Mire megy el a pénz?.
Miután az államháztartási kiadások zöme a nagy elosztási rendszerek fenntartását szolgálja (oktatás, egészségügy, nyugdíj, szociális ellátás, önkormányzatok), amelyeknek igen nagy a tehetetlensége, nem kis teljesítmény ezek költségeinek csökkentése. Különösen úgy, hogy ezek a bonyolult alrendszerek hosszú évtizedek óta ugyancsak egyfajta sodródás, napról-napra való túlélés közepette működtek, számtalan hibával és gyengeséggel, egy időben jelen lévő hiány és pazarlás körei között. A rendszerváltás óta hatalmon lévő kormányzatok, - rövid távú választási szempontok, és szakmai inkompetencia különböző mixeit felmutatva, - következetesen kerülték az ezekben jelentkező problémákkal való szembenézést, valódi átgondolt és megalapozott reformokról nem is beszélve, így e területek mindegyike hatalmas kihívást jelentett a 2010 után hatalomra került politikai erők számára is. Lényegében valamennyi rendszernél jelentős forráskivonás ment végbe az elmúlt években. Az államháztartási kiadások és hiány alacsony szinten tartása kétségtelenül nem kis teljesítmény, de ennek, ahogy mindannyian nap, mint nap érzékelhetjük, nagy ára volt lényegében valamennyi említett területen. Az oktatás, egészségügy szűkülése az állami források csökkenése nyilvánvalóan a szegényebb rétegeket érinti legjobban, hiszen ők nem tudják ezt a piacon pótolni, jövedelmük nem elegendő piaci szolgáltatások igénybevételéhez.
Egy kormányzat stratégiájának megvalósításában kulcsfontosságúak a kiadások, annak nagysága és belső szerkezete. De ehhez forrást is kell teremteni, amit alapvetően az állam bevételei biztosítanak. A 6. ábra az államháztartási bevételek GDP-hez viszonyított nagyságát mutatja be, akárcsak a 4. ábrán, a kiadásokra, egy hosszabb, az 1996 és 2013 közötti időszakra. Így jobban láthatjuk a tendenciákat, és össze tudjuk hasonlítani a bevételek és a kiadások alakulását. Persze nemcsak a mindenkori bevételeket tudja egy kormányzat elkölteni, hanem akár annál jóval többet is, ha deficites a költségvetés, és az állam hitelekből fedezi a túlköltekezését. Mint korábban is szó volt róla, és érzékelhettük az írásunk első részében, ez tipikus út volt Magyarországon. A jövő terhére való költekezés a jelenben eredményezte mind a rendszerváltás előtt, mind a kétezres években, hogy Magyarország súlyosan eladósodott.
Amint a 6. ábrán láthatjuk, Magyarországon az állam bevételei az egész bemutatott időszakban elmaradtak a kiadásoktól, ami a GDP 50 százaléka körül ingadozott a választási ciklustól függően, vagyis jelentős deficit figyelhető meg. 2002 és 2006 között mindössze a GDP 42-43 százalékát érték el az államháztartás bevételei. 2012/2013-ban a deficit csökkentésével párhuzamosan az államháztartási bevételek a GDP 47 százalékára emelkedtek. Miközben a deficit csökkentése fontos, ez azt is eredményezte, hogy a stagnáló GDP-n belül megnőtt az állami elvonás, kevesebb felhasználható jövedelem maradt a háztartásoknál és a vállalkozásoknál. A deficitcsökkentésben fontos szerepet játszottak a szelektív ágazati különadók.
Ezt igen plasztikusan mutatta be Tóth G. Csaba és Virovácz Péter vizsgálata. "Az adóreform eredményeképpen megvalósult 444 milliárd forintos adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte." (Tóth G. Csaba - Virovácz Péter: Nyertesek és vesztesek. A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel. Pénzügyi Szemle, 2013., 4. szám 391, 397. oldal.) De összességében ennél is többet nyertek a gazdagok, mivel a legfelső 30 százalék nyeresége az adócsökkentésnél több, összesen 578 milliárd forint volt. Ez úgy volt lehetséges, hogy az adózók további 70 százalékának 134 milliárd forinttal nőtt az adója, és ez az összeg is átcsoportosításra került az új adórendszerben a leggazdagabbakhoz. Ez az emblematikus intézkedés rámutat az elmúlt évek egyik "innovációjára". A beszűkült lehetőségek közepette az állam immár nemcsak a saját, egyébként hatalmas, a GDP felét kitevő forrásait osztja el saját céljainak és preferenciáinak megfelelően, de eszközeivel erőteljes jövedelem- és vagyon-újraelosztás hajt végre a rajta elvileg kívül álló társadalom és üzleti szféra szereplői között.
A szigorodó fiskális feltételek között a személyi jövedelemadó rendszer átalakításával kieső bevételeket valahol pótolni kellett. Ennek forrását jelentős részben a különböző szelektív ágazati különadók jelentették és jelentik, amelyeket kezdetben szintén csak ideiglenesnek ígértek, de ismét látva a kis ellenállást, az adórendszer állandó elemévé szilárdultak. Itt a szelektív jelleg, az irányultság ismét sokat elmond a kormányzat filozófiájáról. Azok, a gazdaságban igen fontos szerepet játszó nagy külföldi vállalatok, kereskedelmi hálózatok és pénzintézetek kerültek célkeresztbe, amelyek jellegüknél fogva nehezen vagy csak lassan tudnak kivonulni Magyarországról. A könnyen mozgó, és a gazdaság egyetlen dinamikus elemét jelentő export túlnyomó részét adó külföldi nagyvállalatokkal már egészen más a kormányzati kommunikáció.
De nemcsak a szelektív különadók, - amelyek rombolják az államtól elvárható alapvető jelentőségű normativitást és semlegességet, és ezen keresztül az intézményrendszer és társadalmi bizalmat, - adhatták a forrását az egykulcsos személyi jövedelemadó változásnak, hanem a közvetett adók növekvő súlya is. A forgalmi adó azonban, mint közismert, a "szegények adója", hiszen ők pénzük egészét rögtön elfogyasztják, és így jövedelmük egészét érinti a kiugróan magas forgalmi adó. A gazdagok viszont csak töredékét fogyasztják el magas jövedelmüknek, így teljes bevételüknek csak igen kis részét teszi ki a forgalmi adó. Ha valóban egy számjegyűre csökkenne a most 16 százalékos személyi jövedelemadó kulcs, akkor tovább erősödnének a fenti tendenciák. A korábban említett számítások szerint a személyi jövedelemadó 9 százalékra csökkentése további 522 milliárd forint adócsökkenést eredményezne, ami feltehetően a forgalmi adók és/vagy a szelektív különadók további növekedéséhez vezetne.
