Jó kétórányi autózás után, Székesfehérvárt, Veszprémet is elhagyva, a Bakony hegyeinek közepén, Bakonybélben álltunk meg egy újszerű kastélyszálló kapuja előtt, mely 50 szobájában, de akár 12 faházában is fogadhatja a vendégeket. Ekkor már jócskán ránk sötétedett, mert a hírözönnel még április 6-án pénteken kora este is birkóztunk. Beszámoló a Portolio.hu Kaladklubjának eslö programjáról; Habár vendéglátóink a Hotel Bakonyban 7 órára vártak, mi pedig jócskán késtünk a fentiek miatt, de a recepción és az étteremben is nagy vendégszeretettel fogadtak minket. A bőséges vacsora, mely a korábbi egyeztetésnek köszönhetően néhány perc alatt került asztalunkra ízletes és a hosszú út után jóleső volt. Rövid pihenőt követően, melyet a kétágyas, zuhanyzós, kellemesen berendezett szobákban a TV-k villódzó fényénél, valamint felszereléseink rendezgetésével töltöttünk, - már akinek volt mit, mert nem várható el, hogy mindenki specialistája legyen a kalandos hétvégéknek - egy biliárdasztal köré gyülekezve kaptuk meg az első információkat "túlélő" programunkra, az előttünk álló éjszakára és a következő napra. "Ales" - (Makrai Tibor István) Negyvenöt éves, alezredes rendfokozatú, nyugállományú honvédtiszt.. - elmondta, hogy mi a túlélés és mi nem. Kiderült, hogy a nyakig mocsárban járás és a "kukacturmix" inkább gyenge elméjűségre vall, mintsem a szakma valódi feladatát hivatott bemutatni. Kiderült, hogy a komfortos lét megteremtése megváltozott körülmények között, az erdőben például, csapatunknak, a mindennapok kényelme után, túlélésnyi feladatot is jelenthet. Egy ilyen helyzetben sokkal fontosabb, hogy tájékozódjunk a térképen, megtaláljuk helyünket a térben, és ha kell, tüzet tudjunk rakni, akár havon vagy esőben is. Beszélgettünk az éjjeli látást zavaró, segítő eszközökről és néhány perc múlva ki is próbáltuk az elhangzottakat.
Jó fél órába is tellett, míg 10 fős kis csapatunk a bakonyi éjszakában elkezdett "tisztán" látni. Csillagos ég, hűvös tiszta levegő vett körül minket. Egyöntetű volt a vélemény, hogy Budapesten erről még álmodni sem tudunk. Utunk során, átkeltünk patakon, átvágtunk mezőkön, majd elkezdtük kapaszkodásunkat egy meredek hegyoldalban. 30-50 méterenként váltogattuk egymást az élen és kiderült, hogy mennyire nehéz is egy rosszminőségű úton egy csapatot vezetni. Volt, aki szinte elszaladt a többiektől, de olyan is volt, aki alig haladt előre. Vidámak voltunk, igaz kissé szuszogósra fogtuk a dolgot, de az "aknamezőhöz" érve már visszafogottabb lett "csörtetésünk". Az aknák természetesen nem voltak valódiak, de érdekes feladatot jelentett az apró "pukkancsok" kioldó zsinegjeink megtalálása a koromfekete éjszakában. Már jócskán túl voltunk az éjfélen, amikor vaddisznók vonulásának zaja fagyasztotta arcunkra a mosolyt. Nem volt igazán veszélyes a dolog, de az erdő éjszakai csendjében, anekdoták tengerében elmerülve, a mégoly távoli horkantás és csörtetési zaj, mély csendet teremtett a csapatban. Egy "sokkoló" lámpa (fényereje miatt hívják így) fénye a zaj irányába és néhány poén oldotta a hangulatot. Tüzet gyújtottunk mindenféle trükkös módokon, - hogy ne csak beszéljünk róla - majd elindultunk hazafelé. Az ereszkedés legalább annyira izgalmas volt, mint a felfelé vezető út. A szálloda büféje viszont jó helyet biztosított egy kis beszélgetésre a történtekről meg a lapról is. (érdekes változások várhatók a Portfolio.hu oldalain a közeljövőben) A rövid alvást svédasztalos reggeli követte, majd az éjszaka folyamán meggyarapodott felszerelés szétosztása. Voltak "bevállalósabbak" és voltak óvatos duhajok, de mindenkinek jutott valami cipelni való. Az esti útvonalat nagy részben követve, egy útkereszteződésben álltunk meg először.
Térképeket és tájolókat ismertünk meg és ekkor tudtuk meg azt is, hogy az előző este úttalannak tűnő mászása egy erdészeti úton zajlott le, melynek végigjárása nappal sem könnyű feladat. Az "Ales" javaslatára megszabadultunk feleslegesnek ítélt ruhadarabjainktól és a tavaszi napsütésben hűvös, élénk szélben vágtunk neki az emelkedőnek. Néhány méter után el is felejtettük, hogy hideg van s a hegyoldal összes levegője kevésnek bizonyult egyeseknek a mászás hevében. Elrobogtunk az "aknamező" mellett, a tűzrakó helyünket is kereszteztük, majd egy fenyves -bükkös határán ebédhez készülődtünk.
Kiderült, hogy menedék építhető 1 ponchóból 2, 2-ből 5 embernek, de 4-ből 10 főnek is. Az építkezés közben került kézbe a "kukri", mely kiválóan alkalmas az erdei munkára (egy 2500 éves görög kés típus Ázsiába kikerült és ott a mai napig a nepáli Gurkhák fegyver-szerszámaként fennmaradt kissé misztikus, furcsa kés).
Kicsit lopakodtunk, hogy ennivalóra vadásszunk. Fűből kötelet készítettünk úgy, hogy száraz füvet, két ember az óramutató járásával megegyezően tekerte a maga szálát, miközben a két szálat az ellenkező irányba fonták. Kipróbáltuk az íjat, dobókések különböző fajtáit. Az ázsiai eredetű csúsztatva dobás volt a legnagyobb sláger. Miután a Smack-ek elkészültek a svéd hadsereg főzőiben, némi gyaloglás után, a hegy melegebb oldalán, ereszkedéshez készülődtünk.
Többszörös biztosítással, 15-18 méter magasan himbálództunk a többször keresztezett patak völgye felett. Többen itt csendesedtek el igazán, de olyan is volt, aki többször leereszkedett a kötélen, igaz olyan is akadt, aki gyalog, némi kerülővel, küzdötte le a magasságot. Még 2 kilométernyi gyaloglás állt előttünk az emléklapok átvételéig, mely hősiességünket bizonyítja és helytállásunkra emlékezteti az utókort. Kellemes zsibbadással a lábunkban és a bakonyi táj szépségeiben gyönyörködve autóztunk hazafelé, s már szlovéniai és ausztriai kalandtúráinkra gondoltunk, melytől akkor már csak 2-3 hét választott el minket. (X)
