Tulajdonképpen nincsen semmi csodálkozni való. Amikor a parlamenti választások másnapján az alábbi sorokat írtuk, nagyjából a konszenzusos nézőpontot fogalmaztuk meg: "...nem lesz olyan esemény a politikában, amit mostanában sokan piacbarát fordulatnak hívnak. Az elmúlt négy év többé-kevésbé világosan kirajzolta, hogy a kormány milyen növekedési modellben hisz... az etatista kapitalizmus nem a válságban, nem is az EU és az IMF követelésére kezdett el kialakulni Magyarországon, hanem a kormány önszántából, konfliktusokat is felvállalva lépett erre az útra. Most, amikor a növekedési számok is láthatóan optimistává tették a gazdaságpolitikát, aligha érzi úgy, hogy le kell térnie. Éppen ezért arra számíthatunk, hogy továbbra is az lesz a jellemző, hogy a gazdaság bizonyos területein a piaci verseny kiiktatása zajlik majd (trafiktól nyelvoktatásig, tankönyvkiadástól taxiig, felnőttképzéstől plázastopig, sportfinanszírozástól nonprofit forma erőltetéséig stb.). A (vélt vagy valós) piaci kudarcokkal szembeni türelmetlenség továbbra is jellemző lesz, a megoldás pedig a direkt állami eszközökkel való beavatkozás - nem egyszer az érdekcsoportok logikájának megfelelően."
Ennek fényében a reklámadó személyre szabása, a nagy kereskedelmi láncokkal szembeni diszkrimináció, vagy éppen a trafikrendszer "továbbgondolása" finoman szólva sem számít új iránynak. Ahol a piac rosszul működik, ott az a külföldi tulajdonlás hibája, a haverok sokkal jobban csinálnák. De ha nem is, legalább tudjuk, hová megy az "extraprofit".
A kormány intézkedéseiben az előzetes várakozásokhoz képest mégis van meglepetés. A modell ugyanis nem tudja magát függetleníteni a közvetlen működőtőke és a vállalati külső finanszírozási források elapadásától, a gazdaság alacsony hatékonyságú szegmenseinek teljesítményét valahol legalább részben korrigálni kell. (Lásd például a külgazdaság kiemelését, és a befektetők intenzív keresését.) Éppen ezért arra lehetett számítani, hogy a kormány a multiellenes retorikából visszavesz. Nagyon kockázatos ugyanis azt a pontos üzenetet átvinni a befektetők felé, hogy aki a feldolgozóiparban van, az biztonságban érezheti magát (sőt, akár agyon is dotáljuk), aki viszont szolgáltatást nyújt, az ne számítson profitra, inkább menjen el.
Ehhez képest a kormány gyakorlatilag már formálisan sem leplezi, hogy csak azért vet ki új adókat, hogy egyes területek szereplőit ellehetetlenítse (dohány-nagykereskedelem kisajátítása, az RTL Klub-adó, hipermarketek versenytorzító szabályozása, annak üzengetése, hogy hány banknak van helye az országban - és akkor a netadós bénázást ne vegyük ide). Az üzenet egyértelmű: "Magyarországi szolgáltató vagy? Jobb, ha távozol!" Csakhogy ezt az eleve nehezen szegmentálható üzenetet nehéz átvinni úgy, hogy közben azért van például népegészségügyi termékadó, vagy éppen most a dohánytermelőket is külön adó terheli - vagyis a feldolgozóipar sem marad érintetlen.
Ez a magatartás legfeljebb azért kényelmes, mert politikai költségei rejtve maradnak. Senki nem látja ugyanis, hogy egy régiós terepet kereső befektető már a hosszabb listáról is egyből lehúzza Magyarországot. Márpedig nem feltétlenül jut el majd minden vállalathoz az üzenet, hogy az újraiparosítás jegyében védettséget élvezne az unortodoxiával szemben. Vagy ha igen, akkor sem ad neki hitelt, ha eközben egy olyan országot lát, ahol a vállalatokkal való megállapodásait naponta szegi meg a kormány, vagy éppen a tárgyalásokra már eleve a korrupció árnyéka vetül.
Ily módon a homályos közhellyé alakult "romló üzleti környezet" valóban hosszú távú növekedési kilátásokat veszélyeztet, miközben lelkesen mutogatjuk az adót nem, vagy alig fizető járműgyártó befektetőinket.
