Arról, hogy Magyarország helyezése hogyan változott, hogy a környező országok összesített megítélése jobb vagy rosszabb a mienknél máshol már részletesen olvashattak. Lényegesen érdekesebbek azonban az egyes kérdések, amelyekből az összesített ranglista összeáll. Vegyük sorra a vizsgált kérdéseket! (Előrebocsátom, hogy nem foglalkozom majd az egyetlen olyan dimenzióval, ahol Magyarország helyzetének javulásáról számol be az évkönyv: a munkaerőpiaci szabályozással. Ennek oka az, hogy a javulás - pontosabban a mezőny átrendeződése - nem reformoknak köszönhető, hanem annak, hogy idén más szempontokat vettek figyelembe, egyes korábban vizsgált kérdéseket elhagytak. Emiatt a munkaügyi szabályozásba erősebb szociális elemeket beépítő országok helyzete gyakorlatilag automatikusan javult egy kicsit.)
Vállalatalapítás - vannak bíztató jelek
A vizsgálat megerősíti azt, amit a magyar politika örömmel újságol néhány éve: folyamatosan egyszerűsödik a vállalatalapítási eljárás. Idén is gyorsult egy kicsit a folyamat. Csakhogy mindeközben a vállalatalapítás költségét tekintve több ország húz el mellettünk, amíg mi tipikus magyaros megoldásokat próbáltunk tető alá hozni. Emlékezzünk: az elmúlt években folyt a politikai iszapbirkózás, hogy eltöröljük-e a kft-k, rt-k minimális tőkekövetelményét. Gondoltuk a kompromisszum mindig jó: el nem töröltük, de jelentősen lecsökkentettük. A következmény az, hogy emiatt hiába gyorsítjuk tovább (teszem hozzá, rövidebb nem nagyon lehet...) a bejegyzéshez szükséges időt, a tőkekövetelmény és az európai mércével mérve viszonylag magas egyéb költségek miatt elkezdtünk ismét visszafelé csúszni. Sőt, ez az a kérdés, amelyben a Doing Business bonyolult (és nem mindig nyilvánvaló) számításai szerint a legtöbbet veszített Magyarország az egy évvel korábbi pozíciójából. Tipikusan olyan ez a helyzet, amit a magyar futball-zsargon egy egyszerű: "jó úton járunk, láttunk bíztató jeleket" - kijelentéssel intézne el. Jelek vannak, de a többiek fociznak is.
Építésügy - velünk élő Kádár-rendszer: miből lesz a korrupció?
Az előbb azt írtam, hogy a minimális tőke kapcsán tipikus magyaros kompromisszumot láthatunk. Bocsánat. A tipikus magyar megoldás akkor látszik, ha valaki minden szükséges építési engedélyt be szeretne szerezni egy építkezéshez - a példa szerint egy egyszerű raktárépülethez. A magyaros kompromisszum a következő: legyen az eljárás kifejezetten hosszú és bonyolult (az Európai Unióban csak Csehországban kell több engedély ehhez, és az eljárás is csak hét országban hosszabb), viszont legyen majdhogynem ingyenes. Legalábbis, ha valaki betartja a törvényeket. Vagyis csináltunk mesterségesen egy jó kis hiánygazdaságot: "Ingyen lenne, de most nincs. Jöjjön vissza, majd lesz". A gond az, hogy vannak közgazdasági törvényszerűségek is: ha valahol hiánygazdaság van, akkor ott bizony meg fognak próbálkozni a korrupcióval is. Emlékszünk még a hetvenes, nyolcvanas évek kereskedelmi gyakorlatára?
Persze tudjuk, hogy korrupció van. Akkor tegyünk ellene. Mit tettek a Kádár-rendszerben a korrupció ellen? Nem a hiányt szüntették meg, hanem bonyolították az eljárást. Menjen át több kézen, legyen az ellenőrnek is ellenőre. Legalább lesz munkája a bürokráciának is. Előttünk a magyar építésügy: nem elég, hogy hosszú idő, még bonyolult is. Zavarjuk el a beruházni szándékozót vagy harminc hivatalba. Igazi magyaros korrupció-elleni harc. De beválik - tényleg. Van vállalkozó ismerősöm, aki a nyáron azzal magyarázta, hogy egy régóta tervezett projektjéről végül lemondott, hogy a történet ugyan elbírna "néhány gurigát", amivel megkennék a döntéshozót, csak legyen meg gyorsan az engedély. De itt azt sem lehet tudni, hogy kit kell megvesztegetni. Azt viszont nem kockáztatják, hogy elkezdik az elején, mindenkinek kifizetik a rá eső részt, mert nem szeretnék, hogy miután kifizettek majdnem mindenkit az egyik hivatal mégis beintsen. Inkább nem ruháznak be...
De azért ne hallgassuk el az örömeinket sem: az ingatlan-nyilvántartás, amely hosszú évekig az egyik legtöbbet szidott magyar intézmény volt, a jelentés szerint is sokat javult az elmúlt néhány évben, miután többé-kevésbé összekapták a fővárosit. Igaz ez a javulás már a korábbi években történt, de azért tudjunk neki örülni ma is...
Adórendszer - a munkánk az államot illeti meg
A magyar adórendszerről sokszor halljuk, hogy túlzottan magas terheket rak a gazdaságra. Kevesebbszer - de szerencsére mind gyakrabban - esik szó arról, hogy ezzel együtt olyan adminisztrációs követelményeket is támaszt, amelyekkel nem sok országban találkozhatunk. A Doing Business értékelése szerint egy olyan vállalat, amely Ausztriában évente 170 munkaóra alatt letudja az adórendszer miatti adminisztrációt (és Ausztria még csak nem is a legjobb hely ebből a szempontból!), az Magyarországon majd kétszer ennyi időt 330 órát, vagyis körülbelül egy alkalmazottja nyolc munkahetét pazarolja el ugyanerre. Alig egy-két európai országban (igaz például Csehországban, Lengyelországban, vagy Olaszországban) kell a vállalkozóknak, cégeknek ennyi munkaórát finanszírozniuk azért, hogy az állam a pénzéhez juthasson. De ahol a vállalkozókat dolgoztatják, ott általában azzal ellensúlyozza ezt a rendszer, hogy kevesebb az adó. Ha valahol annyi adót szednek, mint nálunk, akkor legalább az adminisztrációt nem hagyják az adózókra. Két olyan ország van mindössze Európában, amelyben több adót kell fizetni, miután ennyi adminisztrációt is elvégeztek az adózók (az adóhivatal helyett): Ukrajna és Olaszország.
Bíróságok - amire tényleg büszkék lehetünk
A magyar adatok egyetlen téren romlottak sokat az utóbbi évben és ez a bíróságok gyorsasága. A Doing Business során vizsgált standard ügyben a közel 20%-kal később jutna csak a pénzéhez valaki, aki 2009-ben kezdett bele a perbe, és nem 2008-ban. Ezzel együtt a bíróságok teljesítménye még így is kimagasló maradt. Az talán a legkevésbé fontos, hogy az évkönyv értékelése szerint e tekintetben áll Magyarország a legjobban. Érdekesebb talán az az adat, hogy az uniós országok közül egyedül Finnországról és Luxemburgról mondható el az, hogy a bírósági eljárás gyorsabb is és olcsóbb is. Olyan országok ugyan vannak (igaz nem sokan, mindössze hatan), amelyekben gyorsabban a végére lehet járni egy peres ügynek, de ezekben általában a vitatott összeg nagyobb részét viszi el a perköltség, az ügyvédi, végrehajtási és egyéb költség. A magyar bírósági eljárás egyébként körülbelül ugyanolyan gyors (de olcsóbb), mint a német, a brit, az osztrák vagy a dán.
Finanszírozási rendszer - nekünk csak a pénze kell
A közgazdaságtani irodalom állítása egyértelmű: ha egy országban a hitelezők, illetve a befektetők nem kapnak kellő garanciákat arra, hogy vissza is kapják a pénzüket, akkor ott nem fognak hitelezni, befektetni. A Doing Business azt vizsgálja, hogy a hitelezők milyen garanciákat kérhetnek hitelnyújtáskor, milyen információkat szerezhetnek be az adósról még a hitel megítélése előtt, illetve, hogy tőkebefektetőként (kisebbségi tulajdonosként) milyen módszerekkel akadályozhatják meg, hogy a vállalat vezetője saját céljaira használja fel a befektetett pénzt. Ezek terén hazánk nem áll túl jól. Például a társasági jogunk, amelynek védelmet kéne nyújtani a kisebbségi tulajdonosok számára, a Doing Business szerint olyan gyenge, hogy az összes európai ország közül csak Szlovákiában, Svájcban és Görögországban kap kevesebb jogi védelmet a befektető. (Még Ukrajnában, vagy a balkáni országokban is jobb a helyzet.)
A hitelezés esetén kicsit jobb a helyzet. Itt a hitelnyújtók védelme nagyjából az európai átlagnak megfelelő (igaz sok országban, így például Szlovákiában, vagy Lengyelországban, de Bulgáriában is lényegesen nagyobb garanciákat ad a hitelezőknek a jogrendszer). Ezzel szemben a hitel-információs rendszer meglehetősen kétarcú. Elvileg viszonylag sok információhoz hozzájuthatna a hitelező, ha le akarná ellenőrizni a hitelkérőt (alig egy-két országban szélesebb a jogilag elérhető információk köre - Magyarország e tekintetben is az európai középmezőnyben kap helyet), viszont ez az információ alig néhány adósról elérhető. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor Európában mindössze négy országot (Szlovéniát, Dániát, Luxemburgot és Ukrajnát) előzünk meg az elérhető információk tekintetben. Az uniós országok közül tizenhárom olyat találunk, ahol a hitelezést meghatározó mindkét dimenzióban legalább ugyanolyan jó, de inkább jobb a helyzet, mint Magyarországon. Úgy tűnik, azt gondoljuk, elég, ha a magyar vállalkozások valós garanciák, beleszólási jog nélkül is forráshoz juthatnak. Gondolni lehet, de akkor nem szabad csodálkozni, hogy a magyar vállalkozások finanszírozási lehetőségeinek megítélése évről-évre romlik - mint azt legutóbb éppen a Világgazdasági Fórum Versenyképességi jelentése mutatta ki.Csőd - elmehetünk félpénzzel
Tegyük fel, hogy egy vállalat ellen egy beszállítója csődöt kezdeményez. Tegyük fel - bár lehet, hogy ez Magyarországon sokak számára furcsán hangzik -, hogy a vállalatnak még vagyona is van, akkora, hogy az adósságait éppen rendezni lehetne belőle. A Doing Business azt vizsgálja, hogy ilyen esetben az adósok mekkora megtérülésre számíthatnak. Nos, ha mindez Brüsszelben, vagy Madridban történik (és akkor nem is az északi, skandináv országokat emlegettük), akkor a csődeljárás végeredménye az, hogy az adósok közel kétszer annyit kapnak vissza (a vizsgálatban használt standard példában Spanyolországban 73, míg Belgiumban 86%-ot), mint nálunk (38%). Mutogathatunk ugyan arra, hogy még így is Közép-Európa, a volt szovjet köztársaságok és a Balkán éltanulói között vagyunk, hiszen csak Litvániában, Montenegróban, Szlovákiában és Szlovéniában juthat a csődöt kezdeményező hitelező több pénzhez, de lássuk be, hogy ez igen kevés, amikor az összes régi EU-s tagállamban még mindig ennyivel magasabb a megtérülés.
Ha igaz az, hogy a hitelt nem tudjuk rendesen biztosítani és nem lehet megfelelő információt szerezni az adósról a hitelnyújtás előtt, akkor elemi igény lenne arra, hogy legalább a csődeljárás révén vissza lehessen szerezni a kihelyezett pénzt. Mondhatjuk, a csőd és a hitelgaranciák, az információk (és a kisbefektetők védelme) valamiképpen helyettesítő viszonyban áll egymással. Lehet, hogy elég lenne, ha legalább valamelyikben jól teljesítenénk. De, hogy egyikben sem...
Prevenció, prevenció és megelőzés
A magyar politika nem tett semmit 2008-ban azért, hogy jobban megérje itthon üzletelni, mint Szlovákiában - vagy éppen az idén nagyot ugró Macedóniában... Persze lehet, hogy a vállalkozásokat, pontosabban a vállalkozókat segíteni Magyarországon nem menő. A vállalkozó ugyanis ma is a maszek, az olajszőkítő. Ugyanis a Kádár-rendszer nem csak az építéshatósági eljárásban van köztünk, hanem az újságok lapjain, a közgondolkodásban is. Úgy tűnik, a magyar politikus és a magyar bürokrata szinte örül annak, ha a vállalkozások (a KKV-szektor, mert a vállalkozás szót sem szereti kiejteni a száján...) bajba kerül. Mert akkor segíthet: ha bajban vannak, ha nem jutnak finanszírozáshoz, akkor lehet osztogatni állami, vagy EU-s pénzeket, állami hitelgaranciákat. A segítségért aztán lehet köszönetet (miegyebet...) várni.
Olyan ez a helyzet, mint amiért az egészségügyet szoktuk szidni: nem (nem csak) gyógyítani kellene, hanem megelőzni. Ráadásul, míg a megelőzés az egészségügy esetén sok pénzbe kerül, amit el kell vonni máshonnan, például a gyógyítástól, addig a gazdaság rendbetételének lennének olcsó, állami forrást nem követelő eszközei is: a szabályozás egyszerűbbé tétele. Nem lenne egyszerűbb, ha nem kéne azért adóztatni, hogy utána kedvezményes kölcsönöket, vagy kamattámogatást adhassunk a vállalkozásoknak, hanem azok (igaz nagyobb beleszólást engedve a befektetőknek) olcsóbban juthatnának hitelhez, tőkéhez? Nem lenne egyszerűbb, ha levennénk a vállukról az adminisztráció miatt bérköltségeket, hogy annyival is kevésbé kelljen bújtatottan, vagy nyíltan támogatni őket? És végre nem csak a szavak szintjén, hanem valami olyan módon, amit érzékelhető is, mert például a Doing Business semmi érzékelhető változást nem lát.
Vállalatalapítás - vannak bíztató jelek
A vizsgálat megerősíti azt, amit a magyar politika örömmel újságol néhány éve: folyamatosan egyszerűsödik a vállalatalapítási eljárás. Idén is gyorsult egy kicsit a folyamat. Csakhogy mindeközben a vállalatalapítás költségét tekintve több ország húz el mellettünk, amíg mi tipikus magyaros megoldásokat próbáltunk tető alá hozni. Emlékezzünk: az elmúlt években folyt a politikai iszapbirkózás, hogy eltöröljük-e a kft-k, rt-k minimális tőkekövetelményét. Gondoltuk a kompromisszum mindig jó: el nem töröltük, de jelentősen lecsökkentettük. A következmény az, hogy emiatt hiába gyorsítjuk tovább (teszem hozzá, rövidebb nem nagyon lehet...) a bejegyzéshez szükséges időt, a tőkekövetelmény és az európai mércével mérve viszonylag magas egyéb költségek miatt elkezdtünk ismét visszafelé csúszni. Sőt, ez az a kérdés, amelyben a Doing Business bonyolult (és nem mindig nyilvánvaló) számításai szerint a legtöbbet veszített Magyarország az egy évvel korábbi pozíciójából. Tipikusan olyan ez a helyzet, amit a magyar futball-zsargon egy egyszerű: "jó úton járunk, láttunk bíztató jeleket" - kijelentéssel intézne el. Jelek vannak, de a többiek fociznak is.
Építésügy - velünk élő Kádár-rendszer: miből lesz a korrupció?
Az előbb azt írtam, hogy a minimális tőke kapcsán tipikus magyaros kompromisszumot láthatunk. Bocsánat. A tipikus magyar megoldás akkor látszik, ha valaki minden szükséges építési engedélyt be szeretne szerezni egy építkezéshez - a példa szerint egy egyszerű raktárépülethez. A magyaros kompromisszum a következő: legyen az eljárás kifejezetten hosszú és bonyolult (az Európai Unióban csak Csehországban kell több engedély ehhez, és az eljárás is csak hét országban hosszabb), viszont legyen majdhogynem ingyenes. Legalábbis, ha valaki betartja a törvényeket. Vagyis csináltunk mesterségesen egy jó kis hiánygazdaságot: "Ingyen lenne, de most nincs. Jöjjön vissza, majd lesz". A gond az, hogy vannak közgazdasági törvényszerűségek is: ha valahol hiánygazdaság van, akkor ott bizony meg fognak próbálkozni a korrupcióval is. Emlékszünk még a hetvenes, nyolcvanas évek kereskedelmi gyakorlatára?
Persze tudjuk, hogy korrupció van. Akkor tegyünk ellene. Mit tettek a Kádár-rendszerben a korrupció ellen? Nem a hiányt szüntették meg, hanem bonyolították az eljárást. Menjen át több kézen, legyen az ellenőrnek is ellenőre. Legalább lesz munkája a bürokráciának is. Előttünk a magyar építésügy: nem elég, hogy hosszú idő, még bonyolult is. Zavarjuk el a beruházni szándékozót vagy harminc hivatalba. Igazi magyaros korrupció-elleni harc. De beválik - tényleg. Van vállalkozó ismerősöm, aki a nyáron azzal magyarázta, hogy egy régóta tervezett projektjéről végül lemondott, hogy a történet ugyan elbírna "néhány gurigát", amivel megkennék a döntéshozót, csak legyen meg gyorsan az engedély. De itt azt sem lehet tudni, hogy kit kell megvesztegetni. Azt viszont nem kockáztatják, hogy elkezdik az elején, mindenkinek kifizetik a rá eső részt, mert nem szeretnék, hogy miután kifizettek majdnem mindenkit az egyik hivatal mégis beintsen. Inkább nem ruháznak be...
De azért ne hallgassuk el az örömeinket sem: az ingatlan-nyilvántartás, amely hosszú évekig az egyik legtöbbet szidott magyar intézmény volt, a jelentés szerint is sokat javult az elmúlt néhány évben, miután többé-kevésbé összekapták a fővárosit. Igaz ez a javulás már a korábbi években történt, de azért tudjunk neki örülni ma is...
Adórendszer - a munkánk az államot illeti meg
A magyar adórendszerről sokszor halljuk, hogy túlzottan magas terheket rak a gazdaságra. Kevesebbszer - de szerencsére mind gyakrabban - esik szó arról, hogy ezzel együtt olyan adminisztrációs követelményeket is támaszt, amelyekkel nem sok országban találkozhatunk. A Doing Business értékelése szerint egy olyan vállalat, amely Ausztriában évente 170 munkaóra alatt letudja az adórendszer miatti adminisztrációt (és Ausztria még csak nem is a legjobb hely ebből a szempontból!), az Magyarországon majd kétszer ennyi időt 330 órát, vagyis körülbelül egy alkalmazottja nyolc munkahetét pazarolja el ugyanerre. Alig egy-két európai országban (igaz például Csehországban, Lengyelországban, vagy Olaszországban) kell a vállalkozóknak, cégeknek ennyi munkaórát finanszírozniuk azért, hogy az állam a pénzéhez juthasson. De ahol a vállalkozókat dolgoztatják, ott általában azzal ellensúlyozza ezt a rendszer, hogy kevesebb az adó. Ha valahol annyi adót szednek, mint nálunk, akkor legalább az adminisztrációt nem hagyják az adózókra. Két olyan ország van mindössze Európában, amelyben több adót kell fizetni, miután ennyi adminisztrációt is elvégeztek az adózók (az adóhivatal helyett): Ukrajna és Olaszország.
Bíróságok - amire tényleg büszkék lehetünk
A magyar adatok egyetlen téren romlottak sokat az utóbbi évben és ez a bíróságok gyorsasága. A Doing Business során vizsgált standard ügyben a közel 20%-kal később jutna csak a pénzéhez valaki, aki 2009-ben kezdett bele a perbe, és nem 2008-ban. Ezzel együtt a bíróságok teljesítménye még így is kimagasló maradt. Az talán a legkevésbé fontos, hogy az évkönyv értékelése szerint e tekintetben áll Magyarország a legjobban. Érdekesebb talán az az adat, hogy az uniós országok közül egyedül Finnországról és Luxemburgról mondható el az, hogy a bírósági eljárás gyorsabb is és olcsóbb is. Olyan országok ugyan vannak (igaz nem sokan, mindössze hatan), amelyekben gyorsabban a végére lehet járni egy peres ügynek, de ezekben általában a vitatott összeg nagyobb részét viszi el a perköltség, az ügyvédi, végrehajtási és egyéb költség. A magyar bírósági eljárás egyébként körülbelül ugyanolyan gyors (de olcsóbb), mint a német, a brit, az osztrák vagy a dán.
Finanszírozási rendszer - nekünk csak a pénze kell
A közgazdaságtani irodalom állítása egyértelmű: ha egy országban a hitelezők, illetve a befektetők nem kapnak kellő garanciákat arra, hogy vissza is kapják a pénzüket, akkor ott nem fognak hitelezni, befektetni. A Doing Business azt vizsgálja, hogy a hitelezők milyen garanciákat kérhetnek hitelnyújtáskor, milyen információkat szerezhetnek be az adósról még a hitel megítélése előtt, illetve, hogy tőkebefektetőként (kisebbségi tulajdonosként) milyen módszerekkel akadályozhatják meg, hogy a vállalat vezetője saját céljaira használja fel a befektetett pénzt. Ezek terén hazánk nem áll túl jól. Például a társasági jogunk, amelynek védelmet kéne nyújtani a kisebbségi tulajdonosok számára, a Doing Business szerint olyan gyenge, hogy az összes európai ország közül csak Szlovákiában, Svájcban és Görögországban kap kevesebb jogi védelmet a befektető. (Még Ukrajnában, vagy a balkáni országokban is jobb a helyzet.)
A hitelezés esetén kicsit jobb a helyzet. Itt a hitelnyújtók védelme nagyjából az európai átlagnak megfelelő (igaz sok országban, így például Szlovákiában, vagy Lengyelországban, de Bulgáriában is lényegesen nagyobb garanciákat ad a hitelezőknek a jogrendszer). Ezzel szemben a hitel-információs rendszer meglehetősen kétarcú. Elvileg viszonylag sok információhoz hozzájuthatna a hitelező, ha le akarná ellenőrizni a hitelkérőt (alig egy-két országban szélesebb a jogilag elérhető információk köre - Magyarország e tekintetben is az európai középmezőnyben kap helyet), viszont ez az információ alig néhány adósról elérhető. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor Európában mindössze négy országot (Szlovéniát, Dániát, Luxemburgot és Ukrajnát) előzünk meg az elérhető információk tekintetben. Az uniós országok közül tizenhárom olyat találunk, ahol a hitelezést meghatározó mindkét dimenzióban legalább ugyanolyan jó, de inkább jobb a helyzet, mint Magyarországon. Úgy tűnik, azt gondoljuk, elég, ha a magyar vállalkozások valós garanciák, beleszólási jog nélkül is forráshoz juthatnak. Gondolni lehet, de akkor nem szabad csodálkozni, hogy a magyar vállalkozások finanszírozási lehetőségeinek megítélése évről-évre romlik - mint azt legutóbb éppen a Világgazdasági Fórum Versenyképességi jelentése mutatta ki.Csőd - elmehetünk félpénzzel
Tegyük fel, hogy egy vállalat ellen egy beszállítója csődöt kezdeményez. Tegyük fel - bár lehet, hogy ez Magyarországon sokak számára furcsán hangzik -, hogy a vállalatnak még vagyona is van, akkora, hogy az adósságait éppen rendezni lehetne belőle. A Doing Business azt vizsgálja, hogy ilyen esetben az adósok mekkora megtérülésre számíthatnak. Nos, ha mindez Brüsszelben, vagy Madridban történik (és akkor nem is az északi, skandináv országokat emlegettük), akkor a csődeljárás végeredménye az, hogy az adósok közel kétszer annyit kapnak vissza (a vizsgálatban használt standard példában Spanyolországban 73, míg Belgiumban 86%-ot), mint nálunk (38%). Mutogathatunk ugyan arra, hogy még így is Közép-Európa, a volt szovjet köztársaságok és a Balkán éltanulói között vagyunk, hiszen csak Litvániában, Montenegróban, Szlovákiában és Szlovéniában juthat a csődöt kezdeményező hitelező több pénzhez, de lássuk be, hogy ez igen kevés, amikor az összes régi EU-s tagállamban még mindig ennyivel magasabb a megtérülés.
Ha igaz az, hogy a hitelt nem tudjuk rendesen biztosítani és nem lehet megfelelő információt szerezni az adósról a hitelnyújtás előtt, akkor elemi igény lenne arra, hogy legalább a csődeljárás révén vissza lehessen szerezni a kihelyezett pénzt. Mondhatjuk, a csőd és a hitelgaranciák, az információk (és a kisbefektetők védelme) valamiképpen helyettesítő viszonyban áll egymással. Lehet, hogy elég lenne, ha legalább valamelyikben jól teljesítenénk. De, hogy egyikben sem...
Prevenció, prevenció és megelőzés
A magyar politika nem tett semmit 2008-ban azért, hogy jobban megérje itthon üzletelni, mint Szlovákiában - vagy éppen az idén nagyot ugró Macedóniában... Persze lehet, hogy a vállalkozásokat, pontosabban a vállalkozókat segíteni Magyarországon nem menő. A vállalkozó ugyanis ma is a maszek, az olajszőkítő. Ugyanis a Kádár-rendszer nem csak az építéshatósági eljárásban van köztünk, hanem az újságok lapjain, a közgondolkodásban is. Úgy tűnik, a magyar politikus és a magyar bürokrata szinte örül annak, ha a vállalkozások (a KKV-szektor, mert a vállalkozás szót sem szereti kiejteni a száján...) bajba kerül. Mert akkor segíthet: ha bajban vannak, ha nem jutnak finanszírozáshoz, akkor lehet osztogatni állami, vagy EU-s pénzeket, állami hitelgaranciákat. A segítségért aztán lehet köszönetet (miegyebet...) várni.
Olyan ez a helyzet, mint amiért az egészségügyet szoktuk szidni: nem (nem csak) gyógyítani kellene, hanem megelőzni. Ráadásul, míg a megelőzés az egészségügy esetén sok pénzbe kerül, amit el kell vonni máshonnan, például a gyógyítástól, addig a gazdaság rendbetételének lennének olcsó, állami forrást nem követelő eszközei is: a szabályozás egyszerűbbé tétele. Nem lenne egyszerűbb, ha nem kéne azért adóztatni, hogy utána kedvezményes kölcsönöket, vagy kamattámogatást adhassunk a vállalkozásoknak, hanem azok (igaz nagyobb beleszólást engedve a befektetőknek) olcsóbban juthatnának hitelhez, tőkéhez? Nem lenne egyszerűbb, ha levennénk a vállukról az adminisztráció miatt bérköltségeket, hogy annyival is kevésbé kelljen bújtatottan, vagy nyíltan támogatni őket? És végre nem csak a szavak szintjén, hanem valami olyan módon, amit érzékelhető is, mert például a Doing Business semmi érzékelhető változást nem lát.
Szalai Ákos, Közjó és Kapitalizmus Intézet
