország. Vagyis ha komolyan gondoljuk a klímasemlegességet, akkor nem mondhatunk le a nukleáris energiáról. Ráadásul az atomenergia biztonságos – ezt nemcsak én, hanem az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja egy tavaly megjelent állásfoglalásában is így gondolta.
Magyarország ellátásbiztonsága szempontjából is szükségünk van Paks II-re: a paksi blokkok az villamosenergia-termelés nagyjából 40 százalékát adják,
és az árampiaci ár negyedével állítják elő a nagykereskedelmi villamos energiát, a fűtőelemeket pedig több forrásból is be tudjuk szerezni. Ma a villamosenergia-szükségletünk 75 százalékát a hazai erőművek állítják elő, a többit importból fedezzük.
Paks II hiánya óriási rést ütne az ellátásbiztonságon, és tovább növelné az ország kitettségét.
Ráadásul mind a lakosság, mind pedig az ipar villamosenergia-igénye nőni fog: 2035-re a magyar háztartások mintegy 2000, az ipar 7000 gigawattórával több áramot fog igényelni. Így ha számba vesszük a geopolitikai realitásokat, az ellátásbiztonságot, az energiaár-emelkedést és a jövőbeni energiaszükségleteket, és persze komolyan vesszük 2030-ra vonatkozó 90 százalékos zöld elektromosáram-arányt, akkor a paksi beruházás leállításáról szóló ellenzéki követeléseket nem lehet másnak hívni, mint őrültségnek.
Említettük már a versailles-i uniós csúcstalálkozó fő megállapításait, melynek a részleteire még várni kell, azonban az már látható, hogy a megállapodás szövegébe olyan fogalmak kerültek be, amire korábban nem volt példa. Az orosz-ukrán háború nyomán kitűzött cél, Európa orosz importfüggőségének leépítése olyan cél, ami új eszközöket szentesíthet. Ilyen például a szabályozott árak említése az energetikai piacon, valamint az energiacégek magasabb profitjának külön megadóztatása. Erről az oldalról úgy tűnhet, hogy a kormány rezsicsökkentését visszaigazolja az élet, de közben – és ez kicsiben látható az üzemanyagárstop okozta anomáliáknál – a rendszer fenntarthatóságát feszíti a piaci árak elszállása. Hogyan látja a kormány, tartósan biztosított még ezek után is a rezsicsökkentés rendszere, a piaci árakat még fokozatosan sem lehet ráereszteni a lakosságra, ami az üzemanyagok esetében reálissá fog válni májusban?
Egyrészt örülünk annak, hogy Brüsszel és tegyük hozzá:
más tagállamok is látják, hogy a magyar rezsicsökkentés működik.
A korábbi években ez nem így volt: évek óta küzdünk azzal, hogy sorba jönnek a liberalizációs tervek, leginkább az energialobbi hatására, és ha ezek átmentek volna Brüsszelen, rá kellett volna engedni a piaci árakat a lakosságra, és meg kellett volna szüntetni a hatósági árszabályozást. A magyar baloldal az elmúlt ciklusban ezt többször követelte a parlamentben. Amit most kimondtak az európai állam- és kormányfők, az ennek az ellenkezője, és ez számunkra kifejezetten megnyugtató. Közben pedig azt is látjuk, hogy más országokban, például Németországban és Franciaországban is hasonló intézkedéseket vezetnek be. Portugália és Spanyolország ráadásul uniós árszabályozást szeretne az áramtőzsdéken is. Nyilván azért, mert az elmúlt időszakban Nyugat-Európában a megélhetés költségei nagyon jelentősen emelkedtek, és most már a más kormányok is a bőrükön érzik, hogy a polgáraikat ettől meg kell védeni.
A rezsicsökkentés tehát egyfajta axiómája a magyar politikának.
Azt senki nem állította, hogy ennek nincsenek költségei, de a magyar választópolgárok azért bíznak meg minket, hogy ennek a költségeit az állami költségvetésben előteremtsük. Amikor meg a piaci folyamatok olyanok, akkor az állami cégek számára ezen keresztül termelődő bevételt tartalékolni kell, kapacitásfejlesztésre kell fordítani. A baloldal eltörölné a rezsicsökkentést a mostani formájában, mi viszont megtartanánk. Annál is inkább, mivel
ez egy kifejezetten igazságos rendszer. Az élelmiszerárak és az energiaárak ugyanis az összes szociológiai kutatás szerint a legalacsonyabb keresetűeknél a legmagasabb kiadási tételek.
Az alsó jövedelmi decilisnél ezeknek a költségeknek az aránya 50 százalék körül van, miközben a felső decilisekben ez valamivel több mint 30 százalék. Így tehát mindenkinek segít, de azoknak legjobban, akik a leginkább rászorulnak.
Mi várható az üzemanyagok esetében?
Az üzemanyagok esetében egyelőre kétszer három hónapra szól a szabályozás. Meg kell vizsgálni, hogy amikor ez az időszak véget ér, akkor hogyan alakulnak a piaci árak, mik a kilátások, és ennek fényében kell dönteni.
A háború miatt kitört kisebb pánik ma már nyom nélkül eltűnt,
ellátási problémák nincsenek, és a magyar emberek jelenleg Európában az egyik legalacsonyabb árat fizetik az üzemanyagért.
Címlapkép forrása: Stiller Ákos, Portfolio
