Kezdjük sci-fi-vel! Véget ér az interjú, kisétálsz az utcára és elüt egy autó. A magyar egészségügy megment téged, kómába esel, 20 év múlva térsz magadhoz. Mi lesz akkor nagyon más, mint most?
A sci-fi-t arra érted, hogy megment az egészségügy? Egy dologban egyébként biztos vagyok, azon a nyáron is felújítják a körúti villamost. A viccet félretéve egyébként pedig minden elképzelhetetlenül más lesz. Gondoljunk bele: húsz évvel ezelőtt még nem történt meg a World Trade Center elleni terrortámadás. 1999-ben azt gondoltuk, hogy itt a történelem vége, beköszöntött a prosperitás és a béke időszaka. Az olyan jelenségeket, mint a terrorizmust, a globális biztonságpolitikát, a migrációt, a keresztény-muszlim szembenállást legfeljebb mellékesen említettük meg. Szeptember 11. teljesen megváltoztatta a világunkat.
Idén 20 éves a Portfolio, amit mi nem tortával és konfettivel, és nem is visszatekintéssel ünnepelünk. Inkább a következő 20 évünket kutatjuk és arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz a világ 2040-ben. Húsz, saját területén kimagasló szakembert kérdeztünk a jövőről, ők beszéltek többek között a következő húsz év gazdaságáról, társadalmáról, oktatásáról, egészségügyéről. Ezeket öszegezzük a következő hetekben a Portfolio2040 interjúsorozatban. „Jósolni nehéz, pláne ami a jövőt illeti” mondta Niels Bohr, de hozzátehetjük „praedicere necesse est”. Lássuk, mit mondanak a szakértők!
Biztosan lesz a következő húsz évben is olyan ikonikus történelmi esemény, amitől másképp fogunk gondolni erre a helyre, ahol élünk. Talán már meg is történt, de még nem látjuk a jelentőségét. 1999-ben Borisz Jelcin kinevezte Vlagyimir Putyint miniszterelnöknek. És egyébként a Harry Potter sorozat első kötete is akkortájt, magyarul pont 1999-ben jelent meg. Ebben az évben még bőven dagadt a dotcom-lufi, és azt hittük, hogy a profit a vállalati értékben másodlagos. Ehhez képest a legfőbb téma az volt, hogy az 1999-ről 2000-re való átállástól összeomlanak-e a világ számítógépes rendszerei.
Ekkora bizonytalanságban könnyen fel lehet vállalni a tévedés lehetőségét. Mi az, ami szerinted már most is itt van az életünkben, de 20 év múlva igazán meghatározó jelentőségű lesz?
A második világháború óta, de különösen az elmúlt 30 évben nagyon sok mindent elköltöttünk, ami nem a miénk. Feléltünk rengeteg mindent, amivel tartozunk, és ami hiányozni fog. Ez 20 év múlva biztosan érezhető lesz a mindennapi életünkben.
Ezt többféleképpen lehet érteni. Adósság? Erőforrások?
Mindkettő. Egyrészt elképesztő mértékű az eladósodás a világban. A globális adósság az éves globális GDP három-négyszerese, ezzel tartozunk a jövő generációknak. Eddig ennek a folyamatnak szinte csak az előnyeit láttuk. Kezdetben a fejlett világban, újabban a feltörekvő országokban a társadalom széles rétege emelkedett középosztályszerű létbe. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy megtörtént a választókkal, a néppel a kiegyezés. A jólétnek ugyanis nem mindenhol van meg az alapja, nézzük meg a széles egészségügyi, oktatási ellátórendszereket és az óriási államadósságokat. Vagy éppen a nyugdíjrendszerek implicit adósságait. Eközben persze az elitek nagyon ügyesen úgy alakították ezeket az elosztási rendszereket, hogy nekik különösen jó legyen.
Ebből az következik, hogy véget ér a világtörténelem hosszú időszaka, amelyben minden generáció jobban él, mint az előző?
Igen. Nagy bizonyossággal állítható, hogy a következő egy-két generáció nem fog jobban élni, mint a szülei. Egyes felmérések szerint a fiatalabb generáció több országban már így érzi ezt. Lehet, hogy 100 millióktól, milliárdoktól kell visszavenni civilizációs vívmányokat annak érdekében, hogy ne legyen összeomlás, és gyerekeink, unokáink is viszonylagos jólétben tudjanak felnőni. Elköltöttünk olyan pénzeket, ami nem a miénk.
Pontosan kikre érvényes ez a borús jövőkép?
Szinte a teljes globális középosztályra. Vannak persze kivételek: Indiában, ha nem rontják el, 100 milliók emelkedhetnek még ki a szegénységből. Afrika nem tart itt, de ők a következők, akiknél ez szóba jöhet. Ezt leszámítva mindannyiunknak, akik a középosztályban élünk valahol a világban, szembe kell nézni azzal, hogy nehéz lesz fenntartani azt a fejlődést, prosperitást, optimizmust, amibe az 50-es, 60-as évektől a három generáció belenőtt.
Ugyanígy fogyasztottuk túl a természeti erőforrásokat is?
Igen, ez a másik része az elköltésre vonatkozó állításomnak. A mechanizmus teljesen ugyanaz. Azt mondtuk, hogy jól akarunk élni, fejlődni akarunk és az externáliákkal nem foglalkozunk. A társadalmi költségeket szétszórjuk a világba, ideértve a fosszilis üzemanyagok káros hatásait és a környezeti terhelés ezer formáját. A válaszunk annyi volt, hogy „majd csak lesz valahogy”, kicsit szofisztikáltabban meg annyi, hogy „majd megoldja a kapitalizmus”. Csak hát pont ez a tankönyvi piaci kudarc, amit a kapitalizmus, a piac nem nagyon old meg. Ez nem azt jelenti, hogy kipusztul az emberiség, de alkalmazkodni kell a változó klímához, a szűkülő erőforrásokhoz, és ezek minden társadalmi hatásához. És ez az alkalmazkodás nagyon sok pénzbe fog kerülni. Ezzel vissza is kanyarodtam az előző megállapításomhoz: a következő generáció rosszabbul fog élni, mert rászakad egy halom adósság, szélsőségesebb környezeti körülmények között találja magát, szűkösebb erőforrásokkal gazdálkodhat, tehát ő fizeti meg, amit mi költöttük el. Azt is megkockáztathatjuk, hogy a közgazdaságtan nemigen ismeri a válaszokat a jelen turbulenciáira, elegánsan az externáliák közé szokta sorolni a környezeti vagy egyenlőtlenségi problémákat, most pedig ezek válnak központi kérdésekké. És még egy kitérőt engedj meg. Nagyon szemnyitogató azt felismerni, hogy ez a jelenség tulajdonképpen nem más, mint a puha költségvetési korlát, amit Kornai János már a hetvenes években leírt, először a szocialista gazdaságokra, majd egyre általánosabban. Sokan gondoljuk, hogy Kornait mint az első Magyarországon élő és alkotó tudóst már rég megilletné a közgazdasági Nobel-díj.
