Az észak-afrikai és közel-keleti autoriter államok évtizedek óta alapvetően hasonló berendezkedéssel működnek, korlátozott szabadságjogok mellett viszonylag széles körű szociális biztonságot teremtettek, az alapvető szükségletek elérhetőségét jelentős szubvencionálással biztosították. Amikor mindenképpen megszorítások váltak szükségessé, akkor ügyes alkukkal igyekeztek megőrizni a társadalmi békét. A korábban működőképes modell 2011 elején azonban váratlanul bedőlt, ami mögött több tényező is közrejátszott. Az egyik legjelentősebb ezek közül a szubvenciókra építő árrendszer ellehetetlenülése volt: a világpiaci élelmiszer- és energiaár-emelkedése, amit keresleti oldalon a feltörekvő piacok emelkedő fogyasztása, kínálati piacon a korlátozott kapacitások és az alternatív igények, így például a bioüzemanyag-gyártás is gerjesztettek, „begyűrűzött” az arab országokba, és
a politikai rendszer legitimációját biztosító alacsony árak emelkedni kezdtek.
A lázongások kezdetén az első reakció a korábban megszokott volt: a bérek, a szociális juttatások és az állami árszubvenciók erőn felüli növelése. A korábban bevált autoriter alku – miszerint az ember tele szájjal nem beszél – azonban nem működött tovább. A fiatalabb (tájékozottabb) generációk számára az alku elfogadhatatlanná vált, nem volt összeegyeztethető a szabadságról, a méltóságról, a társadalmi igazságosságról alkotott elképzeléseikkel.
Az arab tavasz nemcsak politikai szempontból nem hozott igazi áttörést az arab országokban, de a gazdasági kilátások sem javultak. Az észak-afrikai és közel-keleti országok világgazdasági integráltsága (Izrael és Törökország kivételével) hagyományosan gyengének mondható, és ezen az elmúlt évtized is csak keveset tudott változtatni. A gyenge gazdasági teljesítmény és a népesség magas növekedési rátája miatt az egy főre jutó nemzeti jövedelem sok országban stagnált, vagy akár csökkent is.
A romló életszínvonal mellett további problémát jelentett a munkanélküliség növekedése: a gazdaságok nagy része nem képes munkát adni az évről évre a munkaerőpiacra lépő nagyszámú fiatalnak.
A növekvő népesség miatt az élelmiszer- és egyéb import részaránya továbbra is magas, az infrastruktúrák (oktatás, egészségügy, közlekedés) iránti igény emelkedik, ezek biztosítása és fenntartása azonban komoly nehézségekbe ütközik a kormányzatok számára.
A régión belül természetesen jelentős különbségek lehetnek, így érdemes egy közelebbi pillantást is vetni az egyes országokra. Az arab országokat hagyományosan két nagy régióra oszthatjuk, a Marokkótól Líbiáig terjedő Magrebre, és a keleti részt alkotó Masrekre. Ez utóbbin belül az Egyiptomtól Irakig terjedő, történelmi termékeny-félhold országainak helyzete és lehetőségei jelentősen eltérnek az ún. Öböl-országokétól.
Az Öböl-országoknak (vagy GCC-nek) nevezett csoport tagjai (Bahrein, az Egyesült Arab Emirátusok Katar, Kuvait, Omán és Szaúd-Arábia) kőolajbevételének és a relatív kis népességnek köszönhetően a világ leggazdagabb országai közé tartoznak. Bevételeik azonban nagyban függenek a kőolaj világpiaci árától, ebből is adódóan a legtöbb országban az elmúlt évtizedben – a kőolaj világpiaci árával együtt – jelentősen visszaesett az egy főre jutó jövedelem. Bár a GCC országok erőteljes elmozdultak bevételeik diverzifikálása irányába, ennek hatása egyelőre korlátozott. Az Öböl-országoktól eltérően az Arab-félsziget déli részén elhelyezkedő Jemen nem rendelkezik kiaknázható kőolajkinccsel, így fejlettségi szintje messze elmaradt a GCC országokétól. Az Arab tavasz következményeként kitört polgárháborút éhínségek és járványok súlyosbították, melynek következtében Jemen mára a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb országává vált.
A történelmi termékeny-félhold országainak teljesítménye szintén nem volt meggyőző az elmúlt tíz évben. A legnépesebb arab állam, a 100 milliós Egyiptom az Arab tavasz egyik központi szereplője volt, az 1980 óta hatalmon lévő Hoszni Mubarak bukása után a demokratikus választásokat az iszlamista erők nyerték, azonban alig egy év után a hadsereg visszavette a hatalmat.
Az egyiptomi gazdaság komolyan megsínylette az elmúlt évek politikai zűrzavarait, a járványt megelőző évben azonban már stabilizálódni látszott a gazdaság, és az ország népszerűvé vált a befektetők körében.
A jövedelmek sajátos összetétele azonban – egyebek mellett a turizmus vagy a Szuezi-csatornából származó bevételek jelentős részaránya – meglehetősen sérülékennyé teszik az országot. Míg Irak lassan kezd talpra állni a kétezres évek eleje óta tartó polgárháború sebeiből, Szíria számára az elmúlt időszak katasztrofális volt, évtizedekkel vetette vissza gazdasági fejlettségét. De hasonló helyzetbe került a szomszédos Libanon is, ahol az elmúlt két évben a gazdaság gyakorlatilag szabadesésben van, államcsőd és hiperinfláció közepette a kormány már a legalapvetőbb közszolgáltatásokat sem képes
Az észak-afrikai Magreb régió országai közül a kőolajbevételeinek köszönhetően korábban kiemelkedő Líbiát egy évtizede sújtja immár a polgárháború. De Tunézia, Algéria és Marokkó gazdasági teljesítménye sem mondható meggyőzőnek. Marokkóra és Algériára az arab tavasz kevésbé volt közvetlen hatással: Marokkó esetében (csakúgy, mint Jordániában) a monarchikus berendezkedés erősebb legitimációja, Algériában pedig talán a kilencvenes évek polgárháborújának tapasztalatai is hozzájárultak ahhoz, hogy a politikai rendszer viszonylag stabil tudott maradni.
Tunézia példája viszont különösen érdekes: a tunéziai Jázminos forradalom indította el az arab tavasz folyamatát 2010 végén. Az 1987 óta hatalmon lévő Ben Ali elnök elmenekült, 2014-ben új alkotmányt fogadtak el, és Tunézia máig is meg tudta őrizni a kialakított demokratikus berendezkedését. A demokratikus folyamat katalizátoraként az erős civil szféra is szerephez jutott, a szakszervezetek és más civil szervezetek által létrehozott Nemzeti Párbeszéd Kvartett 2015-ben Nobel-békedíjat kapott. Az új rendszer a kompromisszumokra épült: a legjelentősebb (mérsékelt) iszlamista párt koalícióban kormányoz a legnagyobb szekuláris párttal.
A kompromisszumoknak azonban ára is van: jelentősebb gazdasági reformlépések alig történtek, és más területeken is akadályt jelent a nehézkes együttműködés.
A kormánypártok radikálisabb hívei a kompromisszumokat okolják a sikertelenségért. A 2019-es választásokon nemcsak a radikális iszlamista erők erősödtek meg, de a régi állampárt hívei által létrehozott párt is, és egyre többen gondolnak vissza nosztalgiával a korábbi autoriter berendezkedés nyújtotta biztonságra és relatív jólétre.
Talán nem is meglepő, hogy az emberek nagy része úgy érzi, hogy inkább romlott, mint javult az életminősége az arab tavaszt követő évtizedben. A Guardian 2020. végi felmérése alapján nemcsak a polgárháború sújtotta Szíria, Líbia vagy Jemen, de Tunézia, Egyiptom vagy Algéria esetében is a többség úgy látja, hogy rosszabbul él, mint az arab tavasz előtt. Ráadásul az elmúlt egy év, amely a világméretű Covid19-járvány kitörése óta eltelt, számos országban még jobban kiélezte a helyzetet. Bár az arab országok a járvány terjedése szempontjából egyelőre nem számítanak kiemelten érintett területeknek, a lezárások hatására kialakuló gazdasági visszaesés komolyan sújtja a térség országait, tovább fokozva a régió amúgy is meglévő instabilitását.
A szerző a KRTK Világgazdasági Intézet kutatója.
Címlapkép: Getty Images
