Napokon belül jöhet a nagy döntés
A február 20-ra összehívott rendkívüli EU-csúcs előtt Charles Michel, az Európai Tanács elnöke múlt pénteken küldte el a tagállamoknak azt a végsőnek szánt költségvetési javaslatát, amit rengeteg kétoldalú egyeztetés előzött meg. A kiszivárgott anyag meglátásom szerint magyar szempontból több jelentős engedményt is tartalmazott és mindenképpen növeli egy e heti büdzséalku esélyeit.
Az esélyeket azonban csökkenti, hogy vasárnap a Financial Times hasábjain a maguk által is elismerten „négy fukarnak” nevezett tagállam vezetője, az osztrák kancellár, a holland, svéd és dán miniszterelnök egy közös cikket publikált (közülük a fenti képen Sebastian Kurz osztrák és Mark Rutte holland vezető látható). Ebben ugyanis továbbra is ragaszkodnak az alku egyik fő akadályának számító alacsonyabb költségvetési plafonhoz és a saját maguknak indokolatlanul járó költségvetési visszatérítések tartós fennmaradásához.
Kevesebből többet – ja persze…
A cikkben rögtön magyarázkodással indítanak, hogy bár rájuk akasztották a négy fukar kifejezést, de az, hogy ők anyagi értelemben fukarok, még nem jelenti azt, hogy ne lennének az Európai Unió elkötelezett támogatói. Sőt, szerintük ez az elköteleződésük minden eddiginél erősebb, és úgy gondolják, hogy az európai projekt sikere a politikai ambíciókon és az emberek számára kézzelfogható eredmények elérésén múlik, nem pedig a költségvetés méretén. Szerintük az értékekhez való ragaszkodás nem kerül semmibe és az EU versenyképességét megalapozó nagy vívmány, a közös piac sem egy költséges kaland.
Éppen ez az az érvelés, ami meglátásom szerint kapásból logikai bukfenc, hiszen ha az EU sikerességét azon mérjük, hogy a politikai ambíciókból, mint például a 2050-es klímacél eléréséből, vagy az emberek számára kézzelfogható fejlesztésekből mennyit tudnak megvalósítani, akkor ezek bizony igenis az uniós költségvetés méretén múlnak. Több pénz = több (remélhetőleg kézzelfogható) eredmény – ilyen egyszerű ez, persze a pénzköltés hatékonyságának növelése is rásegít erre.
Különösen érdekes tehát ebből a megközelítésből az, hogy az osztrák, holland, dán és svéd vezető még az EU-csúcs előtti napokban is amellett kardoskodik, hogy elég lesz a közösség együttes nemzeti jövedelmének (GNI) mindössze 1%-ára rúgó közös költségvetés plafon. Logikusnak hangzó érvelésük szerint ha már a britek távoztak a közösségből, akkor a költségvetés mérete is csökkenhet.
Ez az érvelés azonban elég nagy csúsztatás akkor, ha a számokat is mellé tesszük.
Ha ugyanis már a britek nélkül számoljuk a mostani EU-s költségvetést is, akkor annak mérete 1,16% és a négy fukar ehhez képest ragaszkodik az 1%-os plafonhoz. Magyarul: a brit kilépésre alapozva csendben egy jóval kisebb EU-s büdzsét szorgalmaznak, miközben azt hangsúlyozzák, hogy minden eddiginél elkötelezettebbek az EU mellett. Ezt a szigorú érvrendszert igyekszik Charles Michel úgy kiegyensúlyozni, hogy kompromisszumként 1,074%-os plafont javasol a tagállamoknak, ami szintén kisebb, mint amit az Európai Bizottság korábban javasolt (1,11%).
Annyira szolidárisak vagyunk, hogy...
Az FT-ben megjelent közös cikkben amellett érvelnek a tagállami vezetők, hogy még az 1%-os uniós költségvetéssel is nőne nominálisan a büdzsé kerete, így ez segíti majd a gazdasági növekedést és teret enged a kulcsterületeken a nagyobb ambíciókra. Ez már-már cinizmusba hajló kijelentés, hiszen 1%-os plafon mellett 7 év alatt nagyjából 10-20 milliárd euróval nőne az EU költségvetési kerete, ami csekélynek mondható egy 7 év alatt több mint 100 ezer (!) milliárd eurónyi GNI-t termelő közösséghez képest.
Különösen pikáns a cikk ezután következő része, miszerint ezt a „több” költségvetési forrást nem az eddig megszokott módon kell elosztani, azaz nem a hagyományosan nagy kiadási célokra (felzárkóztatás, agrártámogatások), hanem az új kezdeményezésekre (külső határvédelem, migráció, klímavédelem) kell többet fordítani. Lefordítva ezt:
miközben nagyon elkötelezettek vagyunk az EU mellett, és folyton a szolidaritásról oktatjuk ki a többieket, vegyünk el minél több pénzt azokból az alapokból, amelyek a szegényebb országok felzárkóztatását (is) jelentősen segítik, noha a szolidaritás, a fejletlenebbek segítése az EU alapszerződésének egyik alaptétele.
Mindezt megelőzően egy nappal a nyilvánosság másik szeletének azt kommunikálta Sebastian Kurz: nem szabad hagyni, hogy az EU keleti tagállamai másodosztályú tagoknak érezzék magukat:
Érdemes belegondolni, hogy ha már az 1,074%-os büdzséjavaslat mellett is 24%-kal eshetnek reál értelemben a Magyarországnak is fontos felzárkóztatási források, akkor 1%-os büdzsé mellett vajon mennyivel esnének? Ez egyébként akár olyan gondolatokat is kinyithat, hogy a gazdagabb tagállamoknak vajon mennyire áll üzleti szempontból érdekében a szolidaritás jegyében EU-pénzből felzárkóztatni a szegényebb tagállamokat, azaz kellő forrásokat és ezt szolgáló szabályokat biztosítani az alapszerződésben is rögzített nemes cél elérése érdekében.
Lehet ezt még fokozni
A fentiek alapján talán már érthető, hogy miért hívják ezt a négy tagállamot mostanában fukarnak az EU-ban. De erre még ráerősítenek a levélben azzal is, hogy kijelentik: 2021 után is folyamatosan ragaszkodnak azokhoz a költségvetési visszatérítésekhez (korrekciós mechanizmus), amelyeket még a britek harcoltak ki 1984-ben és a finn elnökség után most Charles Michel is a fokozatos kivezetésükre tett javaslatot a 2021-2027-es ciklus alatt. Ez érthető, hiszen a britek 2021-től már tényleg kilépnek, másrészt a visszatérítési mechanizmus gazdasági alapjai is teljesen megváltoztak már, hiszen a legtehetősebb országok csoportjáról van szó (a négy fukar mellett a németekről), amelyek közben a közös piac előnyeiből is bőségesen részesülnek.
Miközben tehát a britek 2021-től már nem fizetnek be a közös kasszába, így ideje az általuk kiharcolt mechanizmus előnyeit is megváltoztatni, aközben ez a négy tagállam ragaszkodik ehhez amechanizmushoz, ami az egyes évekbeli tényleges EU-s befizetéseiket markánsan csökkenti. Talán nem véletlen, hogy ezt a levelet a német kancellár nem írta alá, hiszen ezen előnyökkel tisztában van és az utóbbi időben egyébként sem hangoztatta már az 1%-os büdzséplafonról szóló követelését, így csendben kihátrált a korábban öt fukarnak csúfolt csoportból.
Ez egyébként érthető is, hiszen amint alább látjuk: miközben a négy fukar a saját gazdasága méretéhez képest kicsit kevesebbet fizet be a közös kasszába nemcsak a többi nagy tagállamhoz (pl. spanyolokhoz, olaszokhoz, franciákhoz) képest, hanem a mi régiónk országaihoz képest is, aközben a négy fukar nettó befizetése épp a korrekciók miatt egyezik meg a többi tagállaméval. Így tehát nem véletlen, hogy még a spanyolok, olaszok és franciák is nekimentek a korrekciós rendszernek, akárcsak amik régiónk nettó haszonélvezői.
Miközben tehát a németek nem írták alá a cikket és csendben kihátráltak a csoportból, aközben a négy aláíró most mégis bevette őket az érvrendszerébe
és arra hivatkoznak, hogy ha eltörölnék a visszatérítési rendszert, akkor erre az öt tagállamra esne az EU közös költségvetési befizetésének 75%-a. Ezt persze durva így leírni, de jó tudni, hogy annyira domináns Németország befizetése nominálisan (ld. alább), hogy teljesen felnagyítja a csoport összes terhét. Másrészt fentebb azt is láthattuk: arról beszélünk, hogy a gazdag tagállamok az éves jövedelmük 0,7-0,8%-ánál picit többet hajlandók-e a szolidaritás jegyében a szegényebbek felzárkóztatására fordítani, vagy sem.
Összegzés
Ne legyünk naivak: érthető, hogy a négy fukar a maga számára a létező legjobbat akarja kihozni a költségvetési tárgyalásokból, így megcélozzák a csillagokat, hogy a lámpaoszlopot biztosan elhozzák. Ugyanezt látjuk a költségvetési alkudozások másik nagy táborában is, a Kohézió Barátai formációnál. Az ő érvrendszerük és benne a magyar célok elérhetetlenségét a minap szintén kiveséztem, miszerint ennyire kiélezett költségvetési küzdelemben nem reális a kohéziós és agrártámogatások szinten tartása. Mindkét oldalon fel kell tehát adni jelentős pozíciókat és éppen ezeket előlegezi már meg a Charles Michel által bemutatott javaslat, benne a két tábor között félúton lévő 1,074%-os plafonnal.
Az európai nagypolitika mindig is a kompromisszumok terepe volt és most is ilyen (egyhangú) döntést kell hozni, Angela Merkel és Orbán Viktor is ezt hangsúlyozta. Minél több a feszültség egy-egy kompromisszumos döntés előtt és után, annál nagyobb az esélye, hogy az végülis egy jó (az elérhető egyetlen) döntés és onnantól kezdve már arra lesz szüksége a legtöbb tagállami vezetőnek, hogy a nagy harcok után a maguk számára leginkább kedvező eredményeket emeljék ki odahaza a közvéleménynek. A szerteágazó költségvetési alkudozások bőséges terepet kínálnak mindehhez mind a négy fukarnak, mind a Kohézió Barátai formációnak.
Címlapkép forrása: Sean Gallup/Getty Images
