Az évforduló óriási szimbolikus jelentőséggel bír Törökországban, az Erdoğan-érában megfogalmazott fejlesztési tervekben többnyire 2023. volt a kitűzött céldátum, amikorra Törökország 2000 milliárd dolláros GDP-vel a világ 10. legnagyobb gazdaságává válthat. Erre azonban egyelőre várni kell: a GDP 2022-ben a 2015-ös szint körül van, ami csak a 20. helyre elég a képzeletbeli ranglistán.
A török gazdasági csoda évtizede
Pedig a kormányzás első időszaka egyértelmű sikertörténet volt. A 2002 és 2007 közötti időszakot jellemző 6% fölötti gazdasági növekedés, a dinamikusan bővülő export, a hosszú idő után normális mederbe terelt infláció, az évi 10 milliárd dollárt meghaladó külföldi közvetlentőke-beáramlás mind arra utalt, hogy Törökország az új évezred elején végre stabil növekedési pályára állhat.
A siker és a látványos versenyképesség-javulás mögött számos tényező állt. A politikai környezet kedvező változáson ment át. A kilencvenes évek politikai megosztottsága, a gyenge koalíciók lehetetlenné tették bármilyen gazdasági program következetes megvalósítását Törökországban. Az AKP egypárti kormánya, kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött jóval hatékonyabb irányításra volt képes.
A 2001-es gazdasági válság utóhatásaként, az IMF által is megkövetelt szigorú fiskális és monetáris politika megnövelte a Törökországba vetett bizalmat, ami az államkötvények csökkenő kockázati prémiumában is megmutatkozott. A korábbi rögzített árfolyam helyett bevezetett lebegő árfolyam lehetővé tette, hogy a Nemzeti Bank az árstabilitásra tudjon koncentrálni, így az évtizedekig magasan ragadt inflációs rátát sikerült ismét egy számjegyűre csökkenteni.
A végrehajtott szerkezeti reformok (elsősorban a pénzügyi szektorban és a közszférában) nagymértékben javították a gazdaság működési feltételeit. A rendkívül költséges bankkonszolidáció mellett az állami kezelésben lévő pénzintézeteket összevonták és racionalizálták, részben privatizálták is, a banki tartalék-követelményeket megemelték, és más szabályozási változtatásokkal is profil-tisztításra és összeolvadásra késztették a bankokat.
A növekedést javarészt a magánszektor generálta, míg a szigorú költségvetési politikának köszönhetően a közszféra fogyasztása és beruházásai csökkentek.
Fontos eleme volt a reformoknak az intézményi modernizáció, amely erősítette a független intézmények (pl. a Versenyhivatal, a Nemzeti Bank) szerepét. A feldolgozóipari termelékenység jelentősen emelkedett, az exportban nőtt az aránya a magasabb hozzáadott -értékű és technológia-intenzív termékeknek (gépjármű, elektromos és elektronikai termékek).
A reformok megvalósítását segítette az IMF kibővített hitelkerete, de alapvető ösztönző volt az EU részéről erősödő politikai nyomás. Törökország 2002-ben ígéretet kapott a tagjelölti státusz két éven belüli megítélésére, ami megnövelte az EU befolyásolási erejét, de Törökország elszántságát is a reformok végrehajtására. Az unióhoz való csatlakozás perspektívája erősítette az országban a gazdasági és politikai reformokat támogató erőket.
A reform lendülete azonban fokozatosan lelassult.
Bár az EU 2005-ben megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal, a ciprusi rendezés kudarca miatt a folyamat a kezdetektől rendkívül terhelt volt, ami hamarosan a tárgyalások megrekedéséhez vezetett. A török gazdaság azonban továbbra is jól teljesített: bár a 2008-as pénzügyi válság súlyosan érintette, a válság utáni gyors, az IMF segítségét sem igénylő gazdasági talpraállás megerősítette az AKP-t, amely így 2011-ben a korábbinál is jobb eredménnyel nyerte a választásokat.
Összességében az AKP és Erdoğan kormányzásának első évtizedét mindenképpen a sikeresség jellemezte. Törökország a G20-ak tagjává vált, a sikeres, demokratikus alapokon álló muszlim állam példájává vált, amely a gazdasági sikereknek rendeli alá külpolitikáját, ezért jó viszonyt ápol szomszédjaival. A nyugatot és a kelet ötvöző sikeres török modell a térség többi országa számára is például szolgálhatott.
Átalakuló külső és belső környezet
Úgy tűnt, Törökország térnyerésének folyamata az Arab tavasszal fog kiteljesedni. A forradalmi változások következtében átalakuló Közel-Kelet a törökök aktív szerepvállalása mellett szerveződhet újra, beteljesítve az Erdoğan és korábbi külügyminisztere (majd később miniszterelnöke), Ahmet Davutoğlu által is propagált, neo-oszmán elemeket is magába foglaló stratégiát, amely Törökország regionális hatalmi súlyának növelését tűzte ki célul. Azonban hamarosan kiderült, hogy az Arab tavasznak inkább a negatív hatásai érvényesültek Törökország számára: konfliktusba kerültek számos közel-keleti országgal, a szíriai kurdok támogatása miatt felerősödött a konfliktus az Egyesült Államokkal, sőt, a szíriai beavatkozás kapcsán Oroszországgal is kiéleződött a viszony.
A belpolitikában is egyre erőteljesebben jelentkeztek a törésvonalak. A 2013-as Gezi parki tüntetések megmutatták az új rezsimmel szembeni erősödő ellenérzéseket, amit a 2015-ös választásokon csak a kurd kártya előhúzásával sikerült semlegesíteni. A 2016. júliusi puccskísérlet már az iszlamista táboron belüli ellentéteket is felszínre hoztam, amit a megerősödő gülenista mozgalommal szembeni leszámolás követett. Mindez a korábban is Erdoğan körül forgó török belpolitika további autoriter megerősödését eredményezte: Törökország a 2017-es alkotmánymódosítással elnöki köztársasággá alakult, a korábbiaknál jóval erősebb elnöki jogkörökkel. De mi történt a török gazdasággal? Miért torpant meg a korábbi dinamikus növekedés, és hogyan vált a török gazdaság világszinten is az egyik legsebezhetőbbé?
A török gazdasági növekedés kihívásai
Bár Törökország sohasem volt kimondottan export-vezérelt gazdaság, 2014 óta az export gyengülése miatt egyre inkább a belső kereslet húzza a gazdasági növekedést. Ez nem feltétlenül kellene, hogy problémát jelentsen, hiszen Törökországnak jelentős a belső piaca. A török népesség fiatalabb, mint az európai átlag, ugyanakkor a belső piacot is erős verseny jellemzi, ahol sok fogyasztó-orientált termelő és szolgáltató van jelen. Az elmúlt évek gazdasági növekedése segítette a középosztály kiszélesedését, az egyenlőtlenséget mérő Gini mutató az 1995-ös 0,49-ről 2014-re 0,39-re javult, a minimálbér 2016-os 30 százalékos emelése szintén pozitívan hatott a belső fogyasztásra.
Ráadásul a fogyasztásnál is erősebb motorját jelentette a török kereslet növekedésének beruházások bővülése. A beruházások esetében ugyanakkor egyértelműen az építőipar volt domináns, a feldolgozóipari beruházások visszaestek. Az állam a lakásépítésre adott kedvezményekkel támogatta a beruházásokat, a bankszektor új hiteleinek nagyobb része is lakásépítésre ment, nem a feldolgozóiparnak. A lakásépítés mellett az ún. megaprojekteknek szerepe is meghatározó volt, rengeteg nagy volumenű beruházás (repterek, erőművek, hidak, autópályák, kórház-komplexumok) indult. A gazdasági szerkezetben is érvényesült ez az átrendeződés: míg 2003 és 2015 között az építőipar részesedése a GDP-ben 16,7 százalékról 17,1 százalékra nőtt, a feldolgozóiparé 15,8 százalékról 12,5 százalékra csökkent.
Az építőipar preferálása a feldolgozóiparral szemben más szempontból is megkérdőjelezhető. Bár egyértelműen komoly elmaradások halmozódtak fel Törökországban akár a lakásépítés, akár az infrastruktúra területén, az építőipar elszívja a forrásokat a feldolgozóipari fejlesztések elől. Az AKP esetében azonban politikai okok is álltak az építőipar preferálása mögött, hiszen itt sokkal közvetlenebbül érvényesülhettek az államhoz köthető megrendelések, ami a saját klientúra kiépítése és jutalmazása szempontjából is kiváló eszköz volt.
Egyre jelentősebb problémát jelentett ugyanakkor a projektek finanszírozása. Bár – főként a megaprojekteknél – jelentős a közvetlen külföldi finanszírozás (pl. az Akkuyu-i atomerőmű építése közvetlenül orosz tőkéből történik, az új Selyemúthoz kapcsolódó projekteknél a kínai tőke vállal aktív szerepet), de sok esetben a beruházási projektekhez használt hitelek egyéb, főként dollár és euró alapú hitelek felhasználásával történtek.
Törökországban az elmúlt másfél évtized gyors gazdasági fellendülése jelentős részben a beáramló külföldi tőke támogatásával ment végbe. Az ország folyó fizetési mérlege tartósan 5% feletti deficitet mutatott, ennek finanszírozásában azonban a beáramló közvetlentőke korábban jelentős szerepet játszott.
Az elmúlt években azonban – a romló török politikai és gazdasági feltételeknek is köszönhetően – az FDI helyét egyre inkább a „forró tőkének” is nevezett portfólió befektetések vették át.
A török gazdaság növekvő külső finanszírozási igényeinek biztosításához elsődleges volt a megfelelő megtérülés biztosítása, ami Törökország esetében csak emelkedő kamatlábak mellett lett volna elképzelhető. A magas kamatlábat azonban Erdoğan több ízben is „a legfőbb rossznak” nevezte, amit mindenképpen el kell kerülni, hiszen akadályozza a beruházásokat, és így a növekedés újraindítását is. Erre alapozva a török elnök rendszeresen politikai nyomást gyakorol a Török Nemzeti Bankra a kamatláb csökkentése érdekében. A monetáris kézivezérlés azonban elkerülhetetlenül pénzügyi válságot eredményezett: jóllehet a török líra történelmi mélységbe gyengült, az infláció pedig 80% fölötti szintre nőtt, Erdoğan javaslatait követve a török monetáris tanács legutóbbi ülésén már 10% alatti szintre csökkentette az irányadó kamatlábat!
A pénzügyi válsághelyzet a reálgazdaságot is nehéz helyzetbe hozza. Az eladósodott vállalatok közül elsősorban azok kerültek súlyos helyzetbe, amelyeknek a bevételeik hazai valutában voltak, vagyis a belső piacra termeltek vagy szolgáltattak, hiszen az egyre növekvő adósságterheiket nem kompenzálta növekvő devizabevétel.
Az elmúlt időszak valutaleértékelődése a feldolgozóipari versenyképesség szempontjából sem egyértelműen pozitív, hiszen nem vezetett közvetlenül az export bővüléséhez. A feldolgozóipari export erősen importfüggő, így ezek egy része számára a leértékelés költségnövekedést eredményez, ami rontja az exportban jelentkező ár-előny lehetőségét. Törökország ráadásul jelentős energia-importőr, így a leértékelődés itt is növekvő import-kiadásokhoz és a fizetési mérleg romlásához vezet.
Bár az orosz-ukrán konfliktus és a kínai járványkezelési stratégia miatt az egész világon növekvő inflációs nyomás érvényesül, a török áremelkedés szintje messze meghaladja a fenti tényezők által magyarázható szintet: Törökország a 80% feletti pénzromlási ütemmel visszatért a 2000 előtti magas inflációs környezethez, ami súlyos gazdasági és társadalmi költségeket és károkat okoz.
A török kormányzat ugyan továbbra is hosszú távú gazdaságpolitikai fejlesztési víziókat vázol fel, valójában a szakadék szélén egyensúlyozás vált a gazdaságpolitikai fő céljává.
Kockázatos akciókkal (garantált török líra betétek) és külpolitikai kompromisszumokkal (a kapcsolatok javítása pl. Szaúd-Arábiával, pótlólagos finanszírozási források érdekében) egyelőre sikerült elkerülni az összeomlást, azonban a jelenlegi helyzet nem sok jóval kecsegtet a török gazdaság kilátásait illetően.
Mi várható 2023-ban?
Erdoğan és a jelenleg is kormányzó AKP eddig 6 országos választást nyert meg, kezdetben növekvő támogatottsággal, azonban a legutóbbi választásokon már egyre csökkenő népszerűséggel, és koalíciós partner bevonásával tudta csak megőrizni hatalmát. Az alkotmányos rend átalakításával Erdoğan ugyan megerősítette végrehajtói hatalmát, azonban a gazdaság 2018 óta állandósult válságban van, amit az elhibázott gazdaságpolitikai intézkedések mellett a 2020-as járványhelyzet és a jelenlegi orosz-ukrán konfliktus tovább súlyosbított. A gazdasági instabilitás egyre komolyabb hatással van a reálgazdaság teljesítményére és az életszínvonalra, főként a kormányzatot eddig támogató szegényebb rétegek esetében.
Márpedig a súlyos gazdasági válságoknak komoly következményei szoktak lenni Törökországban:
az 1958-as és 1978-as fizetésimérleg-válság a politikai rendszer bukásához és katonai puccshoz vezetett, míg a legutóbbi, 2001-es nagy válság a korábbi politikai elit hatalomvesztését, és az újonnan alakult párt, az AKP kormányra kerülését eredményezte.
A 2023-as választás ebből a szempontból is sorsdöntő Törökország számára: leváltható-e vajon választásokon Erdoğan és az AKP két évtizedes kormányzata? És ha igen, mekkora mozgástere lesz az ellenzéknek? Mi történik, ha Erdoğan marad elnök, de az ellenzék kerül többségbe a parlamentben, vagy ha egy ellenzéki köztársasági elnök kerül hatalomba? Mindezek egyelőre a 2017-ben létrehozott új alkotmányos rend még ki nem próbált lehetőségei, és Erdoğan, illetve az általa kiépített közigazgatási és média-hatalom mindent megtesz, hogy ez így is maradjon.
Bármi is történjék a politikában, a gazdasági válságot mindenképpen kezelni kell. Az egyensúly helyreállítása, az infláció leszorítása szigorú intézkedéseket követel, ami gyengíteni fogja az új kormányzat támogatottságát. Törökország hosszú távú felzárkózási tervei pedig egyelőre elnapolódnak.
Szigetvári Tamás, ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Közgazdasági tanszékének vezetője
Címlapkép: Getty Images
