Nézzük az első kérdést! Hosszú évek óta halljuk, hogy a csökkenő gyerekszám egyrészt fogyó népességet jelent az EU-ban, miközben a nyugdíjrendszerek recsegnek-ropognak. Ráadásul a magyar Ratkó-gyerekek, és a nyugat-európai, az 1950-es években született társaik éveken belül, különösen a 2020-as években kezdenek el ténylegesen nyugdíjba vonulni. Másrészt 2020 és 2030 között több, mint 13%-kal csökken a munkaképes korú európai fiatalok száma az ENSZ adatai szerint. Ez annyit tesz, hogy a mostani becslések szerint 2060-ig akár 50 millióval is csökkenhet a munkaképes korú népesség Európában (különösen Kelet-Európában). Vagyis az Európai Unió és még tagjelölt, vagy társult státusszal rendelkező európai országok népessége is folyamatosan csökken, tehát önmagában az európaiak utánpótlása az EU számára véges. Ebből a szemszögből nézve szükséges a migráció támogatása a korábban gyarmatokkal is rendelkező nyugat-európai országok esetében, ahol az elmúlt 50 évben egyébként jelentős mértékű bevándorlás növelte a népességet.
Ugyanakkor szükséges megérteni, hogy migráció és migráció között vannak különbségek.
Nem véletlen, hogy a belső, EU-s állampolgárok által kifejtett migráció a legtöbb nyugat-európai országban növelte a versenyképességet és a GDP-t. A lényegesebben olcsóbb (kelet-)európai munkaerő azonban részben "elvette" a munkahelyeket a fogadó országokban. Ennek leglátványosabb példája a brit eset, ahol a több százezer lengyelre is mondtak nemet a brit választók idén tavasszal úgy, hogy a kelet-európaiak nagy része nem a képzettek munkahelyét vette el és a bevándorlók körében kisebbséget alkottak. A magasabb státuszú munkahelyek vonatkozásában pedig a kelet-európaiak eleve versenyképesebbek is voltak olyan munkahelyeknél, amelyek világpiaci és a regionális kitettségekkel is rendelkeztek, mert például a brit népesség idegennyelv-tudása jóval alacsonyabb, mint a többi európaié. (Egy 2012-es európai bizottsági felmérés szerint a brit fiatalok kevesebb, mint 10%-a rendelkezett használható idegennyelv-tudással, szemben a 42%-os európai átlaggal). Mindeközben a brit fiatalok tömegei hagyták el a szigetországot még 2013 előtt, részben az angolul beszélő és jóval nagyobb társadalmi mobilitást is biztosító (és részint nagyobb vagyoni egyenlőtlenségeket is toleráló) térségek felé (USA, Új-Zéland, Ausztrália, stb.). Olyannyira felerősödött az angolok mobilitása, hogy minden ötödik 40 év alatti már a Brexit előtt is kivándorolni szándékozott, ami azóta 50%-ra nőtt. A felerősödött, szociális demagógián alapuló nyugat-európai ellenérzések (például a Kelet-Európából legálisan, szerződés alapján kiküldött munkavállalók elleni szakszervezeti fellépések) ellenére az európai munkaerő-piaci mobilitás még mindig töredéke az amerikainak, de még a japánénak (!) is a Világbank egyik átfogó elemzése szerint. (Sőt, az Egyesült Királyságban élő kelet-európai munkavállalók 12%-kal többet fizettek be adóként, mint amennyi pénzügyi támogatást kaptak. Az is igaz viszont, hogy 11%-kal magasabb a foglalkoztatottsági mutatójuk is, mint a briteké.) Mindezek ellenére az európaiak még mindig nem eléggé mobilak, s ennek részben a nyelvtudás is az akadálya. Ezért is tapasztalható az osztrák és német munkaerőpiacok megnyílásával párhuzamosan erősödő kivándorlással egyidejűleg egy visszaáramlási folyamat is hazánkban is. Például a hivatalos német statisztikák szerint az erősödő magyar kivándorlás hullám mellett 2013-ban már 34 681 fő költözött Németországból Magyarországra, az egy évvel korábbi 28 619 fő után. Annak ellenére, hogy kivándorlásról beszélünk, a magyarok utalják haza a legtöbb pénzt, ami évről-évre nő (2015: kb. 900 milliárd forint). Ez nem egy tipikus, vagy egyértelmű kivándorlási stratégia, mármint az újrakezdés és letelepedés tekintetében. Ezzel szemben a lengyelek, akik a Lengyel Nemzeti Bank szerint 2015 első felében közel 2 milliárd eurót küldtek haza, már 5 millióval kevesebbet utaltak, mint egy évvel korábban és lényegesebben kevesebbet, mint 2011-ben (kb. 4 milliárd euró). Mindez jó beleillik a nemzetközi trendekbe is, hiszen a világ különböző részein élő migránsok már 2012 előtt is évi 530 milliárd dollárt küldtek haza családjuknak. Ez a pénzmennyiség háromszor annyi volt már ekkor, mint a 2000-es évek elején, és háromszor több, mint amennyit a fejlett államok egyébként külföldi segélyekre költöttek a Világbank szerint.
Csakhogy ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben a szociális vívmányok folyamatosan erősödtek, bővültek az EU-ban.
Ennek egyik első és leglátványosabbnak tekinthető lépése az volt, hogy a nyolcvanas években Mitterrand francia elnök kormányzata 65-ről 60 évre szállította le a nyugdíjkorhatárt úgy, hogy a várható élettartam akkor is és azóta is folyamatosan nőtt (kb. 75 évről 80 évre). 1965-höz képest 2007-ben a franciák a megnövekedett életkor és a nyugdíj korhatár csökkentése okán már 15 évvel többet töltöttek ténylegesen nyugdíjban, mint a dél-koreaiak, a németek, vagy a csehek, ahol valóban és ténylegesen emelkedett a nyugdíjkorhatár. (A mostani, szintén szocialista kormányzat próbálja "visszacsinálni" ezt valahogy, de ahogy az utcai megmozdulások is mutatják, óriási ellenállásba ütközik, ami kihathat a jövő évi választásokra is.) Magyarország szintén dobogós a maga 10 éves "fejlődésével" a nyugdíjrendszer vonatkozásában, ugyanis ennyivel csökkent fokozatosan az elmúlt évtizedekben a tényleges nyugdíjba menetel kora, legalábbis a Világbank 2012-es adatai szerint. A jelenlegi migrációs válság alapja az, hogy gyakorlatilag és a 2008-2009-es világgazdasági válság ellenére
az EU még mindig a világ "legjobb helye", ha az életszínvonalt és a magas szintű szociális és munkavállalói vívmányokat nézzük.
Az Európai Unió a világ összgazdasági (fogyasztói) teljesítményének 18,6 százalékát adja a vásárlóerő paritást vizsgáló (azaz egy nemzetközi életszínvonal-számításon) alapuló statisztika szerint, amellyel még megelőzi az USA-t és Kínát is. Mindeközben egy új elemzés szerint egy átlagos európai dolgozó 19 százalékkal kevesebbet dolgozik, mint amerikai társa. (Az olaszoknál ez a mutató már 29%!) Sőt, az Egyesült Államokban sokkal több 65 év feletti dolgozik, mint bármikor az elmúlt 50 évben (bár az EU-ban is nő ez a mutató), ennek ellenére még Németország se éri el az amerikai dolgozók termelékenységét (90%). És ne felejtsük el, hogy az EU népessége mindössze 7%-a a világ népességének, tehát több milliárd ember racionálisan áhítozhat egy európai polgárságra!
