Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A 2025-ös év eleje valóban nagy változásokat hoz, mint amilyen az új amerikai adminisztráció hivatalba lépése januárban, a németországi választások februárban. A számunkra közvetlen gazdasági-pénzügyi keretként szolgáló Európai Unióban január elejétől teljes lendülettel munkálkodik az új Bizottság, Ursula von der Leyen folytatódó vezetése mellett, politikailag és szakmailag fajsúlyos uniós biztosokkal. A soros elnökséget pedig az első félévben Lengyelország adja, amely lélekszámának, három évtizedes gazdasági növekedési teljesítményének és a most különösen fontos katonai képességének a révén immár az „európai nagyok” közé számít. A Tusk-kormány mozgalmas időkben formálhatja az uniós napirendet, amikor az EU-nak gazdasági, biztonságpolitikai pályairányok között kell választania.
2025-ben kritikus geopolitikai fordulatok várhatók az ukrajnai és a közel-keleti ügyben, noha sokféle szcenárióval kénytelenek számolni az elemzők. Nem kell viszont jóstehetség annak kimondásához, hogy idén a világgazdaság eddig is gyors átalakulási folyamatai még markánsabbá válnak a hatalmi blokkok közötti ütközések, valamint technológiai, üzleti fejlemények következtében.
Lesz-e általános vámháború, megtorpan-e a globalizáció?
Az áruk, pénzek, gondolatok és emberek áramlásának adminisztratív akadályai valóban inkább nőnek 2025-ben. Ám úgy gondolom, a globalizáció leginkább csak formát vált, noha az újabb protekcionista hullám valóban elkerülhetetlen. Az Egyesült Államok jelenlegi piacvédelmi szintje még az utóbbi idők tarifaemeléseit követően is mérsékelt a versenytársak protekcionizmusához mérve, miközben sok területen visszaesett az USA nemzetközi versenyképessége. Okkal fordult el egy ideje az amerikai politikai gondolkodás és gyakorlat a szabadpiaci normáktól. Korábban, a Pax Britannica alatt is látszott, hogy a hegemónnak akkor könnyű meghirdetnie és betartania a tankönyvi szabadkereskedelmet, ha maga piacvédelem nélkül is versenyképes. Most nincs hegemón, vannak viszont nagy blokkok és tömbösödő világpiaci szereplők, akik között gyors átrendeződések zajlanak helycserékkel, helyezkedésekkel, piaci alkalmazkodási erőfeszítésekkel.
Trump, hivatali idejének megkezdése előtt, kormányzati felelősségtől még mentesen, meghökkentő vámemelési mértékeket és provokatív terveket tett közzé. Majd meglátjuk, hogy valójában milyen kondíciókkal köttetnek meg az ügyletek. Addig azonban rendkívüli a bizonytalanság az érintettek tág körében. Ezt a kellemetlen átmeneti szakaszt az idén még azok is megsínylik, akik a világpiaci újrarendeződésből akár relatíve jól is kikerülhetnek.
Az év során különös erőfeszítésre az igen nyitott gazdaságok kényszerülnek: Mexikó, Kanada, és bizony az európai gazdaságok.
Amint erről már esett szó: Kína külső nyitottsága már jóval a világátlag alatti, és évek óta mérséklődik, az Egyesült Államoké meg annál is kisebb, az exportnak, a külkereskedelmi forgalomnak a GDP-hez mért hányadát tekintve (Bod Péter Ákos: Mi marad a világgazdaságból Trump után?). Egyiküknek sem mindegy, hogy miként sülnek el idén a vámügyek, ám a tét számukra nem olyan súlyos, mint sok másnak. Mint nekünk. Az alkalmazkodási teher itt, Európában, és különösen a csekély belső piacméretű országokban, jóval nagyobb.
Magas export- és importhányad, közepes fejlettség
Magyarország köztudottan külsőleg nagyon nyitott. Már fél évszázada elmondták mantraszerűen, hogy „a nemzeti jövedelmünk több mint ötven százaléka az exportból származik”. Ma is hallani hasonlót, csak az exporthányad ment még feljebb. Ennek a közhelyes mondásnak egyébként nincs sok közgazdasági értelme, mármint azon felül, hogy az akkori és a jelenlegi magyar gazdasági teljesítmény exporthányada valóban nagy. Mint ahogy persze hasonlóan nagy a behozatali oldali kitettségünk is.
Aki dicsérően szól az ország exportorientáltságáról, annak látni kell az importtól való hasonlóan nagy függést is.
A külkereskedelmi nyitottság tehát nem új ügy, csupán ötven éve Magyarország alapvetően közepes vagy az alatti igényszintű termékekkel volt beékelve a KGST-munkamegosztásba, és kisebb arányban a nyugat-európai piacba. Mára nagyobb nyitottsági ráta mellett a globális (alapvetően persze európai) termelési láncokba ágyazódtunk be, jóval magasabb fejlettségi szinten. Ám ezek a láncok gyorsan rendeződnek át; az idei év a maga sokféle külpiaci, technológiai változásaival kemény próbának veti alá gazdaságunk alkalmazkodóképességét.
De előbb néhány szót arról, hogy a külkereskedelmi volumen egy dolog, és egy másik a gazdasági teljesítmény, más szavakkal a nemzeti jövedelem, az előállított új érték. A nemzetgazdasági teljesítmény mérésére eleve többféle indikátor használható: a bruttó hazai termék (GDP); a bruttó nemzeti jövedelem (GNI); létezik a nettó nemzeti termék, amit kevéssé használnak, holott hasznos lehetne. A létrehozott új érték nagysága azon múlik, hogy miként hasznosulnak a termelési tényezők a társadalmi-gazdasági rendszer keretein belül: mennyire termelékeny az emberi munka, tudás, és mekkora a hozama a tőkeállománynak.
E szakmai kitérőt azért gondolom ide tartozónak, mert mintha a politikusi fejekben keveredne
- a tényleges magyar gazdasági teljesítmény
- a Magyarországon megtermelt terméktömeg (GDP)
- és harmadszor a termelési volumen, kereskedelmi forgalom statisztikája.
Itt áll előttünk a közlemény, mely szerint a többször megígért gazdasági fellendülés a külső körülmények remélt javulásával 2025-ben és azt követően már tényleg eljön, nagyrészt újabb külföldi gigacégek betelepülésével és a korábban létesített kapacitások felfutásával.
A külső viszonyok jobbra fordulásában, különösen pedig abban, hogy az Ukrajna elleni véres háború mielőbb véget ér, mindannyian reménykedünk. Szintén bizakodhatunk az európai konjunktúra további javulásában; erre adnak némi alapot a mértékadó előrejelzések. A nemzetközi környezet remélt javulása egyebek mellett a családok fogyasztási kedvét is fokozhatja, elősegítve a hazai fogyasztás megerősödését, amihez természetesen szükséges a reálkeresetek érezhető növekedése is.
Ami viszont a nagyméretű működőtőke-bevonástól remélt hatásokat illeti, makacs és visszatérő illúziókat tapasztalni.
A magyarországi járműipar termelésfelfutása – feltételezve a termékek iránti kereslet kedvező alakulását 2025-ben és azt követően – az alágazatnak a feldolgozóiparon belüli egynegyedet kitevő súlya miatt megdobná az ipari volument, a külkereskedelmi forgalmat. A feldolgozóiparra ez rá is férne, hiszen az elmúlt kétévi teljesítménye szerény volt, főként a járműipari adatok alakulása okozott csalódást.
A bruttó hazai termék (GDP) növekménye viszont ennél kisebb. Több évtized alatt már tudatosulhatott a nagyközönségben, politikai körökben, hogy az összeszerelő jellegű tevékenységeknél nem tesz ki nagy hányadot az itt hozzáadott érték. Az kevésbé közismert, hogy a tőkeimportból megvalósuló beruházásokon képződő nyereségrész ugyan szerepel a magyar GDP-statisztikában, de a tőketulajdonos adózott profitja nem része nemzeti jövedelmünknek, nem is jelenik meg a GNI-adatokban, előbb-utóbb elhagyja az országot, nem lesz belőle magyar fogyasztás.
Az MNB új inflációs jelentése úgy becsüli, hogy a folyamatban levő három autóipari és akkumulátorgyártó gigaberuházás (BMW, CATL, BYD) 2025-ben 0,6%, egy évre rá 0,8% mértékben emeli a GDP-t a közvetlen és a feltételezett közvetett hozzáadott-értékek alapján, kiindulva a 2010-es évtized járműipari beruházásainak adataiból. A szöveg utal arra, hogy a nemzeti jövedelemhez (GNI) való hozzájárulása ennél kisebb.
Fél- vagy egyszázalékos többlet-GDP nem csekély javulás, főleg az elmúlt két évben pangó, és a térségnél tartósan lassabban növekvő magyar gazdaság esetében. Azonban e gigaméretűnek számító nagyberuházásoktól sem ugrik meg a magyar teljesítmény, erősen optimista feltevések mellett sem. Ez azonban nem meglepő a szóban levő projektek jellemzői és a gazdasági-társadalmi helyzet ismeretében.
Az említett és hasonló jellegű ázsiai hátterű cégek hozzáadott-érték profilja a tapasztalatok szerint jelentősen eltér attól, ami a 2010-es években jellemezte az akkori feldolgozóipari FDI-állományt. A koreai, de főleg a kínai cégekről az a szakmai vélemény, hogy a terméklánc saját eredetű hányadát maximalizálják, így kicsi a helyi hányad (local content). És nemcsak az induláskor: hosszabb távon is csekély az esély a hazai cégek beszállítói részvételére. (Egyébként a kulturálisan, földrajzilag közelebbi német, osztrák, svéd tőketulajdonosok esetében is jellemzően évekbe került, míg az összeszerelő szakaszon túli, nagyobb hozzáadottértékű fázisok is idetelepültek.)
Továbbá időközben átalakultak a munkaerőpiaci viszonyaink.
Míg másfél évtizede az akkori munkakínálat mellett egy nagy gyár betelepülése mérsékelt kiszorítási hatással járt, most egy gigacég másoktól von el munkavállalókat, vagy ha az egyszerűbb és olcsóbb, határon túlról oldja meg sajátos munkaerőigényét. Fogadkozhat bárhogy a politika a helyieket zavaró vendégmunkás-ügyben: ha már a kormány nagyvonalú szubvencióval idehozta az üzemet, az igényelt infrastruktúrát is megteremtette, nem tarthat fent sokáig olyan migrációs korlátozást, amely keresztezné a stratégiai partnerként tekintett nagybefektető szándékait.
Marad még így is további kritikus vonatkozás, így a gigaüzemek közműigényének kielégítése. Az energia talán a legnagyobb tétel a közvetett „hazai” hozzáadottérték-kalkulációban – az idézőjelet az indokolja, hogy Magyarország nettó energiaimportőr, a tervezett termelés igényeinek kielégítése megnöveli a magyar energiaimportot.
Ilyen gazdasági szerkezettel nehéz alkalmazkodni
Itt azonban többről van szó, mint néhány gigaberuházás várható nemzetgazdasági szintű költség/haszon-számításáról, és arról a konjunkturális kérdésről: képesek-e hozni az ipar- és külkereskedelem-politikai erőfeszítésekkel megtámogatott külföldi tőkeberuházások 2025-ben a tőlük elvárt növekedési többletet.
Ez is fontos ügy, hiszen ha a gazdaság idei felpattanása egyik fő motorjának tekintett járműipar az idén sem húz, vagy a nagy ígéretek csak töredékesen valósulnak meg, akkor könnyen megeshet, hogy zsinórban harmadszor is tévesnek bizonyul a kormányzati növekedési előirányzat. Az pedig a költségvetési terv makrogazdasági alapja, nemzetközileg figyelt mutató. Egy újabb megcsúszás felemésztheti a gazdasági kormányzat maradék szavahihetőségét. Van azonban egy másik, és mélyebb ügy.
- Reális-e a külföldi tőkebevonástól, és azon belül is a nagy ipari projektektől várni a gazdaság modernizálását?
- Ez lenne-e az adekvát válasz a magyar gazdasági teljesítmény-növekedés sokéves gyengeségére?
- Különösen a most kiéleződő világgazdasági átrendeződés idején?
Élére állítja a kérdést a Draghi-jelentésbe foglalt elemzés és útválasztási javaslat. Draghi nemcsak általánosságban exponálta az európai versenyképességi lemaradást, kritikája a tagállami kormányok intervenciós gyakorlatára, a nemzeti keretek közötti fejlesztés illúziójára irányult. Amit javasolt: gazdasági szuverenitásra legfeljebb EU-méretekben lehet törekedni, mégpedig uniós szintű, vagyis egyértelműen nem tagállami ipari és fejlesztési politika révén. Ebben a koncepcióban nincs helye a tagállamok között FDI-ért folyó támogatási versenynek, unión kívüliekkel nyélbeütött külön-ügyleteknek.
Mondhatnánk, ez csak egy jelentés, túl sok érdeket sért és megcsontosodott gyakorlatot támad, tehát nem lesz ebből sok az idén. Csakhogy nincsenek más koherens javaslatok az asztalon. A tagállami szuverenista csak a helyi versenyképtelenségre keresgél eszközt, és nemigen talál: a Közös Piac óta a vámvédelem közös érdekű ügy.
Uniós tagként külön deal csakis az uniós társak kárára köthető; a különutas próbálkozást keményen vissza kell vernie az EU-nak, különösen most, a kereskedelmi blokkok közötti feszültségek intenzív szakaszában.
Ebben a konfliktushelyzetben kell megítélni a tőkeimporthoz fűződő politikusi várakozásokat. Harmincöt éve a külső tőkebevonás, új gyártási kultúrák idevonzása szükséges, sőt elkerülhetetlen fejlesztéspolitikai út volt a térségben. A KGST-korszak radikális lezárulásakor megmutatkozott, hogy a volt tervgazdaságok adott szerkezetben, akkori munkaerővel és reáltőke-állománnyal valójában mekkora hozzáadott-értéket tudnak elismertetni a piacokon. Láttuk, hogy termelési tényezőink hatékonysága még a sajátos magyar reformmúlttal együtt is messze elmaradt a kor európai normáitól – noha a térségben az elsők közé tartozott. Azóta piacgazdasági keretekben, masszív tőke- és technológiabeáramlást követően a magyar termelékenység közeledett az uniós átlaghoz, mint ahogy a politikában fő mércének számító GDP/fő mutató is konvergált. Konvergált, de nem eleget, a gazdaság dualitása tartósan fennmaradt, a nemzeti jövedelem és annak a társadalom jólétét, a családok fogyasztását szolgáló része csalódást keltő mértékben képes csak bővülni.
És ami a fő: a természetes demográfiai fogyás és a gazdasági emigrációs mozgások együttes hatására egyszerűen nincs mód az 1990 utáni első másfél-két évtized tőke- és munkaerőigényes növekedési pályáján tovább haladni.
Nem több termelést kell idehozni, hanem a termelési láncokba a nagyobb értékű, igényesebb láncszemekbe kell bekerülni.
A feladat jó ideje ismert. Tavaly is időszerű lett volna, és az idén is az. De most a sokféle külső fordulat döntési helyzetek sorát hozza létre. Lehet úgy is tenni, mintha a korábbi modell még életképes lenne – de nem az, legalábbis nem fejlődőképes, így szükségszerűen hamar kiderül, hogy elmaradoznak az eredmények.
Az új év adhat új esélyeket. Az mindenesetre bizonyos a sok bizonytalanság között, hogy 2025 páratlan esztendő.
Címlapkép forrása: Portfolio
