Rövid távú üzleti siker, hosszú távú romlás.
A fiskális fegyelem A költségvetési fegyelmezetlenség (fiskális alkoholizmus) évtizedes tradícióját megtörve egy teljes kormányzati cikluson keresztül sikerült a folyó hiányt 3% alatt tartani. Ez az elkötelezettség még akkor is komoly értéket képvisel, ha megvalósításában külső kényszerek, a pénzügyi válságot követő pénzpiaci nyomás és a nemzetközi intézményi elvárások (túlzottdeficit-eljárás) döntő szerepet játszottak. Az eredményt azonban árnyalja a megvalósítás mikéntje is.
Ami a költségvetés bevételi oldalát illeti, a korábban említett ágazati különadók fontos szerepet játszottak az egyensúly fenntartásában. Kivezetésük rendkívüli kihívást jelentene a kormány számára, pedig hosszabb távú fenntarthatóságuk igencsak megkérdőjelezhető, nemcsak a piactorzító és a versenysemlegességet sértő jellegük, hanem mindazok a káros hosszú távú következmények miatt, amikről a fentiekben már volt szó.
Az adóstruktúra változásának egy kevésbé hangoztatott aspektusa volt az adóbeszedés hatékonyságát is célzó fokozatos átrendeződés a fogyasztási típusú adók irányába. Az elvvel, az iránnyal könnyű egyetérteni. A kérdés persze mindig a mérték és a miként. Mivel a forgalmi adó tekintetében a Közösségen (EU) belül már minden határon túlléptünk, egyéb célzott adók - tranzakciós, távközlési, "chips-" és jövedéki adók - emelésével próbálta a pénzügyi kormányzat a stratégiai irányt tartani. Ezen adók egy része elhanyagolható bevételt hoz, összességében töredezetté, áttekinthetetlenné teszi az adórendszert, az árstruktúrát pedig sokszor feleslegesen torzítja.
A magánnyugdíjpénztári rendszer államosítása a felszínen egy működési hatékonysággal kapcsolatos probléma kezelését szolgálta. Kétségtelen, jogos kritika volt, hogy az alapok magas működési költsége nagyban terhelte a befektetett vagyon amúgy is csökkenő hozamát. Valójában azonban a döntésben a rövidtávú költségvetési megfontolások domináltak. A nyugdíjpénztári rendszer bevezetése a modellváltás átmeneti időszakában a GDP közel másfél százalékának megfelelő lyukat ütött a felosztó-kirovó rendszer egyenlegében. A magyar kormány a túlzottdeficit-eljárás keretei között azt kérte, hogy a Bizottság vegye figyelembe, hogy a hosszú távú fiskális fenntarthatóság kilátásai ezzel nem romlanak, de a Bizottság a kérést elutasította. Ezt követte a rendszer államosítása, amely egyrészt a felosztó-kirovó rendszer egyenlegét tartósan javította az említett másfél százalékkal, másrészt a magánnyugdíjpénztári vagyon bevonásával egyszeri jelentős bevételt jelentett a költségvetés számára.
Ez az epizód talán mindennél jobban példázza azt, amikor a költségvetési számok rövid távú kozmetikázása látszólag politikai és üzleti siker, miközben az igazi kérdésben, a fiskális pálya hosszú távú fenntarthatóságában, érdemben romlott a helyzet. Az egyszeri jövedelemtranszfer elfedte a 2011 drámai költségvetési lazítást s nyugdíjpénztári alapokba történő átutalások megszűntével, a folyó hiányszámok is újra EU-kompatibilisek lettek, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy két évvel később kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól. Ugyanakkor a GDP közel tíz százalékát kitevő nyugdíjvagyon bevonása csak látszólag stabilizálja az államadósságot, hiszen a nyugdíjrendszeren keresztül drámaian megnőtt az állam implicit adóssága. Az, hogy a magyar államadósság az államosítás ellenére továbbra is a GDP 80%-a körül ingadozik, azt jelenti, hogy az elmúlt négy évben közel 10%-kal romlott az állam konszolidált pozíciója.
A magyar önkormányzati rendszer rendkívül tagolt. Ez a struktúra, a 3200 önkormányzati egységével számos közszolgáltatás - oktatás, egészségügy - esetében eredményezet elaprózott, nem hatékony intézményi struktúrákat. A kormány, kétharmados támogatottságával lehetőséget kapott arra, hogy ezen változtasson. A hatékony üzemméretek, irányítási struktúrák elérése érdekében egy konszolidációs folyamatot indítson el. Ami azonban ténylegesen történt, az az államosítás és végletes centralizáció az irányítási struktúrában és jelentős forráskivonás az egyes alrendszerekből, az intézményi konszolidáció, a működési modell érdemi változtatása nélkül. Az eredmény fenntarthatatlan fiskális megszorítások, romló színvonalú, szűkülő közszolgáltatások.
A növekedés beindítása
A pénzügyi kormányzat a belföldi fogyasztás élénkítésében látta a növekedés beindításának zálogát. Ezt a célt szolgálta az egykulcsos adó, valamint a családi adókedvezmények bevezetésével a háztartásoknál hagyott többletjövedelem, a nyugdíjpénztári reálhozamok kifizetése és a devizaadósok terheinek mérséklését célzó intézkedések sorozata. A válság során leértékelődött a forint, ami drámaian megnövelte a háztartások adósságterheit. A helyzetet súlyosbította, hogy a hibás mérlegmenedzsment-döntések követeztében a kereskedelmi bankok jelzáloghitelei mögött is részben rövid lejáratú finanszírozás állt. Így amikor a válság következtében a pénzpiaci források jelentősen átárazódtak, a bankok az emelkedő költségeiket - a nem transzparens árazási gyakorlat miatt - könnyedén hárították tovább az adósokra. A szabályozási hiba és a bankok erőfölénnyel visszaélő magatartása joggal vetett fel kérdéseket, és beavatkozást kívánt. A kormány több megoldással is próbálkozott. Ezek összességében rosszul célzott, nem a leginkább rászorultakra fókuszáló megoldások voltak, ráadásul a további lépések ígéretével folyamatosan rombolták a fizetési morált. Az újabb kormányzati mentőcsomagok lebegtetése egyre több erkölcsi kockázatot hordozott.
A végtörlesztés azoknak a háztartásoknak kínált megoldást, melyek megtakarításaik révén amúgy is képes lettek volna viselni a megemelkedett terheket. A jelentős adósság-elengedéssel párosuló egyösszegű törlesztés a jól fizető adósok stabil befizetéseitől fosztotta meg a bankokat, és felemésztette azokat a tőketartalékokat, amely épp a nehéz helyzetben lévő adósok terheinek enyhítését szolgálhatta volna. Ráadásul az árfolyam jelentős gyengülésén keresztül tovább mélyítette a problémát.
Az árfolyamgát bevezetése már értelmes, a terheket egyenletesebben megosztó megoldás. Azt azonban itt is látni kell, hogy bár a gyenge forint terheit időben szétteríti, a rendszert nem függetleníti a forintárfolyam alakulásától. A válságot megelőző tíz évben felhalmozott jelentős devizaadósság olyan árfolyamkitettséget jelent, amelytől a magyar gazdaság nem tud egyik pillanatról a másikra megszabadulni. Ezért az árfolyam leértékelésével élénkítő, az adósságot elinflálni szándékozó gazdaságpolitika továbbra is kudarcra van ítélve. Jól látszik az elmúlt évek során, hogy annak ellenére, hogy a háztartások devizaadóssága jelentős mértékben csökkent, az árfolyam leértékelődése a törlesztő részleteken keresztül még mindig visszafogja az amúgy is magasabb fogyasztási hajlandóságú, rosszabb fizetőképességű háztartások kiadásait.
A fogyasztás élénkülését szolgálhatná a foglalkoztatás bővülése mind a rendelkezésre álló jövedelem növekedésével, mind a jövedelembiztonság erősödésével. Nézzük meg, mi történt ezen a téren. Az elmúlt évek leginkább előremutató intézkedései kínálati oldalról fokozták a munkaerőpiaci részvétel, keresleti oldalról pedig javították a nehezen foglalkoztatható csoportok elhelyezkedési esélyeit. Egyrészt a szociális transzferek szigorítása (a nyugdíjkorhatár emelése, a korai nyugdíjazás feltételeinek szigorítása, a munkanélküli juttatások szigorítása) közvetlenül is ösztönözte a munkapiaci aktivitást, a munkahelyvédelmi program által biztosított célzott járulékkedvezmények pedig csökkentették a leghátrányosabb helyzetben lévő foglalkoztatási csoportok (pályakezdők, nyugdíj előtt állók, alacsony képzettségűek és nők) alkalmazásának költségeit. Ezen intézkedések nyomán lemaradásunk a munkakínálati oldalon a régiós összehasonlításban csökkent, de ahhoz, hogy a megnövekedett aktivitásból magasabb foglalkoztatás legyen, több munkahelyre, fokozódó munkakeresletre volna szükség.
Márpedig az elmúlt négy év a foglalkoztatási adatok tükrében meglehetősen kudarcos. A javuló számok félrevezetőek, hiszen a foglalkoztatás bővülését teljes egészében a közmunkaprogramok és a külföldi foglalkoztatás megugrása okozta. A közmunkaprogramban kevés mérhető piaci érték keletkezik, így a GDP-hez való hozzájárulása elhanyagolható, és a munkanélküliek munkaerőpiaci reintegrációját sem segíti. Közmunkából, egyelőre, nincs út a versenyszektorba. Bár nőtt az aktív munkaerőpiaci programok szerepe, az idősebb kori átképzés lehetőségei korlátozottak, a nők munkába állását támogató óvodai/bölcsődei férőhelyek száma alacsony, a részidős foglalkoztatás lehetőségei nem kellően támogatottak.
A munkapiac tartós élénkülésének záloga az, hogy keletkeznek-e a versenyszektorban új munkahelyek. Mivel a magánszektorban a munkahelyteremtés stratégiai döntés, ez elsősorban azon múlik, hogy a vállalati szektor hogyan gondol a jövőre. Ebben nem lehetünk nagyon optimisták. A beruházási ráta trendszerűen csökkenését nem sikerült megállítani. A beruházások tavaly a GDP 16-17 százalékán álltak, ezzel a közép-európai régió sereghajtói vagyunk. Ez az alacsony érték azt jelenti, hogy a termelő kapacitások alig bővülhetnek, ráadásul az értelmezését különösen riasztóvá az teszi, hogy a magánberuházások aránya kritikusan alacsony, a legtöbb új kapacitást az állam hozza létre.
A beruházások átmeneti visszaesését magyarázhatná, hogy a pénzügyi válság során a régióban mindenütt bekövetkezett bizonyos mértékű mérlegalkalmazkodás mind a vállalati szektorban, mind a háztartásoknál. A hitelezésben azonban egy-két év után a régióban mindenütt beállt a fordulat, csak Magyarország esetében töretlen a hitelezés visszaesése. A tőkeakkumuláció vergődésében a hitelpiac keresleti és kínálati tényezői is szerepet játszanak, és a kormányzati intézkedések jelentősen gátolták mindkettőt. Kínálati oldalon a rendkívüli adóterhek és egyéb, büntető jellegű szabályozások nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a bankszektor képtelen és motiválatlan a normális hitelezéshez való visszatérésre. Mindaddig, amíg a hazai pénzügyi közvetítés adóterhelése jelentősen meghaladja a régiós versenytársakét, nem számíthatunk másra, csak a mérlegek további lemorzsolódására. Keresleti oldalról pedig a kormányzati gazdaságpolitika a romló üzleti környezeten, a kiszámíthatatlanul változó jogi, szabályozási feltételeken, a tőkeallokáció hatékonyságát romboló, egyes ágazatok fejlődését leállító különadókon és árszabályozáson keresztül súlyosan járult hozzá a beruházások elmaradásához.
Az alig bővülő foglalkoztatás és a rendkívül alacsony beruházási ráta mellett az is hozzájárul a gazdasági stagnáláshoz, hogy a termelékenység alig javul. A termelékenység stagnálásához a pénzügyi közvetítés ellehetetlenülésén túl a gazdaság gyenge innovációs képessége, az egyes részpiacokon a versenyt korlátozó szabályozások, egyes esetekben a piacra lépést ellehetetlenítő korlátozások is hozzájárultak.
Következtetés
Magyarország növekedési kilátásai tekintetében nem sikerült fordulatot elérni az elmúlt négy évben. A magyar gazdaság növekedési potenciálja rendkívül alacsony, 1% körül lehet, ami jelentősen elmarad regionális versenytársainktól és attól a szinttől, ami érdemi felzárkózást biztosíthatna. A költségvetési hiány kézben tartása vitathatatlan eredmény, de mivel a kiigazítás jobbára a bevételi oldalra, különösen az átmenetinek vélt ágazati különadókra támaszkodott, nem alakultak ki a hosszú távú fenntarthatóság intézményi biztosítékai. A kormány valós, jelentős problémákat ragadott meg, de válaszai radikálisak, néha végiggondolatlanok, sokszor ügyetlenek, bizonyos esetekben kifejezetten kontraproduktívak, máskor csak kellemetlen mellékhatásoktól terhesek voltak. Az elmúlt négy év gazdaságpolitikájából az biztosan kirajzolódik, hogy a kormány jobban bízik a közvetlen állami beavatkozásban - államosításban, központosításban, árszabályozásban, a problémák kezelésének egyszeri, diszkrecionális eszközeiben -, mint a piac folyamatokban, a hosszú távú intézményépítésben, a tartós megoldásokban és a szabályozásban. A növekedés-elmélet és az intézményi közgazdaságtan főárama szerint így nehéz lesz tartós prosperitást elérni. Reméljük, hogy legalább az unortodox álmoskönyvek szerint van remény.
NÉVJEGY Karvalits Ferenc (1964) közgazdász, az MNB korábbi alelnöke. Tanulmányait a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte a Rajk László Szakkollégiumban, majd a Columbia Egyetemen (New York) szerzett mester fokozatot. Külföldi tanulmányait követően dolgozott a Világbank munkatársaként, majd Magyar Hitel Bank ügyvezető igazgatójaként. 1996-2001 között az MNB bankfelügyeleti, szabályozási területeit irányította. Ezt követően egy évig a Wallis Rt pénzügyi vezérigazgató-helyettese volt. 2002 és 2005 között a CIB Bank Rt társ-vezérigazgatója, majd 2007 februárjáig az FHB Rt elnöke. 2007 márciusa és 2013 márciusa között a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáért felelős alelnöke.
