A divatiparban – és úgy általában a nemzetközi ellátási láncokban – uralkodó méltatlan munkakörülmények, kizsákmányolás és jogsértések az 1990-es évek óta a köztudatban vannak. Ebben az évtizedben robbantak ki a Nike kapcsán azok a botrányok, amik ráirányították mind a kutatók, mind a közvélemény figyelmét az ázsiai kizsákmányoló munkakörülményekre. Ugyanebben az évtizedben a legtöbb multinacionális cég vállalásokat tett ezek javítására. Ezek az ún. megfelelés alapú paradigma jegyében a céges etikai kódexek és auditok, valamint az inkább az együttműködés alapú paradigmához tartozó társadalmi felelősségvállalási projektek (CSR) voltak. Ezek mind azt célozták meg, hogy ellenőrizzék és javítsák az ellátási láncokban dolgozók munkakörülményeit.
A ruházati iparban hírhedten nagyok az egyenlőtlenségek a munkavállalók, a gyártó cégek és a megrendelők, vagyis a divatmárkák között. A nagy cégek szerepe pedig fontos: megrendelőként ők azok, akik a globálisan kiterjedt értékláncok viszonyrendszereit meghatározzák. Globális kormányzás, illetve olyan intézmények pedig nincsenek, amelyek a megfelelő munkaügyi normák implementációjáért lennének felelősek világszerte. Az egyre koncentrálódó piacvezető vállalatok ellátási lánca akár 40-50 országra is kiterjedhet, és az sem ritka, hogy akár több, mint 1500 beszállítójuk van. Mindeközben a beszállítók, tehát a gyártók függenek a megrendelésektől. Egyre alacsonyabb a gyártásra fordított költség, miközben határidő, minőség és például tanúsításoknak megfelelés terén egyre komolyabb elvárásokat kell teljesíteniük. Ők rendelkeznek a legkisebb piaci erővel az értékláncokban, hiszen kevés a tőkéjük, nincs kifejezetten dizájnkapacitásuk, miközben rendkívül ingadozó kereslettel – így folyamatos bizonytalansággal - állnak szemben.
Mindazonáltal a globális divatipar fenntarthatatlan működése hiába köztudott: a társadalmi aspektus, így főleg a gyártási oldalon dolgozók munkakörülményeivel kapcsolatos vállalások rendszeresen alulreprezentáltak, amikor fenntarthatósági kezdeményezésekről van szó. A nonprofit Fashion Revolution az átláthatósági indexében 250 piacvezető divatcég vállalásait vizsgálja és azt találták, hogy bár a nyomás hatására évről-évre egyre transzparensebbek a márkák, még mindig csupán az 52 százalékuk tette nyilvánossá, kik is az első szintű, közvetlen beszállítói.
Arról pedig a 99 százalék teljesen hallgat, hány fő is dolgozik a közvetlen, első körös ellátási láncukban, és hogy ők megkapják-e a minimálbért.
A nemzetközi szakirodalomban mostanra kialakult egy konszenzus arra vonatkozóan, hogy se az etikai kódexek és auditok, így a megfelelés-, se az együttműködés alapú paradigma kezdeményezései – tehát a CSR programok - nem vezetnek a munkavállalók életszínvonalának javulásához, vagy legalábbis minimális eredményeket tudnak felmutatni. A legtöbb céges vállalás –az ILO konvencióit alapul véve – komplex hálózatokon és társadalmi-politikai intézményrendszeren belül létezik, az adott országban már amúgy is meglévő munkaügyi normákat tükrözve, anélkül, hogy bármit is megkérdőjelezne. Ráadásul a munkavállalók helyzetének javulásánál nem egyértelmű, hogy éppen eredményes volt-e a megrendelő vállalati kezdeményezése, vagy az a közvetlen munkáltatónak, illetve a helyi jogszabályok miatti változásnak tudható be. A vállalatok kezdeményezései továbbá azért is kritizálhatóak, mert „kiszoríthatják” a jogszabályok szükségességét és a vállalatok jogi elszámoltathatóságát, hiszen abban a hitben élnek az érdekelt felek, hogy a megrendelő vállalatok rajta vannak a probléma megoldásán.
Később a vállalatok különböző, több érdekeltet tömörítő kezdeményezéshez is kapcsolódtak, ha a dolgozók jogairól volt szó és ezeket a közvélemény legitimebbnek látta, mint a vállalati kezdeményezéseket. Ilyenek például a különböző tanúsítások, minősítések, vagy szakmai tömörülések, mint például a Sustainable Apparel Coalition, az Ethical Trading Initiative, vagy a FairWear Foundation. Ám ahogyan azt számos kutatás mutatja: ezek mind a könnyen számszerűsíthető és „felmutatható” aspektusokra fókuszálnak, így a munkaidőre, vagy a bérekre. Ugyanakkor mostanra él egyfajta konszenzus arra vonatkozóan is, hogy a társadalmi feljebb lépéshez több érdekelt összehangolt cselekvésére van szükség: így a globális és helyi szereplők, állami ügynökségek, különböző nonprofit intézmények mind befolyással vannak a dolgozók munkakörülményeire.
Több, multilaterális kezdeményezés is irányul a megrendelői szerepben működő nagyvállalatokra: ilyen az emberi jogokkal kapcsolatos megfelelő gondosság elve (Human Rights Due Diligence – HRDD), valamint a vállalati fenntarthatósággal kapcsolatos megfelelő gondosság direktíva (Directive on Corporate Sustainability Due Diligence).
Azonban ezek továbbra sem kezelik a divatiparban uralkodó aszimmetrikus hatalmi viszonyokat, az egyenlőtlen erőforrásokat és a gyártók alapból gyenge alkupozícióját.
Iparági szereplők egyenesen megkongatták a vészharangot: a közelgő szabályozások összességében csak még tovább növelhetik a ruházati gyártás szereplői közti egyenlőtlenségeket, és további pluszterheket rónak a gyártókra. Hiszen – független beszállítókként - nagy valószínűséggel a megfelelés terhe, ennek minden munkájával és költségével a gyártók vállát fogja nyomni.
Mi a helyzet a félperiférián? A „Made in EU” mítosza
A nemzetközi termelésbe szintén az 1990-es években tömegesen belépő, fejlődő és legkevésbé fejlett országok munkakörülményeivel rengetegszer foglalkoznak nonprofit szervezetek és a sajtó (gondoljunk csak a 2023 ősze óta tartó bangladesi tüntetésekre). Ekkor ugyanis az exportorientált iparosítás révén a számos esetben éppen függetlenné váló délkelet-ázsiai országok a ruházati gyártás révén könnyen, gyorsan és egyszerűen munkát tudtak adni a főként fiatal, női munkavállalóknak. Így, miközben az országok exportja gyorsan nőtt, a ruházati ipar a sokszor képzettséggel nem is rendelkező dolgozóknak méltányosabb munkát tudott biztosítani, a bizonytalanabb mezőgazdasági munkákkal szemben.
A korai globális értékláncelmélet főként rájuk fókuszál, és ezen belül is inkább az érdekelte a kutatókat, hogy gazdasági szempontból feljebb léptek-e a szereplők, tehát magasabb hozzáadott értékű tevékenységet kezdtek-e el végezni. Arra jóval kevesebb figyelem hárult, hogy a nemzetközi kereskedelembe és termelésbe kapcsolódás mit is jelent, ha ezt a dolgozók életszínvonalára: bérére, munkakörülményeire és jogaira fordítjuk le. Pont ezt az aspektust ragadja meg a globális értékláncelméleten belül a társadalmi feljebb lépés koncepciója, ami a dolgozók életszínvonalára és a munkakörülményeik javulására fókuszál. Ahogy arra kutatók már rámutattak: körbejárhatják a világsajtót a fenntarthatósági botrányok (pl. a bangladesi Rana Plaza 2013-as tragédiája), ettől még nem teszik átláthatóbbá a divatcégek az ellátási láncaikat.
Európa keleti perifériájának országai – köztük Magyarország is – a rendszerváltozás, és ezzel párhuzamosan a délkelet-ázsiai szereplők nemzetközi termelésbe történő belépésekor – már évtizedek óta integrálódtak a nemzetközi ellátási láncokba, először a szovjet piacra gyártással, majd fokozatosan a nyugati bérmunka révén. A közép-kelet-európai országok közül Bulgária, Csehország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia, valamint Szlovénia a voltak a legjelentősebbek a ruházati gyártás terén.
Egy iparág fontosságát azonban nem szabadna kizárólag a gazdasági súlya alapján megítélni: a ruházati gyártás például ráadásul nagy arányban nőknek, bevándorlóknak, periférikus térségekben élőknek és megváltozott munkaképességűek nyújt megélhetést. Ez ugyanúgy alacsony hozzáadott értékű művelet, és alacsony profittal kecsegtető tevékenység, hiszen az itteni vállalatok csupán a ruházati termékeket állítják össze. Az ipari termelés a közép-kelet-európai országokban az államszocialista rendszer megszűnése után az átalakulás és a modernizáció egyik zászlóshajója volt, a magas élőmunkaigényű ruházati gyártás révén pedig ezek az országok viszonylag zökkenőmentesen (újra)integrálódtak az európai kereskedelembe. Ahogy arra azonban kutatók már korábban is rámutattak: a posztszocialista, éppen a kapitalizmus útjára lépő országokban a piacokat irányító intézmények és szabályozórendszerek hiányoznak, vagy aránylag gyengék, illetve nem túl erőteljes a végrehajtás, különösen, ha munkajogokról van szó.
A régió ruházati gyártói pedig már csak azért is különösen vonzóak a főként nyugat-európai divatcégeknek, mert kulturális értelemben és földrajzilag is közel vannak, meglévő kapacitással és képzett, gyakorlattal rendelkező munkaerővel rendelkeznek, és viszonylag kevésbé veszik komolyan a munkajogi szabályozásokat. Így viszont az a helyzet betonozódott be, hogy a régióban működő (ruházati gyártásban aktív) vállalatok versenyelőnyét az alacsony munkabérek biztosítják. „A hazai ruházati gyártás erőssége a minőségi bérmunkában rejlik” – hangoztatták hazai szakértők is. Így azonban – miközben bár a régió számos országánál lassabban, de akkor is nőttek a hazai minimálbérek – pont az a paradox helyzet alakult ki, hogy a ruházati gyártók kénytelenek voltak valahogy kigazdálkodni az emelést. Mindeközben a divatipar szezonális természete miatt már megvoltak az ártárgyalások a megrendelő divatmárkákkal, vagy az emelés híre hallatára a megrendelők egyszerűen tovább álltak keletebbre, ahol alacsonyabb munkaerőköltségekkel számolhattak.
Miközben a hazai divatszakma egy része teljesen tévesen eltemette a hazai könnyűipart (tehát a textil-, ruházati, bőr- és cipőipart) a rendszerváltással, az iparág köszönte szépen, de derekasan helytállt, miközben a mindenkori gazdaságpolitika magára hagyta az iparágat. A 2000-es évek azonban ismét kihívások elé állította a hazai szegmenst, az EU keleti bővítésével és a korábbi kereskedelmi kvóták megszűnésével, ami kiélezte a versenyt a világ ruházati gyártásban aktív szereplői között. Miközben a munkaerőigényes ruházati gyártás egyre csökkenő szerepet töltött be a hazai gazdaságban, számos periférikus térségben viszont enyhítette a foglalkoztatási válságot.
Az EU keleti perifériájára vélhetően azért is hárul kevés figyelem, már ha munkakörülményekről van szó, mert hagyományosan a posztszocialista országokban magas piaci kategóriájú (tehát főleg luxus-, és dizájner) márkák gyártatnak, szemben a tömegtermelésre berendezkedő délkelet-ázsiai nemzetgazdaságokkal.
Az előbbiekhez pedig méltányos munkakörülményeket csatol a köztudat – ami persze nem teljesen igaz.
Ahogy arra egy korábbi kutatás is rámutatott: a nemzeti minimálbér és a minimális megélhetési költségek között a szakadék Európában még nagyobb is lehet, mint Ázsiában. Az Európa keleti perifériáján biztosított munkakörülmények azonban már csak azért is fontosak, mert a nagy divatcégek, főleg a koronavírus-járvány óta egyre inkább közelebb vinnék a gyártást a (nyugat-)európai székhelyükhöz vagy piacaikhoz, így a régió ruházati gyártóira egyre nagyobb a kereslet. A nonprofit Clean Clothes Campaign a régióban végzett kutatásai mutattak rá először, hogy a Made in EU csak egy mítosz, hiszen semmi sem garantálja a megfelelő munkakörülményeket, ha Európán belül, a posztszocialista országokban készül egy divattermék.
Milyen helyzetben vannak a hazai varrónők?
Egy 2017-es, hazai kutatás is arra világított rá, hogy előfordul, hogy egy magyar varrónő nem kapja meg a minimálbért sem: ehelyett 60-120 ezer forintot visz haza, ami a szegénységi küszöb felé tendál, miközben nyáron 35-42 fokra felmelegedett helyiségben dolgozik olyan luxusmárkáknak, mint a Max Mara, a Gucci, az Escada vagy az YSL számára. Ezeket a megállapításokat azonban szakmai szervezetek élesen bírálták és arra mutattak rá, hogy néhány varrodában végzett terepmunka után káros általánosítani, miközben igenis javultak általánosan a munkakörülmények és számos felelős foglalkoztató van a szegmensben. 2019-ben pedig a világsajtó figyelme is a magyar Berettyóújfalura hárult, amikor kiderült, hogy Meghan hercegné több, mint 1500 fontba kerülő Stella McCartney kabátja egy ottani üzemben készül, miközben a dolgozók 2,6 fontos órabérért dolgoznak. Nemrégiben pedig egy hazai cikksorozat járta körbe a hazai ruházati iparban dolgozók helyzetét. A riport rámutatott például arra, hogy egyes munkáltatók csalnak azzal, hogy a szakképzett dolgozókat csupán betanított munkásként jelentik be, a hőség mellett a zajszennyezés is gyakori, előfordul, hogy a dolgozóknak le kell adniuk a telefonjukat, valamint, hogy csak a kijelölt szünetekben használhatják a mosdót.
Fontos tanulság viszont az, hogy nem lehet az iparág egészére általánosítani.
Ha megnézzük egyébként Magyarország országprofilját, a WageIndicator és a Centre for Labour Research munkajogi indexében 100-ból 93,5 pontot értünk el: ennek értelmében igencsak méltányos foglalkoztatónak bizonyul országunk, ha a munkajogok meglétét nézzük. A hiányzó 6,5 pont a pihenőnapon végzett munka megfelelő kompenzációja hiányának, valamint annak tudható be, hogy nem biztosít a hazai jogszabály megfelelő jogalapot a sztrájkra. Ezzel szemben a hazai munkajogi szabályozás közelmúltbéli változásait nem illethetnénk a munkavállaló-barát jelzővel: a 2010-es évek óta szisztematikusan épültek le a munkavállalók jogi lehetőségei, a társadalmi párbeszéd megléte, vagy éppen a szakszervezetek jogosítványai. Így, miközben a hazai jogszabályi környezet egyre rugalmasabb foglalkoztatást tesz lehetővé, egyre kevesebb biztonságot, és védőhálót biztosít a munkavállalóknak. A gyakorlatban teljesen jogszerű az is, hogy miközben 10-12 órát dolgoznak, még szombaton is a varrónők egy megrendelésekkel teli időszakban, ezt a munkáltató nem köteles kifizetni, hiszen az esetleges túlórát is „lecsúsztatja” a bérmunka szezonalitásával járó „holtszezonra”, amikor is zömében akár többhetes leállás is van az üzemekben.
Hogyan vihet haza egy magyar varrónő kevesebbet, mint a minimálbér?
Évtizedek óta köztudott, hogy az élőmunkaigényes ruházati gyártásban foglalkoztatók rendkívül magas bérköltségekkel és járulékokkal néznek szembe, miközben egyáltalán nem tud az iparág méltányos béreket biztosítani a munkavállalóknak. A magas költségek, járulékok pedig egyfelől a foglalkoztatás ellen hatnak, másfelől az informalitás felé terelhetik a vállalatokat. Az informalitás egyébként is a hazai társadalomban rendszerszintű és rendelkezik egyfajta stabilizáló erővel, a formális foglalkoztatás lehetőségeinek hiányát kompenzálva.
Bár a részmunkaidős foglalkoztatás kedvez a nagyarányú női, nyugdíjas és megváltozott munkaképességű munkavállalóknak, ahogy azt az interjúk is megerősítették: a foglalkoztatás anyagi terheit is mérséklik ilyesformán a munkáltatók, a munkavállalók pedig a „többit zsebbe kapják a hó végén”. Így egyfajta átváltás van a hosszabb távon keletkező biztosítottság, valamint a rövid távú, hó végi, magasabb fizetés között.
Azonban a hazai gyakorlat is megmutatja, hogyan lehet, hogy egy magyar varrónő, legálisan foglalkoztatva, tehát bejelentve jóval kevesebbet visz haza a hó végén, mint a minimálbér.
Ahogy egy, a szakszervezeti oldalhoz köthető szakértő is kiemelte: az alacsony munkabér kontinentális, sőt, globális jelenség. A másik ok pedig a norma-, vagy kvótarendszer, más néven teljesítménybérezés, ami már az államszocializmus alatt is bevett gyakorlat volt. Ennek keretében a norma teljesítéséhez, tehát egy, a munkáltató által kihirdetett darabszám megvarrásához kötik, hogy megkapja-e a dolgozó a minimálbért, vagy csak annak például a 80%-át. „Ezt a munkáltató dönti el, hogy alkalmazza-e, vagy sem, és ha igen, milyen termék esetében. Nyilván cél, hogy a dolgozó ne lazsáljon, de közben a terméknek szépnek is kell lennie, nem csaphatja össze [hogy teljesítse a normát], és az sem cél, hogy felálljon” – magyarázza egy hazai, divatiparban aktív szereplőket tömörítő szerv képviselője. Ezt egy, szakszervezeti szakértő azzal egészíti ki, hogy arra is látott már példát, hogy a munkáltató egyszerűen megemeli a kvótát, ha valaki teljesíti.
Az viszont általánosan kijelenthető, hogy hiába igényel precizitást, nagyfokú monotonitástűrést és szépérzéket, a hazai ruházati iparban dolgozók bére a szakmunkás minimálbér környékén mozog. Általánosítani azonban nem szabad. „Van olyan ruházati gyártó, ahol a munkáltató egy élősködő: láttunk már arra is példát, hogy valaki nyugdíj előtt döbbent rá, hogy nem volt bejelentve és megfélemlítik az ott dolgozókat. De ezzel párhuzamosan olyan munkáltató is van, aki előtt bármikor megemelem a kalapom. Van, aki megszervezi vidéken a dolgozók munkába-, és hazajutását, vagy biztosítja például a GYED-ről, vagy GYES-ről visszatérő dolgozónak, hogy a gyermeke akár 10 éves koráig rugalmasan és részmunkaidőben dolgozhasson” – hozta fel a szakértő a jó példát. (A jelenlegi Munka Törvénykönyve szerint, amit egy EU-s irányelv nyomán módosítottak, 2023. január 1-től a kisgyermekes munkavállaló a gyermek 4 éves koráig kérhet részmunkaidőt – a szerző.)
A minimálbéremelés ráadásul még az „ellensége” is a ruházati gyártásnak. A divatipar fő szezonjai miatt a gyártás alapból előre tervez: így sok esetben már lezajlottak az ártárgyalások a gyártó és a megrendelő között, mire a magyar kormány bejelenti az emelést. „Ezt pedig egy, mondjuk 50 főt foglalkoztató cég már ki sem tudja gazdálkodni” – jegyezte meg a szakszervezeti szakértő. A szegmens könnyen mozgó természete miatt az elmúlt évtizedek során számtalan, korábban Magyarországon dolgoztató divatmárka vitte még egy kicsit keletebbre a megrendelését, ha itt emelték a minimálbért. Ritka, hogy egy megrendelő erre rábólint.
A sweatshopok helyi megfelelői: a zugvarrodák
Bár a köztudat leginkább a távoli, délkelet-ázsiai varrodákra asszociál, ha a sweatshop (izzasztóműhely) kifejezést hallja, ezek a sokszor illegálisan működő, kizsákmányoló, nem megfelelő munkakörülményeket biztosító varrodák nem a fejlődő országok sajátosságai. A nemzetközi szakirodalom arra is többször rámutatott már, hogy a hivatalosan működő vállalkozások olykor kénytelenek kiszervezni a munkát az illegálisan – tehát minden esetben jóval olcsóbban – működő gyártóknak, hogy tartani tudják a megrendelés határidejét, és némi hasznot is nyerjenek a kiszervezésen. A sweatshopok fejlett országokban, így Los Angeles-ben, New York-ban, vagy Milánóban is jelen vannak. A luxusszegmenshez tartozó Dior és Armani ellen jelenleg zajlik hivatalos vizsgálat. Nemrég járta be a sajtót, hogy 2600 eurós Dior-táskák legyártásáért a cég 53 eurót fizetett olyan, Milánó környéki üzemeknek, ahol éjjel-nappal, a munkahelyi biztonságot figyelmen kívül hagyva dolgoztattak papírok nélküli munkavállalókat.
A sweatshop hazai megfelelője a zugvarroda. Ezek illegálisan működő vállalkozások, amelyek számát még iparági, bennfentes szakértők sem tudják megbecsülni. Az biztos, hogy országos jelenség: tehát a fővárosban ugyanúgy előfordul, mint az ország szegényebb részein. És mivel nem fizetnek semmilyen járulékot az ott dolgozók után, a legálisan működő vállalkozások árajánlatai alá tudnak menni. Erre pedig értelemszerűen van igény – különben nem léteznének.
Okolhatók tehát a megrendelő divatmárkák a nem megfelelő munkakörülményekért?
Alapvetően a divatmárkák különbözőképpen állhatnak az ellátási láncaikban uralkodó munkakörülményekhez: a (szinte teljes) érdektelenségtől az aktív közreműködésen, személyes látogatásokon át a különböző szervezetekhez csatlakozásig számos formája lehet ennek. Ugyanakkor, ha abból indulunk ki, hogy egy-egy hazai ruházati gyártó számos megrendelőnek dolgozik egyszerre, a szóban forgó termékek ugyanolyan körülmények között, ugyanazok munkája nyomán készülnek.
A megkérdezett szakértők többsége szerint a társadalmi feljebb lépés fontos dimenzióit (így a foglalkoztatás típusát, a munkabért és a munkaidő meghatározását) a helyi menedzsment, a közvetlen munkáltató befolyásolják a leginkább. A megrendelő etikai kódexe véleményük szerint jóval kevésbé nyom a latban. Ugyanakkor ahogy a felelősség komplexitásának kérdésére egy iparági szakértő is rámutatott: „Amíg a megrendelő diktálja az iramot és kihasználja az országban uralkodó piaci munkamorált, társadalmi felelősségvállalás teljes hiányát, addig nehéz megítélni. Mindenki a másikra mutogat a rendszerben.” A legtöbben a divatmárkákhoz elsősorban „az ázsiai árakat” (tehát a nyomott gyártási költséget) kötötték, és azt, milyen elvárásokat diktálnak, továbbá, hogy mennyire is hajlandóak (időben) fizetni, illetve szerződést kötni.
Nem lehet egyértelműen és röviden megválaszolni, javult, vagy romlott-e a hazai ruházati iparban dolgozók helyzete az elmúlt időszakban.
Összességében elmondható, hogy míg a szakszervezetekhez köthető interjúalanyok a munkavállalók helyzetének romlását hangsúlyozták, az iparági szervezetekhez köthető szakértők javulást, fejlődést tapasztalnak. Az azonban biztos, hogy míg a közvélemény és a nemzetközi szakirodalom is a megrendelő divatmárkák szerepére fókuszál, a ruházati gyártásban dolgozók munkakörülményeinek alakításában a helyi jogszabályi háttérnek, és a közvetlen munkáltatók mentalitásának nagyobb szerepe van, mint a divatcégeknek.
A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Dobos Emese a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos segédmunkatársa
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
