Miközben Kijevet hetek óta támadja az orosz haderő, három közép-európai ország négy vezető politikusa tett rendkívüli látogatást az ukrán fővárosban. A lengyel kormány szerda délelőtt jelezte, hogy Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő, Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök-helyettes, a lengyel kormánypárt vezetője, valamint Petr Fiala cseh és Janez Jansa szlovén kormányfő biztonságban visszatért Lengyelországba.
Az Ukrajna elleni orosz invázió február 24-i kezdete óta nemcsak egy újabb hidegháborús szembenállás alakult ki Oroszország és a Nyugat között, hanem szabályos „médiahidegháború” is kezdődött: az EU betiltotta a Nyugaton is sugárzott orosz állami csatornákat, Moszkva pedig sorra döntött a nyugati közösségimédia-oldalak és hagyományos sajtótermékek blokkolása és betiltása mellett. A Kreml igyekszik hermetikusan elzárni az orosz közvéleményt a narratívájának ellentmondó információk elől, egy új törvény értelmében pedig akár 15 év börtönnel büntethetik a háborúról „álhíreket” terjesztőket. A törvény hatására számos nyugati médium függesztette fel tevékenységét Oroszországban, a kevés megmaradt független orosz lapot és csatornát pedig betiltották vagy az öncenzúra mellett döntött. A represszió ellenére azonban folyamatosak a háborúellenes tiltakozások az orosz nagyvárosokban, a börtönben ülő civil ellenzéki aktivista, Alekszej Navalnij nem reprezentatív online közvélemény-kutatása pedig a háború csökkenő elfogadottságát mutatja.
Szombaton elnökválasztást tartanak a világ egyik legelzártabb és legkevésbé szabad államában, a volt szovjet tagköztársaságban, Türkmenisztánban. Bár az ország a világ negyedik legnagyobb földgázkészletével rendelkezik, az emberek életkörülményei nyomorúságosak, és egyes információk szerint az ország lakossága már a fele sincs annak, mint amit a hivatalos statisztika közöl. Az abszurditásoknak azonban ezzel korántsincs vége. A most leköszönő elnök, Gurbanguly Berdimuhamedow excentrikus viselkedéséről híres, vagy inkább hírhedt, a videómegosztó platformok tele vannak az államfő nem mindennapi akcióival. És Türkmenisztánban található az a gázkráter is, amely már évtizedek óta ég, és a köznyelv csak „a pokol kapuja” néven emlegeti. Bár az ország hosszú évtizedekig a Szovjetunió része volt, Vlagyimir Putyin számára sem bír különösebb jelentőséggel, tekintettel arra is, hogy nem határos Oroszországgal.
Miközben az elmúlt években Lengyelország az Európai Unió egyfajta fenegyerekeként került föl a nagy nyugati lapok címlapjaira, az Ukrajnát érő orosz fenyegetés, majd invázió miatt jelentős fordulat látszik kibontakozni. Lengyelország ugyanis Ukrajna első számú segítőjeként jelenik meg: Varsó az éllovasa az Oroszország elleni keményebb fellépésnek és az Ukrajna támogatását célzó nyugati egységnek, a menekültek több mint kétharmadát fogadja, messze felülmúlva az összes szomszédos országot, a fegyverszállítmányok is Lengyelországon keresztül haladnak át, és a nagy nyugati hatalmak multilaterális tárgyalásain is többször jelent meg már önálló hatalomként. Azonban úgy tűnik, a nyugati közvélemény javuló megítélése (egyelőre) nem fordul át a Lengyelországgal kapcsolatos jogállamisági problémák EU részéről történő elengedésébe.
2020-ban jelent meg angolul, majd egy évvel később a Pallas Athéné Könyvkiadó jóvoltából magyarul is a neves amerikai Kína-kutató, David Shambaugh Délkelet-Ázsiáról szóló könyve. A könyv címe és alcíme – Ahol nagyhatalmak találkoznak. Amerika és Kína Délkelet-Ázsiában – jól jelzi, hogy milyen megvilágításban kívánja bemutatni a térséget: korunk két szuperhatalma, az Egyesült Államok és Kína egyre erőteljesebb rivalizálása szempontjából. A szerző szerint az elkövetkező évtizedeket világpolitikailag meghatározó rivalizálás epicentruma Délkelet-Ázsiában lesz, amelynek országait – az ASEAN tíz tagállamát – mindkét vezető hatalom igyekszik megnyerni magának. Délkelet-Ázsia azonban egyelőre kitart, és bár a közvetlen közelben fekvő Kínához való közeledés egyre látványosabb, az államok többsége igyekszik egyenlő távolságot tartani a két szuperhatalomtól, vagy legalábbis nem túlságosan elköteleződni egyik felé sem. De vajon meddig tartható ez a stratégiai távolságtartás, és milyen jövője lehet a térségnek Amerika és Kína fokozódó rivalizálása közepette? Shambaugh kötete ezekre a kérdésekre is megkísérel lehetséges forgatókönyveket felvázolni.
Az Ukrajna elleni orosz invázióra reagálva nemcsak a Nyugat, az Európai Unió, sőt a nyugati országokkal szoros kapcsolatban lévő államok (Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Ausztrália) zártak össze, hanem olyan európai országok is szinte 180 fokos fordulatot mutattak be, amelyek a két nagy európai szövetségi rendszer, a NATO és az Európai Unió egyikéből, vagy mindkettőből kimaradtak. Az Oroszországhoz közel fekvő Finnországban és Svédországban többé már nem tabu a katonai semlegesség. A nem EU-tag, de NATO-tag Norvégia szintén kemény lépéseket tett Oroszország ellen, feladva több évtizedes politikáját, miszerint nem szállít fegyvereket háborúban álló nem NATO-országoknak. A tehetős oroszok által eddig kedvelt és/vagy az Oroszországgal szoros gazdasági kapcsolatokat ápoló olyan országok, mint a nem NATO-, de EU-tag Ausztria, Ciprus és Málta, illetve a teljesen semleges Svájc is csatlakozott a nyugati szankciókhoz, a katonai szövetséghez csatlakozott Írország pedig nem katonai jellegű segítséget is felajánlott Ukrajnának.
Az egyre feszültebb orosz–ukrán háborúban egyre inkább újjáéledni látszik a hidegháborús szembenállás, miután a Nyugat súlyos szankciókkal sújtotta Moszkvát, Ukrajnát pedig most már az Európai Unió egésze is nyíltan fegyverekkel támogatja. Az észak-amerikai és nyugat-európai országokhoz csatlakozott a semlegességére eddig kényes Svájc, Japán, Dél-Korea, Szingapúr és Ausztrália is. Kína egyelőre vonakodó álláspontot foglal el: sem el nem ítéli, sem látványosan nem támogatja Oroszországot. Peking lépéseit mindenki árgus szemekkel figyeli, mert sokan aggódnak, hogy a kommunista ország a zavaros helyzetet akár Tajvan elfoglalására is kihasználhatja. Vlagyimir Putyin Oroszországa közben látványosan elszigetelődött a nemzetközi térben: az ukrajnai háborúban jobbára csak az általa megmentett fehérorosz diktátor, Aljakszandr Lukasenka támogatja.
Péntektől a már hónapok óta zajló orosz–ukrán feszültség gyors eszkalációjának lehetünk tanúi, hétfő este pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök hivatalosan is bejelentette: Moszkva elismeri a szakadár Donyecki és Luhanszki Köztársaság függetlenségét. A Donbaszon egy ideje befagyott konfliktus pár napja újra fellángolt, amivel Kijev, illetve az oroszajkú donyecki és luhanszki szakadárok egymás vádolták. A nyugati vezetőktől egyre vészterhesebb nyilatkozatokat hallhattunk, miszerint már szinte biztos, hogy Oroszország Ukrajna megtámadását tervezi. Fehéroroszországban folytatódott az orosz és fehérorosz csapatok hadgyakorlata, sőt bejelentették, hogy a kelet-ukrajnai eszkaláció miatt a mintegy 30 ezer orosz katona egyelőre nem távozik az országból. A két szakadár terület függetlenségének elismerése után orosz csapatok vonultak be a szeparatisták kezén lévő régiókba. Hogy tovább eszkalálódik-e a helyzet, és ha igen, meddig, egyelőre nem megjósolható. Bemutatjuk az elmúlt napok legfontosabb történéseit.
A jelenlegi ukrajnai konfliktus kapcsán rendre előkerül Grúzia (Georgia) példája. Mindkét ország a Szovjetunió szétesésével nyerte el függetlenségét, és az 1990-es évek Moszkva-barátabb irányvonala után mindketten egyre távolabb kerültek Oroszországtól, és egyre jobban törekedtek a nyugati integrációra. A két színes forradalom – a 2003-as grúz rózsás és a 2004-es ukrán narancsos forradalom – vészjelzést adott le Vlagyimir Putyin orosz elnök számára, és azóta dolgozik azon, hogy megakassza a két ország NATO-hoz való közeledését, ha már az orosz érdekszférába nem is tudja visszaterelni őket. Grúzia két szakadár régiója – Dél-Oszétia és Abházia – miatt ötnapos háborút viselt Oroszországgal, amely számára totális vereséggel zárult, a két terület kikiáltotta függetlenségét, amit Moszkva elismert. Grúzia továbbra is törekszik a NATO-csatlakozásra, ami viszont Ukrajnáéhoz hasonlóan vörös vonal lenne Oroszország számára. Dél-Oszétia és Abházia példája mostanában egyre többször került elő a két kelet-ukrajnai szakadár terület, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság kapcsán: ahogy a grúziai, úgy az ukrajnai szakadár területeket is független országként ismerte el Moszkva.
Már hetek óta folyik a levelezés Oroszország, illetve az Egyesült Államok és a NATO között az ukrajnai helyzet kapcsán. A levelekben folyamatosan felmerül egy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) deklarációiban többször rögzített elv, a biztonság oszthatatlanságának elve. Moszkva arra szeretne választ kapni, hogy a Nyugat hogyan értelmezi a ezt az elvet, és rendre arra hivatkozik, hogy Ukrajna esetleges NATO-tagsága fenyegeti Oroszország biztonságát, ezért ez ellentmondana az 1975 óta többször deklarált elvnek. Amelyet azonban a puszta deklaráláson kívül bővebben soha nem fejtettek ki, és a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden fél a saját szája íze szerint értelmezi.
Január közepén egy tenger alatti vulkán kitörése következtében szökőár sújtotta a csendes-óceáni szigetországot, Tongát, és súlyos pusztítást vitt végbe a lakóépületekben és az infrastruktúrában. A tenger alatti kábel súlyos sérülése miatt az internetkapcsolat is megszakadt, a napokban azonban az amerikai milliárdos, Elon Musk SpaceX nevű vállalatának munkatársai érkeztek a szomszédos Fidzsi-szigetekre, hogy egy vevőállomás építésével a Starlink-műholdakon keresztül állítsák helyre Tonga internetösszeköttetését. De nemcsak Elon Musk, hanem a térség nagyhatalmai is azonnal a katasztrófa sújtotta ország segítségére siettek, ugyanis ahogy a csendes-óceáni térség egésze, úgy Tonga is az Egyesült Államok és Kína közötti vetélkedés színterévé vált az utóbbi időben. Miközben Antony Blinken a régióban tesz látogatást, hogy igyekezzen Amerika mellé állítani a csendes-óceáni országokat, Peking jelentős szállítmányokat küld Tongára az infrastruktúra újjáépítését segítendő. A segítséget pénteken ceremóniával is megünnepelték az országban, miközben az amerikai külügyminiszter éppen a Kína jelentette fenyegetésről tárgyalt térségbeli szövetségeseivel.
Három Oscar-díjra is jelölték a dán-francia filmrendező, Jonas Poher Rasmussen Menekülés című filmjét, amely egyedi módon vegyíti a dokumentumfilmek és az animációs filmek eszköztárát. Főszereplője a filmben csak Aminnak nevezett afgán menekült, aki több évtizeddel később fedi fel igazi kilétét barátjának, a rendezőnek. Amin még a szovjetek afganisztáni háborúja idején nőtt fel Kabulban, majd a mudzsahedinek elől a Szovjetunió szétesése idején Moszkvába menekült családjával, hogy aztán sok viszontagság után Dániában telepedjen le. Amin történetét animációban meséli el a film, miközben archív felvételeken láthatjuk a Szovjetunió háborúja alatti Afganisztánt, vagy éppen a szocializmus összeomlása utáni Moszkvát, ahol az afgán menekülteket a boltokban üres polcok, az utcákon korrupt rendőrök várták. A Menekülést Magyarországon a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) keretében mutatták be. (Figyelem, a cikkben említésre kerülnek a film cselekményének egyes részletei!)
Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy február 10. és 20. között Oroszország és Fehéroroszország nagyszabású közös hadgyakorlatot rendez, melynek keretében mintegy 30 ezer orosz katona érkezett az országba. A hadgyakorlatok Fehéroroszország Lettországgal, Litvániával, Lengyelországgal és Ukrajnával közös határaira koncentrálódnak. Ukrán és nyugati félelmek szerint amennyiben Moszkva valóban Ukrajna megtámadását tervezi, Kijevet északról, Fehéroroszország felől lenne a legkönnyebb elfoglalni. De az ottani orosz csapattelepítések a balti államokban is aggodalmat keltettek, és egzisztenciális fenyegetésként értékelik a fegyveres erők megjelenését a szomszédban. A NATO eközben megkezdte a szövetség keleti szárnyának megerősítését, melynek keretében a balti országokba is újabb csapatok készülnek a már meglévők megerősítésére.
Február 10. és 20. között tartja a Szövetségi Eltökéltség – 2022 nevű hadgyakorlatát Oroszország és Fehéroroszország. Utóbbiba már mintegy 30 ezer orosz katona érkezett tankokkal, harci repülőkkel és nukleáris robbanófejek célba juttatására is képes rakétákkal. Ukrán és nyugati félelmek szerint amennyiben Moszkva valóban Ukrajna megtámadását tervezi, a 30 ezer főnyi, Fehéroroszországban tartózkodó orosz katona északról támadhatná meg az országot, és onnan könnyen elérné a fővárost, Kijevet. Az orosz csapatok fehéroroszországi jelenléte közvetlen fenyegetést jelent Lengyelországra és a balti államokra is. Időközben megkezdődött amerikai katonák Lengyelországba és Romániába telepítése, Ukrajna pedig az orosz–fehérorosz hadgyakorlatra – ugyanabban az időben – saját hadgyakorlattal válaszol.
Vlagyimir Putyin orosz elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök február 1-jén Moszkvában találkozott, ahol elsősorban energetikai és gazdasági kérdésekről tárgyaltak. A megbeszélést követő sajtótájékoztatón az ukrajnai helyzettel kapcsolatos kérdések is szóba kerültek: Putyin előbb a kérdések előtt mondott összegzésében beszélt arról, hogy szerinte az Egyesült Államok és a NATO figyelmen kívül hagyta az orosz biztonsági aggályokat, majd kérdésre válaszolva részletesebben is szólt a jelenlegi feszültségről. Putyin szerint Ukrajna NATO-tagsága azért lenne aggályos, mert Ukrajna szerinte a Krím fegyveres visszafoglalását készíti elő, és ha Ukrajna NATO-tag lenne, Oroszország a NATO-val menne háborúba. Az orosz elnök több nemzetközi szerződésre és állítólagos nyugati ígéretre is hivatkozott igazát alátámasztandó, de kérdés, hogy ezek valóban tartalmazzák-e a NATO keleti terjeszkedésének és Ukrajna potenciális NATO-tagságának tiltását. Utánajártunk.
Miközben az északi féltekén tél van, az Egyesült Arab Emírségek turistaparadicsomában, Dubajban 25 Celsius fok körüli, kellemes hőmérséklet uralkodik. Az idegenforgalom ilyenkor van a csúcson: az Egyesült Államoktól Európán át Oroszországig számtalan pénzes turista tölti itt szabadidejét, jelentősen gazdagítva a pazarló látványosságairól ismert várost. Január közepe óta azonban sorozatban sújtják rakéta- és dróntámadások az Emírségeket, melyek eddig elsősorban a főváros, Abu-Dzabi ellen irányultak, de Dubaj is a célpontok között van. A támadók Jemen síita lázadói, a húszik, akik ellen a jemeni kormányerőket támogatva többek között Szaúd-Arábia és az Emírségek is harcol. A lázadók mögött sokan a síita iszlám köztársaságot, Iránt sejtik. A közel-keleti konfliktusba mindinkább bevonódik az Egyesült Államok, illetve Izrael is, amely a 2020-as Ábrahám-egyezmények óta egyre szorosabb kapcsolatot ápol az Emírségekkel.
Miközben a Szovjetunió hivatalosan a tagköztársaságok szövetségeként működött, az államalakulaton belüli határoknak valójában csak szimbolikus jelentőségük volt. A Szovjetunió 1991-es felbomlása után azonban több ponton is határkonfliktusok törtek ki, így Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah kérdésében, de végső soron ilyen konfliktuszónának tekinthető az Oroszország által 2014-ben megszállt Krím félsziget is, amelyet még Hruscsov adott át az orosz tagköztársaságtól az ukránnak, nem sejtve, hogy ez évtizedekkel később milyen konfliktust generál majd. Kisebb jelentőségű az újra és újra fellángoló határkonfliktus két belső-ázsiai ország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán között, amely néhány napja újabb, két halálos áldozatot követelő fegyveres összetűzést eredményezett. A konfliktus geopolitikai érdekességét az adja, hogy mindkét ország az Oroszország vezette katonai szövetség, a KBSZSZ része, és a szövetség keretében kirgiz és tádzsik katonák nemrég közösen mentek Kazahsztánba a tüntetések leverését segítendő. Eközben Kazahsztánban megszilárdította a hatalmát az elnök, Kaszim-Zsomart Tokajev, és végleg véget ért a Nazarbajev-korszak.
A 2014-es ukrajnai események – a Krím megszállása, donbaszi polgárháború kitörése – óta erősödik az orosz társadalom militarizálása, amelynek grandiózus szimbóluma a Moszkva mellett álló Orosz Fegyveres Erők Katedrálisa. A náci Németország elleni Nagy Honvédő Háború 75. évfordulójának tiszteletére emelt főtemplom – amelybe zsákmányolt német fegyvereket is beolvasztottak – egyben azt az üzenetet is közvetíti, hogy Oroszország sosem támad, mindig csak védekezik. Így van ez az egyre feszültebb ukrajnai helyzet idején is, amikor is az orosz állami média a Nyugatot vádolja agresszióval, amellyel szemben Moszkva kizárólag a védekezést készíti elő. Az ukrán határ közelében zajló orosz csapatösszevonásokról szó sem esik a hivatalos orosz sajtóban, az Ukrajnának küldött NATO-szállítmányokról azonban nagyon is.
Energetika és ukrán válság – ezek a témák kerültek elő legtöbbször az Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök közötti kétoldalú találkozók sajtótájékoztatóin és nyilvános közléseiben. Várhatóan ugyanez a két téma uralja majd a soron következő, február 1-jén esedékes tizenegyedik találkozót is, amely a koronavírus-járvány kitörése óta az első személyes megbeszélés lesz a két vezető között. A mostani találkozó egy tekintetben mindenképpen más lesz, mint az előbbiek: az ukrajnai feszültség ugyan már 2015 óta állandó témája a tárgyalásoknak, most minden eddiginél feszültebb a nemzetközi légkör, mióta Oroszország már több mint 100 ezer katonát vont össze az ukrán határ közelében. Mi történt az eddigi találkozókon, és mit várhatunk a magyar miniszterelnök keddi moszkvai útjától?
A csernobili 30 kilométeres körzet, más néven tiltott zóna egy 2600 négyzetkilométeres terület Ukrajnában, amely északon a fehérorosz határig terjed, majd egy majdnem ugyanekkora fehéroroszországi radioökológiai rezervátumban folytatódik. Ezeket a területeket érintette leginkább a csernobili atomerőmű 1986-ban bekövetkezett katasztrófája, ezért hivatalosan ma is lakatlanok. A csernobili körzet valószínűleg az utolsó helyek egyike, amelyeket egy hódító sereg el kívánna foglalni, az egyre súlyosbodó orosz–ukrán feszültség közepette azonban felvetődött, hogy az orosz hadsereg Fehéroroszországból indulna útnak, és Csernobil mellett áthaladva támadná meg Kijevet. Ukrajna több ezer fegyverest vezényelt a fehérorosz határ közelébe, egy részüket a csernobili tiltott zónába, ahol egyelőre csak megfigyelést végeznek. Csernobil környékén több, a donbaszi polgárháború elől menekült ukrán is új hazát lelt, akik komolyan valószínűleg soha nem hitték volna, hogy Csernobil egyszer még akár háborús zóna is lehet.
