Bod Péter Ákos: Magyarország inflációra van ítélve?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

De most máshol is okoz fejtörést az árak alakulása, sőt a gondok sokasodnak a világkereskedelemben kifejlődő abszurd fordulatok láttán. A vámháborús fejleményeken túlmenően is hatnak komoly tényezők az árszintre, újabb próba elé állítva Európában a monetáris politika intézőit, akiknek már eddig is magyarázkodniuk kellett az ismétlődő előrejelzési hibákért.

Mi most a helyzet az inflációval a környezetünkben? És hol tartunk mi, a magunk örökségeivel és különös gyakorlatával?

Nem felmentésként, de valóban elmondható, hogy 2020-tól a folyamatos megrázkódtatások idejét éljük világszerte, nem kevésbé Európában. A gazdasági szereplők és az üzleti folyamatok elemzői számokkal és tényekkel dolgoznak, nem pedig érzéseikre vagy a közhangulatra hagyatkoznak, de ők is okkal tekinthetik ezeket az éveket rendkívülinek. Sokk követ sokkot. Sőt, ami még nehezebbé teszi a folyamatok értelmezését és prognosztizálását, párhuzamosan zajlanak súlyos kihatású folyamatok a gazdaságban, technológiában, a klimatikus viszonyokban és a hatalmi szférában. Az egyidejű megrázkódtatások különösen erősen érintik az olyan kis és nyitott gazdaságokat, mint amilyen a miénk – itteni fő témánkat –, de nagy erővel hatnak a fejlett, méretes gazdasági térségekre is.

A polikrízis egyik mérhető lecsapódása maga az infláció, amely évtizedes viszonylagos nyugalmat követve hirtelen és nagy erővel tört rá a világ három legfontosabb tartalékvalutáját működtető gazdaságra 2021-ben.

A Covid-járvány kitörésekor, a gazdaságok példa nélküli leállása idején ott is hirtelen vége lett az áremelkedésnek, ahol addig konjunkturális okokból a fogyasztói árak jelentősen nőttek. Az dezinfláció, sőt akár az árcsökkenés azonban átmeneti jelenségnek bizonyult. A világméretű leállást hamarosan újranyitás követte, de – és ez minden válság után megfigyelhető – nem ugyanolyan keresleti és kínálati szerkezetben. A járvány miatt az életvitel és munkavégzés körülményei hirtelen megváltoztak, tömeges kereslet teremtődött addig ritkán használt javak iránt, mint amilyen a szájmaszk, a személyes szolgáltatások érhető okokból visszaszorultak, ám a lakásfelújítási és elektronikai cikkek iránti igények megnőttek. Eközben a szállítási láncokban komoly és tartós zavarok léptek fel. Emlékezhetünk, hogy a gyors lezárást követő újbóli nyitás bonyolult körülményei közepette 2020-21-ben fizikai hiánnyal és komoly áremelkedéssel szembesültünk.

Még tartott a nem könnyű gazdasági reorganizációs folyamat, amikor Európában újabb társadalmi, gazdasági és nem utolsósorban inflációs sokkot okozott az orosz agresszió 2022 februárjában. Azt már megelőzte orosz részről – a piaci gázárak mesterséges feltornászásával – az energiaellátás politikai-katonai eszközként való felhasználása. Az orosz energiától való függés mértékében a leginkább kitett európai gazdaságok ezt követően súlyos ársokkot szenvedtek el.

Azóta Európa túlnyomó része – számomra meglepő gyorsasággal és hatékonysággal – levált az orosz függésről.

A nagyobb ellátási biztonságot garantáló átállás nem volt olcsó. Ezen túlmenően most is magasabb az európai energiaárszint, mint korábban, és ez a körülmény lerontja a nagy energiaigényű iparok versenyképességét. Ezt egyebek mellett a német feldolgozóipar ma is zajló kényszerű alkalmazkodási időszaka illusztrálja. Megjegyzendő, hogy az energiaellátás diverzifikálásának költséges feladata nagyrészt még Magyarország előtt áll, iparszerkezetünk pedig nem mozdult el az energiaigény-mérséklés irányába, sőt energiaintenzívebb termelőüzemek betelepítése zajlik.

Ám ami az európai inflációs folyamat alakulását illeti, mostanra már kifutott az energiahordozók, nyersanyagok, mezőgazdasági cikkek miatti áremelési komponens. Ami inflációs nyomás bent van a rendszerben, az jórészt a szolgáltatásokhoz kapcsolódik.

Hazai inflációs ügyeink is mutatnak hasonló vonásokat, de számos egyedi jellegzetességet is.

Sajátosságaink jól megmutatkoznak az európai monetáris folyamatokkal való összevetésben. Érdemes feleleveníteni, hogy az Európai Központi Bank (EKB) a többi nagy jegybankhoz hasonlóan nehéz döntési helyzetbe került a 2021-től felfutó áremelkedések idején. A Covid utáni nehézkes újraindulás idején, megszakadt termelési láncok és egyéb kínálati oldali bajok közepette óvakodott a pénzügyi szigorítás szokásos eszközeivel élni. Az EKB inkább „átnézett” az átmenetinek ítélt, egyszeri árhullámon. A jegybankok klasszikus eszköztára egyébként is jobban alkalmazható a keresleti oldali aránytalanságok kúrálására, mint a kínálati oldali kilengések tompítására. A konténerhiány, nyersolaj-szűke, átmeneti gabonahiány nyomán mindenképpen megugrik a piaci ár, de a gazdasági alkalmazkodáson nem segített volna, ha a jegybank túl szigorú politikával még recesszióba is dönti a gazdaság működő részét. Utólag is elmondható, hogy helyesen tartózkodott az EKB a méretes kamatemeléstől, hiszen lám a 2022. októberi tíz százalék feletti eurózónás árindex egy év múlva 3 százalék alá esett.

Csakhogy a nagy ársokk utáni további kisebb áremelkedést is inflációnak élik meg az emberek.

A hatóságok optimista bejelentései ellenére azt látták, hogy a nagy emelkedés után nem álltak vissza még megközelítőleg sem a régi árak: tovább nőttek, még ha kisebb ütemben is. A magyar viszonyokhoz mérve nem volt elborzasztó a nyugat-európai vagy az amerikai inflációs hullám, de tíz százalékos általános áremelkedést azért mégsem látott egy vagy két generáció, és a hullám lefutása utáni kúszó áremelkedés is csalódást okozott. Mindenesetre az amerikai választók inflációs érzékelése nagy szerephez jutott Trump visszatérésében.

Az inflációs várakozások viszonylag magas szinten való beragadása pedig nyomást fejt ki a bérigényekre. A csaknem teljes foglalkoztatás viszonyai között ilyenkor a munkabérek növekedése elkerülhetetlen. A béremelkedés a nagyobb élőmunka-hányadú szolgáltatásoknál hozzátesz a piaci ár- és tarifa-emelési folyamathoz.

A vezető központi bankok kénytelenek voltak konstatálni, hogy lassabb lesz a visszatérés a célba vett 2 százalékos inflációs szintre.

Időközben újabb árszintalakító tényezők is felléptek, nehezen kiszámítható hatásokkal. A Covid után új lendületet vett a digitalizáció, az automatizálás, és újabban megjelent a gazdasági világban a mesterséges intelligencia. Ezeknek a hatása elvileg már rövidebb távon is dezinflációs: ágazatonként és munkafajtákként eltérő módon ugyan, de növelniük kell a munkatermelékenységet, javítani a gazdasági egység versenyképességét, mind az pedig a relatív árak mérséklését hozza. A termelékenységjavulás mértéke azonban eddig elmaradt a remélttől.

Ezen közben már évek óta fut az európai politikában a zöld átállás programja. Az viszont eleinte mindenképpen költségesebbé teszi a termelést. Vagy másképpen: a fenntarthatósági szempontok felismerése rámutat a most még meg nem fizetett költségekre, a környezetvédelmi szempontok érvényesítésével internalizálódnak a negatív külső (externális) hatások. Bárhogy nézzük is, Európa, amely a nemzetközi megállapodások szerinti vállalásokat a többi térségnél inkább teljesíti, ráfordításokat növelő zöldpolitikát folytat. A 2022 utáni időszakban azonban a korábban elviselhetőnek gondolt többletköltségek más megvilágítást kapnak az újabb krízistényezők fellépésével: az energiafüggőség mérséklésének említett ügye és a védelmi kiadások megemelésének imperatívusza két olyan faktor, amellyel a 2010-es évek végén nem számoltak a döntéshozók.

És most újabb sokk formáját ölti a világkereskedelem tömbösödése, a kapcsolati kockázatok növekedése.

Korábbi modellszámítások megmutatták, hogy a kereskedelmi tömbök közötti függőséget mérséklő intézkedések (a termelési láncok átszabása, kapacitások baráti országba telepítése, a vámvédelmi szint emelése) növelik az árszintet, és jövedelmet csökkentenek. Ilyen függőségmérséklő, szétkapcsolódási folyamatok végbe is mentek az elmúlt években, főként az Egyesült Államok és Kína, valamint különösen az EU és Oroszország viszonylatában. (Attinasi, M.G. et al. (2024), “Navigating a fragmenting global trading system: insights for central banks”, Occasional Paper Series, No 365, ECB.)

Csakhogy most a legutóbbi hetekben már nem igaz a korábbi képlet, amelyben három geopolitikai blokk szerepelt: egyfelől a kollektív Nyugat (Észak-Amerika, Európa, Japán, Ausztrália); másfelől Kína, Oroszország, Irán, és harmadszor a világ több része Indiától Latin-Amerikáig. Az USA–Kanada vagy az USA–EU vámháború lehetősége eddig nem szerepelt az egyensúlyi modellekben.

Most egyelőre csak találgatunk az inflációs és jövedelmi következmények mértékeit illetően. A jövedelmi hatás egyértelműen negatív: a kölcsönös forgalomcsökkenés minden érintett fél GDP-jét mérsékli. A vám esetében azt kell látni, hogy az lényegében a végső fogyasztást terhelő adó – noha ezt az összefüggést még nem tárták fel világosan Trump elnök előtt – és mint ilyen, megemeli az árszintet a vámot kivető országban.

Ám az árhatások mértéke sok mindentől függ, beleértve a célországban a fogyasztói reagálást, a vámmal sújtott termelő piacváltási opcióit és viszontválaszát. Vegyünk egy példát: ha eddig a 20 dollárért importált francia pezsgő palackja 20 dollár kereskedelmi árrés mellett 40 dollár mellett jutott az amerikai piacra, akkor vajon mi lesz a 200 százalékos büntetővám mellett? Hatvan dollárra dráguló behozatal plusz 20 dollár árrés mellett 80 dollár körül lenne egy palack piaci ára: abból nagyon keveset lehet majd eladni (viszont így túl sok vámbevételre sem tesz szert az amerikai kormány). Ha viszont marad az áru Európában, akkor akár némi ármérséklést is hoz Trump bosszúja az európai pezsgőfogyasztónak. Amennyiben viszont az amerikai Bourbon whiskyre és a Harley-Davidsonra vámot vet ki az EU, akkor… Ezek talán frivol példáknak hangzanak, de ha heteken belül az európai autóipar, gyógyszergyártás és mezőgazdaság megkapja a beígért 25 százalékos amerikai vámot, az komoly felfordulást és nagy gazdasági veszteséget képes okozni, és erőteljesen kihat a makrogazdasági folyamatokra.            

Ami most már a mi közvetlen monetáris ügyeinket érinti: a magyar inflációs folyamatnak sok tekintetben más a természete. Ez már ránézésre is látszik, ha áttekintjük a fogyasztói árindex alakulását.

2023 uniós inflációs csúcsot hozott nekünk, és jelenleg is a lista élén állunk. Annyiban hasonló a mienk az euróövezeti inflációs átlagindex alakulásához, hogy 2024 végére az inflációs ütem nem tért vissza a 2021 előtti szintre: sem nálunk, sem az euróövezetben nem állítható, hogy volt ugyan egy nagy, egyszeri kiugrás, ám azon túljutva visszatérhetünk a korábbi szintre.

A maginflációs mutatók perzisztenciája mellett az is figyelemre méltó, hogy már jóval a „rendkívüli idők” beállta előtt kellemetlenül nagy volt a hazai pénzromlási ütem, és majd arra következett be az EU-rekorder inflációs csúcsunk. Az okok összetettek, de kezdjük annak megemlítésével, hogy 2020 megmagyaráz abból, hogy miért ilyen nagy a magyar infláció, messze felülmúlva ezekben az években nemcsak az euróövezeti átlagot, hanem a lengyel, cseh, román adatot is.

A fizetőeszköz devalválódásán túl itt van még a forintárfolyam nagy változékonysága. A volatilitás hatására a gazdasági szereplők akkor is kénytelenek hozzányúlni a szerződéses árakhoz, ha egyébként a cégek közötti kialakult jó kapcsolat elviselne némi forintgyengülést. A nagy árfolyamkilengések azonban érintik az importból származó anyagok forintköltségét, hamar megjelennek az üzemanyagárakban, következésképpen kikényszerítik az újratárgyalást, rövidítik a szerződéses időtávot.

Ennek az üzleti gyakorlatnak a hatására állandósulnak a kisebb-nagyobb ipari, nagykereskedelmi áremelkedések.

Az árfolyam bizonytalansága mellett szólni kell a gyakori hatósági beavatkozásról, ami egyértelműen hungarikum; minálunk rengeteg mikromenedzselési próbálkozást láttunk. Jelenleg a kiskereskedelmi árrésbe való beavatkozás köti le a figyelmet, de emlékezhetünk a 2021-es – jóval az orosz támadás előtti – árrögzítésekre, kamatláb-szabályozásra, és azóta is a szerződéses viszonyokba való rendszeres beleszólásokba, hatósági és verbális intervenciókra.

Ezek sosem következmény nélküli ügyek. A Zalakerámia Zrt. romhányi cserépgyárának mostani Romániába költözése mögött is felsejlik, hogy Lázár János akkori építési miniszter 2021-ben miként szabott extrém méretű bányajáradékot a tégla- és csempegyártókra, kikötve állami elővásárlási jogot az építőanyagokra, nem nagyon leplezve, hogy a külföldi tulajdonú cégekre irányul a kormányzat megkülönböztető figyelme, és a friss építési törvény is jogot ad a hatóságoknak gyártásra kényszerítésre, vállalat-elővásárlásra.

A szabályozói bizonytalanság, a barátságtalan klíma rontja a gazdasági teljesítményt, de kihat az árazási gyakorlatra is.

Általánosítható megfigyelés, hogy tartós, kiszámítható jogi keretek és szabályozói normák híján a szerződéses időtávot nem érdemes, nem lehetséges hosszúra szabni; az újrakötéskor pedig az érzékelt, nyilvánvaló infláció mellett rendszerint a korábbinál magasabb áron jön létre az ügylet.

Az inflációt nagyon is érzékelik az emberek, mind fogyasztói, mind munkavállalói minőségükben, nálunk is és máshol is. Ez egyébként nagy tanulsága a 2021-23-as európai inflációs hullámnak és az arra irányuló jegybanki szabályozásnak. A makromodellek szerint az a racionális jegybanki viselkedés, ha a központi bank „átnéz” az inflációs csúcson, és hagyja, hogy egy-két félévig a fogyasztói árindex jócskán meghaladja az irányadó kamatlábat: úgyis lejön az index, ahogy kifut az áremelkedést okozó egyszeri tényező, és korrigál a piaci mechanizmus.

Az emberek viszont nem így gondolkodnak. Nem sokat törődnek a jegybanki alapkamattal, de nagyon is látják az árak drágulását. Főként, ha élelmiszereknél, napi cikkeknél lép fel az áremelkedés. A nagy tekintélyű jegybankok nyugtató szövege esetleg hat a cégvezetőkre, a szofisztikált ügyfelekre, de a nagy többség nem képes elvonatkoztatni a sebes áremelkedéstől, feltételezni egy közeli normalizálódást. Az inflációs csúcsot követően a fejlett európai országokban is sokkal nagyobb inflációt érzékeltek, mint amilyet a nagy sokk utáni negyedévekben jelentettek a statisztikai hivatalok. Egy kis érzékelési tévedés teljesen szokásos még a piacgazdasági ügyekben jobban tájékozott fejlett országokban is, ám ha nagy a mérték, az bizalomhiányt is jelez.

Mondani sem kell, hogy a magyar lakosság inflációs érzékelései és várakozásai jócskán meghaladják a KSH által közzétett árindex mértékét.

Az pedig csak ront a helyzeten, ha a tényekkel és a lakossági érzékelésekkel nem törődve politikai szinten bejelentik az infláció végét, a pénzromlási veszély elmúltát.

És ezzel még nincs vége a magyar sajátosságoknak. Az a kormányzat, amely tendenciaszerűn mérsékli a közvetlen (személyi jövedelmeket, társasági eredményeket terhelő) adók mértékét, a közvetett adóterhelés megnövelésére kényszerül, hacsak a népszerű adómérséklés bejelentésével együtt nem születik döntés az állami kiadások hasonló mértékű megkurtításáról, avagy a vagyont terhelő adók kulcsainak kellő mértékű emeléséről. Ilyet nem hallunk.

Ha viszont európai mérce szerint nagyarányú a fogyasztás adóztatása a termelők, kereskedők, szolgáltatók, pénzügyi intézmények közbeiktatásával, úgy jóval nagyobb lesz a végső piaci árszint, és minden új adóterhelés hamar áremeléshez vezet. Az egyenkénti árszintnövekedésekből pedig ismét csak infláció lesz, részben „kemény” tényezők nyomán, mint amilyen az érintett vállalatok költségszint-emelkedése, részben pedig a vásárlók, ügyfelek várakozásai miatt.

A várakozás tekinthető az infláció „puha” tényezőjének – de nem az. A gazdaság ügyei végül is a fejekben dőlnek el. Ahol az a történelmi tapasztalat, hogy nőnek az árak, és ilyen a várakozás is, ott lesz infláció.   

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images