Trump: velünk vagy ellenünk?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Súlyos kockázatot vállal az az elemző, aki megkísérli előre jelezni a jelenlegi amerikai kormányzat tetteit, hiszen egy magyar idő szerint reggel megjelent cikk gondolataira már délután rácáfolhat Donald Trump ébredése utáni első tweetje. Szerencsére nem ez történt a szerda hajnalban megjelent cikkemmel, amiben azt írtam, hogy a vámok csökkentése valóban könnyen elképzelhető, de a totális hátraarc nagyon valószínűtlen Kína és még jó pár, az USA számára kellemetlen ország esetén. Alig fél nappal később az amerikai elnök bejelentette a fordulatot: Kína, Kanada és Mexikó kivételével kilencven napra felfüggesztette a többi országra kivetett durva vámokat, és a tárgyalások érdekében addig is 10 százalékra csökkentette azokat.

Azóta sorra jelennek meg kommentárok, amelyek meggondolatlansággal, hazardírozással, bennfentes kereskedelemmel, sőt, őrültséggel vádolják a washingtoni kormányt. Bár ezeket sem lehet kizárni, elemzőként mégis az a feladat, hogy megpróbáljunk racionális rendszerben értelmezni a folyamatokat.

Így felmerül a kérdés, hogy egy, a világ pénzügyi piacait szétcsapó hét után mi célja lehet egy ilyen látszólagos visszatáncolásnak. Amennyiben továbbra is abból indulunk ki, hogy a Trump mögött álló pénzügyi-gazdasági szakemberek értik a dolgukat, és hogy még mindig a globális egyensúlytalanság – és ezáltal Kína – leküzdése a cél, akkor van logikus magyarázat erre a lépésre is.

Az régóta világosan látszik, hogy Washington célja egy Plaza-egyezmény 2.0, azaz az amerikai dollár le- és a többi deviza, különösen a kínai jüan felértékelése.

Ez erősítené az amerikai exportot és egyben gyengítené az importot, így csökkentve a külkereskedelmi hiányt. Csakhogy ebbe Kína természetesen nem hajlandó belemenni, hiszen azzal saját növekedési modelljét ítélné halálra. Bár már bő tizenöt éve célul tűzte ki a beruházásokon és exporton alapuló gazdaságszerkezete elmozdítását a belső fogyasztás felé, ezt Peking különböző okokból nem hajtotta végre.

Sőt, a pandémia óta eltelt években újra az export került előtérbe a gazdaság felszínen tartása érdekében.

Az összeomló ingatlaniparból a kínai vezetés átirányította az erőforrásokat az összeszerelő ipar felé, és eszelős tempóban kezdtek új gyárakat építeni az országban. Csakhogy a belső fogyasztás mindeközben továbbra is lassabban erősödik, mint a gazdaság egésze, így nemhogy nőne, hanem egyenesen csökken a súlya a kínai GDP szerkezetében. Azaz Kína vagy exportál, vagy egy túltermelési válsággal és egy elvesztett évtizeddel néz szembe.

Trumpék az első ciklusa folyamán megtanulták, hogy ha csak Kínára vetnek ki magas vámokat, azt harmadik országokon keresztül megkerülik.

Az egyik megoldás, hogy minden szereplővel szemben durva vámokat vezetnek be, de ez nagyon fájdalmas lenne magára az Egyesült Államokra nézve is. Sokak szerint Trump az elszálló államkötvény hozamokat látva fújt részleges visszavonulót, ami természetesen valóban közrejátszhatott döntésében. De ettől még az is igaz, hogy Washington számára a kedvezőbb megoldás az lenne, ha minden fontosabb állammal meg tudna állapodni bilaterális alapon egy Amerikának kedvezőbb kereskedelmi rendben, és egyszerre abban is, hogy utána mindannyian együtt lépnek fel Pekinggel szemben. Ezt Scott Bessent egészen nyíltan el is mondta szerdán.

Így könnyen elképzelhető egy olyan logikai láncolat, ahol az amerikai kormány – trumpi stílusban – először kétségbeejtő helyzetbe hozza partnereit, majd onnan kicsit visszalépve megteszi ajánlatát:

továbbra is hozzáférhettek a mi piacainkhoz, de cserébe ti is szanaszét vámoljátok Kínát.

A dolog persze valóban rendkívül kockázatos, és nem segít a megvalósításán, hogy közben Trumpék katonai invázióval fenyegetik és sértegetik több szövetségesüket is. De attól még, hogy a kormányzati egyik része nehezen beszámítható, a másik fele lehet kompetens.

A fenti terv ráadásul sok előnnyel kecsegtet: ha Kína nem enged a nemzetközi nyomásnak, akkor alig tudja majd eladni termékeit, ha viszont enged, és felértékeli a jüant, akkor meg azért veszít majd jelentősen versenyképességéből az exportja.

Mindkét esetben túltermelési válsággal nézhet szembe, hiszen a Trump által diktált gyors tempó lehetetlenné teszi a kínai cégek számára az alkalmazkodást rövid távon.

Belpolitikai szempontból pedig az elnök erős, cselekvő vezetőként tetszeleghet a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban kevéssé jártas hívei előtt, miközben idővel a Wall Street is megnyugodhat, ha a főbb partnerekkel folytatott kereskedelmet sikerül normalizálni. Ettől függetlenül a fenti gondolatok egyáltalán nem zárják ki, hogy mindeközben valakik a megfelelő információk birtokában előbb shortolták a tőzsdét, majd opciókkal kerestek még több pénzt.

Végeredményben, ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, Washington egy egyszerű kérdést fog feltenni partnereinek:

Velünk vagy ellenünk?

Ha velünk, akkor nincs vám, ha viszont Kínával, akkor nincs bocsánat.

Elemzői körökben már hosszú évek óta tudott volt, hogy eljön a pillanat, amikor a hintapolitikát folytató országoknak is választania kell majd. Érdekes lesz megfigyelni, hogy mit lép Magyarország, amely az elmúlt évtizedben óriási politikai tőkét és adófizetői pénzek százmilliárdjait invesztálta a Kínai Népköztársasághoz fűződő kapcsolataiba.

Amerikai diplomatákkal beszélgetve ugyanis világos, hogy bár elődjéhez képest másképp kommunikál Budapesttel, de ugyanolyan, ha nem keményebb elvásárokat fogalmaz meg Washington a színfalak mögött.

Címlapkép forrása: Anna Moneymaker/Getty Images