Az éghajlatváltozás legfőbb oka az emberi tevékenységhez kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátás, ami fokozza az üvegházhatást. Ez a szén-dioxid-mennyiség nagyrészt a fosszilis energiahordozók (olaj, földgáz, szén) elégetésekor keletkezik, ezért szükséges ezt a kibocsátást csökkenteni. Ha a kibocsátásnak ára van, akkor a lakosság és a gazdasági szereplők kénytelenek a termelési és fogyasztási módokon, szokásokon változtatni, hogy minél kevesebbet kelljen a szén-dioxid-kibocsátásra költeniük. Ilyen árazási mód a kibocsátáskereskedelmi rendszer és a szén-dioxid-adó.
Az Európai Unió annak érdekében, hogy 2030-ig 1990-hez képest legalább 55 százalékkal csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását, 2027-től kiterjeszti a kibocsátáskereskedelmi rendszerét az épületekre és a közlekedésre. Az Unió lépése a fűtéshez használt tüzelőanyagok és a gépjármű-üzemanyagok áremelkedése miatt közvetlenül érinti majd a magyarok jólétét is. Az épületek esetében a fűtéshez kapcsolódik a legtöbb szén-dioxid-kibocsátás Magyarországon.
A szén-dioxid-árazás elfogadottságát alapvetően az határozza meg, hogy az emberek hogyan vélekednek az igazságosságáról és a hatásosságáról.
A szén-dioxid-árazás arányaiban nagyobb terhet ró a szegényebb háztartásokra, amit érthető módon sokan igazságtalannak tarthatnak. A fűtőanyagok és a gépjármű-üzemanyagok iránti kereslet viszonylag rugalmatlan, az olyan alacsony szén-dioxid-kibocsátású alternatívák mint a hőszivattyú és az elektromos járművek beruházási költsége pedig magas, így joggal merülhet fel a kétely, hogy a szén-dioxid-árazás hatására valóban csökken-e a kibocsátás. A szén-dioxid-árazás viszont jelentős bevétel az államnak, amit vissza lehet forgatni a gazdasági, társadalmi és környezeti feltételek javítására, amivel növelhető az elfogadottság is.
Országos felmérésünkben a kérdezőbiztosok összesen hétezer felnőttet kérdeztek meg személyesen 2022. június 10-e és augusztus 1-je között. Elemzésünket azonban leszűkítettük egy bő háromezer főből álló, nemre, életkorra, lakóhelyre és iskolai végzettségre országosan reprezentatív mintára. A kérdőívben először azt kérdeztük meg, hogy ha a válaszadó hajlandó szén-dioxid-adót fizetni, akkor mennyit áldozna rá. A közérthetőség érdekében a szén-dioxid-adó kifejezést használtuk, nem a kibocsátáskereskedelmi rendszert, de hatását tekintve ezek nagyon hasonló eszközök. Ezután a válaszadóknak öt bevétel-visszaosztási intézkedést mutattunk be:
- a munkát és a vállalkozásokat terhelő adók csökkentését,
- az energiahatékonysági programokra és a közösségi közlekedés fejlesztésére fordítandó zöldkiadásokat,
- a szegény háztartások támogatását,
- az oktatás és az egészségügy fejlesztését, valamint
- az államadósság csökkentését. Majd következett a második kérdés.
Azoktól, akik kezdetben nem szándékoztak fizetni (vagy „nem tudja” választ adtak), azt kérdeztük meg, hogy készek-e támogatni a szén-dioxid-adót valamely intézkedés(ek) esetén, és ezeknél az intézkedés(ek)nél mennyit fizetnének. Végül azoktól, akik már kezdetben hajlandók voltak fizetni, azt tudakoltuk meg, hogy fizetnének-e többet egyes intézkedések esetén, és ha igen, mennyit.
A válaszadók mindössze 20,3 százaléka támogatta a szén-dioxid-adó fizetését, és a többség így is csupán havi ezer forintot fizetne.
Egész pontosan a válaszadók 13,3 százaléka mondta azt, hogy ezer forintot fizetne, 5,3 százaléka háromezret, 1,4 százaléka hatezret, 0,2 százaléka pedig tizenkétezret. A bevétel-visszaosztás csak kismértékben növelte az elfogadottságot: 20,3 százalékról 27,3 százalékra. Átlagosan ezerhatszáz forint szén-dioxid-adót fizetnének azok, akik a visszaosztás lehetőségének a hatására a fizetés mellett döntöttek, míg akik kezdetben is fizettek volna, azok esetében a fizetendő összegek súlyozott átlaga ezernyolcszáz forintra jött ki. Azt találtuk, hogy mind a kezdeti elfogadottság és fizetési hajlandóság, mind a bevétel-visszaforgatás ezekre gyakorolt hatása kisebb Magyarországon, mint a nyugati felmérésekben kapott értékek.
A leghatékonyabb bevétel-visszaosztási módszer az egészségügyre és oktatásra való költés lett, ami egyedülálló a szakirodalomban. A másik véglet az adók és az államadósság csökkentése. Ezek elhanyagolható hatással voltak az elfogadottságra, de más kutatások is hasonló eredményekre jutottak. A zöldkiadások és a szegények támogatása jobban teljesítettek. Ez a két bevétel-visszaosztási mechanizmus a legnépszerűbb a nyugati társadalmakban. A zöldkiadásokat viszonylag sokan választották, míg a szegények támogatása kevésbé jól szerepelt (1. ábra).
A kezdeti elfogadottságról az derült ki, hogy a fővárosban, megyeszékhelyen és egyéb megyei jogú városban élők elfogadóbbak a szén-dioxid-adóval kapcsolatban. A kezdeti elfogadottság ugyancsak magasabb azoknál, akik gimnáziumba, szakközépiskolába, illetve technikumba jártak, vagy diplomásak, viszont nincs érdemi különbség a szakmunkásképzőt vagy szakiskolát és a legfeljebb nyolc általánost végzettek között. Szintén nagyobb hajlandóságot mutatnak azok, akik pénzspórolási vagy környezetvédelmi okból figyelemmel kísérik a háztartásuk áramfogyasztását, mint azok, akik ezt nem teszik. És végül nem meglepő módon a jól vagy szerényen élők hajlandóbbak szén-dioxid-adót fizetni, mint a rossz anyagi körülmények között élők. A fentiekkel szemben nem találtunk kapcsolatot az elfogadottság és az életkor, a nem és a lakóhely típusa között. Ami a kezdetben fizetendő pénzösszegeket illeti, az iskolai végzettség, a szubjektív pénzügyi helyzet, az energiatudatosság és a lakóhely összefüggenek a fizetendő összeggel, a válaszadók neme viszont nem.
A végzettségük, lakóhelyük és nemük tekintetében hasonlítanak, a pénzügyi helyzetükben és energiatudatosságukban viszont különböznek a kezdetben is támogatók és azok, akik csak bevétel-visszaosztás esetén támogatják a szén-dioxid-adót. A csak visszaosztással támogatók között nagyobb a szerényen élők részesedése, mint a jól élőké, és kisebb a háztartásuk áramfogyasztását környezetvédelmi megfontolásból figyelemmel kísérők aránya.
A kezdetben támogatókra és az összes támogatóra egyaránt igaz, hogy az elfogadottság esélye azok között a legalacsonyabb, akik falun vagy nem megyei jogú városban, illetve nem Budapesten laknak, legfeljebb nyolc általánosuk van, rossz anyagi körülmények között élnek, és nem figyelik a háztartásuk áramfogyasztását. A másik oldalról megközelítve: az elfogadottság esélye azok körében a legmagasabb, akik Budapesten vagy megyei jogú városban laknak, diplomásak, jól élnek, és környezetvédelmi okból nyomon követik a háztartásuk áramfelhasználását. Az összes támogatóra nézve az látszik, hogy az elfogadottság esélye csökken az életkor növekedésével.
Próbáltuk megérteni, hogy miért lett olyan alacsony az elfogadottság és a fizetési hajlandóság. Úgy gondoljuk, hogy öt tényezőnek különösen nagy szerepe lehet. Az első a zöldgondolkodás kultúrájának hiányosságai Magyarországon. A második az ország gazdasági fejlettsége és a gazdaság aktuális állapota a felméréskor. A harmadik tényező, hogy a magyar kormány és az emberek azt gondolhatják, hogy az éghajlatváltozás-mérséklés és az alkalmazkodás költségeit nem nekik kellene megfizetniük. A negyedik az a tény, hogy a magyar társadalom individualista, alacsony a társadalmi tőke és a bizalom, illetve problémák vannak a szolidaritás és a korrupció terén. Végül az ötödik a kormány politikája, szakpolitikája és határozott narratívái az energiaárakat illetően. A blogbejegyzés alapjául szolgáló tanulmányunkban ezeket a tényezőket részletesen ki is fejtjük.
Azt is igyekezetünk megmagyarázni, hogy a válaszadók miért részesíthettek előnyben bizonyos bevétel-visszaosztási intézkedéseket. Az oktatás és az egészségügy választása nem olyan meglepő, ha figyelembe vesszük e két ágazat helyzetét, illetve azt, hogy a jövőjük nagy közfigyelmet kapott a felmérés évében. A két kategória közül azonban minden bizonnyal az egészségügy volt a hívószó, hiszen a kérdőívünkben a válaszadók az egészségügy állapotát tekintették a legfenyegetőbb problémának, míg az oktatás helyzetét kevesen mondták annak. A zöldkiadások szintén népszerű visszaosztási intézkedések voltak. Azt feltételezzük, hogy a két megadott példa, az épületek szigetelése és a közösségi közlekedés fejlesztése közül a szigetelés különösen fontos szerepet játszhatott, mert a magyar lakásállomány energiahatékonysága uniós összehasonlításban is rossz. A fizetni hajlandók mindkét csoportjában csak a harmadik helyen szerepelt a szegények támogatásának lehetősége. Úgy gondoljuk, hogy itt fontos szempont a szegényekkel kapcsolatos attitűd a közvélemény és a politika részéről. Azon nem lepődtünk meg, hogy az államadósság csökkentését nem érezték magukénak a válaszadók, mivel az nem hasznosul közvetlenül a társadalomban, viszont az adók csökkentésének a választása kézenfekvő lett volna.
Kutatásunk fő következtetése, hogy a társadalmi támogatottság érdekében a szociálpolitikai szempontokat is be kell építeni az éghajlat-politika kialakításába.
Három konkrét javaslatunk is van. Az első, hogy a szén-dioxid-adót viszonylag alacsony szinten vezessék be, és csak lassan emeljék, ezzel párhuzamosan pedig átfogó kompenzációs csomag révén támogassák a káros elosztási hatásoknak kitett csoportokat. Alternatív megoldás, ha a szén-dioxid-árazás bevezetésével párhuzamosan csökkentik az energiára kivetett egyéb adókat. A második ajánlásunk a szén-dioxid-adó-bevételek jogszabályban rögzített felhasználása olyan éghajlat-politikai és szociális projektekre, ahol nyilvánvaló szükség van a finanszírozásra és a szolgáltatás minőségének javítására. Esetünkben egyrészt egy nagyszabású, részben a szén-dioxid-adó-bevételekből finanszírozott energiahatékonysági programról lenne szó, másfelől a pedagógusok béremelésének a finanszírozása vagy az egészségügyi rendszer fejlesztése lehetne a megfelelő bevétel-visszaosztási mód. Végül a harmadik megjegyzésünk az oktatókampányok fontossága a klímaváltozásról, a klímapolitikák hasznairól, valamint a szén-dioxid-adó főbb szakpolitikai összetevőiről és hatásosságáról, amelyek kimutathatóan növelik ezen klímapolitikák társadalmi elfogadottságát.
A blogbejegyzés alapjául szolgáló tanulmány a Közgazdasági Szemle 2023. októberi számában jelent meg: Weiner Csaba, Muth Dániel, Lakócai Csaba (2023). A szén-dioxid-kibocsátást terhelő adó társadalmi elfogadottsága és a fizetési hajlandóság alakulása Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 70. évf. 10. sz. 1077–1107. o.
Köszönetnyilvánítás
A blogbejegyzés a HUN-REN „A hazai klímaadaptáció lehetőségei” című projektjének támogatásával készült.
Weiner Csaba a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa.
Muth Dániel a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos segédmunkatársa és a Közép-európai Egyetem doktorjelöltje.
Lakócai Csaba a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági intézetének tudományos munkatársa.
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép forrása: Getty Images
