Az államadósság valódi terhe.
Makrogazdasági szinten, és különösen a likviditási csapda világában, az államadósság és a költségvetési deficit kérdése a köznapi gondolkodáshoz képest egészen másképp fest. Az egyéni szinten megjelenő racionalitás és az abból táplálkozó kollektív bölcsesség jó része a gazdaság egészét tekintve - s a gazdaságpolitika formálása szempontjából ez az, ami releváns - egész egyszerűen nem igaz. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az államadósság illetve költségvetési deficit következményeit illetően a lehető legszigorúbban különbséget kell tenni aközött, hogy az milyen konjunkturális viszonyok között jön létre. Az államadósság gazdasági szerepének megítélése körüli zűrzavar jelentős részben ennek a különbségtételnek elmulasztásából táplálkozik. Amikor az adósságról nem egyéni szinten (tehát például nem egy háztartás szemszögéből) gondolkodunk, az első összefüggés, amit említeni érdemes az az, hogy globális szinten a nettó adósság zéró. Ez nem a gazdaság működéséről tett állítás, hanem egyszerű elszámolás azonosság. Valamely gazdasági szereplő adóssága ugyanis mindig más gazdasági szereplő pénzügyi vagyona. Ami az államoknak állampapír formájában megtestesülő adósság, az más gazdasági szereplőknek pénzügyi vagyon. Ugyanez a helyzet a pénz formájában meglévő vagyon esetében is, hiszen a pénz keletkezését tekintve hitelpénz. Amennyi pénz van a gazdasági szereplők birtokában, más valakiknek fillérre pontosan akkora a tartozása. Ebből következően, amikor valamely gazdasági szereplő leépíti adósságát, az mindig más gazdasági szereplő pénzügyi vagyonának csökkenésével és/vagy eladósodásának növekedésével jár együtt.
Ám ennek ellenére az adósság leépítése (akár állami, akár magán) normál konjunkturális viszonyok közepette nem jelent problémát. A kamatláb csökkenése (és/vagy a valuta leértékelődése) biztosítja azt, hogy a költekezését visszafogó és az adósságát lefaragó szereplők helyébe más - a múltban kevésbé eladósodott - szereplők költekezése, illetve adóssága lépjen.
A gond akkor jelentkezik, amikor a kamatláb elérte a zéró alsó korlátot (zero lower bound -ZLB), azaz beállt a likviditási csapda, továbbá a válság globális, vagyis nincs mód a problémáknak a fizetési mérleg többletén keresztül történő orvoslására. Európa, az USA és Japán nem rendelkezhet egyidejűleg fizetési mérleg aktívummal, mert ami az egyik országban szufficit, az a másikban deficit. Mégis, kivel szemben érhetnének el együttesen többletet?
És most kanyarodjunk vissza az államadóssághoz, illetve annak terhéhez. Az államadósság terhét a közvélemény (s gyakran még a közgazdászok egy része is) azzal azonosítja, hogy az államadósságot - éppen úgy, mint a magánadósságot (lásd. korábban D. Cameron véleményét) - vissza kell majd fizetni, így az valójában az "unokáinkat" terheli. Ez a magánadósság analógiáján alapuló - ám a gazdaságpolitika formálásában mégis fontos szerepet játszó - okfejtés az államadósság tekintetében és makrogazdasági szinten vizsgálva nem állja meg a helyét.
Először is: az államok - szemben például a háztartásokkal - elméletileg végtelen hosszú ideig élnek, így bár a lejáró állampapírokat visszafizetik, de úgy, hogy helyette új papírokat bocsátanak ki, s azzal a lejáró adósságot refinanszírozzák. Vagyis az adósság görgetésével megtehetik azt, amit a háztartások nem.
Másodszor: lehet az állam adóssága 50 év múlva mondjuk a GDP 90%-a? Miért ne lehetne? Nagy Britannia adóssága például az elmúlt 300 év folyamán átlagosan 110% felett volt, és sohasem esett be 20% alá.
Harmadszor: az állam adóssága más gazdasági szereplőknek a pénzügyi vagyona. Meglehet, nagyobb adósságot hagyunk gyermekeinkre, ám annyival nagyobb vagyont is, ahogyan azt Robert Skidelsky kiválóan megfogalmazta: "Az államadósság nem nettó teher a jövő generációi számára. Még ha esetleg okoz is jövőben adóemelést, az pusztán egy transzfer az adófizetőktől a kötvénytulajdonosok javára." (Ha a múltban a költségvetés deficitjét a folyó fizetési mérleg hiánya finanszírozta, akkor az érvelést árnyalni kell, erre azonban külön nem térek ki, mert e problémát a folyó fizetési mérleg többletével, s nem pedig az államadósság lefaragásával lehet orvosolni.)
A fentiekből eredően az államadósság valódi gazdasági terhét - a közfelfogástól eltérően - nem az adósság visszafizetése körül kell keresni. Ettől persze az adósságnak még létezhet terhe, és létezik is. S amikor erről gondolkodunk, határozottan különbséget kell tenni aközött, hogy az államadósság, illetve annak növekedése milyen konjunkturális viszonyok közepette jött létre: gazdasági prosperitás, vagy pedig recesszió idején. Az államadósság körüli - sokszor süketek párbeszédére hasonlító - viták gyökerénél e különbségtétel elmulasztása húzódik meg.
Tekintsük az első esetet, vagyis amikor az állami költségvetés normál konjunkturális viszonyok között folytat deficites - azaz államadósságot növelő - fiskális politikát. Standard közgazdasági összefüggés, hogy a deficit a növekvő kamatlábakon keresztül kiszorítja a vállalati beruházásokat, elszívja a finanszírozási forrásokat, ezáltal csökkenti a gazdaság növekedési potenciálját. A gazdaság kisebb GDP-t és kisebb társadalmi jólétet produkál ahhoz képest, mint ami a deficit, illetve az államadósság hiányában - ceteris paribus - lehetséges volna. Az államadósságnak ez a valódi terhe, és nem pedig az, hogy valamikor a távoli jövőben élő generációnak majd vissza kell fizetni. Mi több, azzal a meghökkentő helyzettel van dolgunk, hogy az államadósság valódi terhe nem csak a jövő generációját sújtja, hanem az alacsonyabb gazdasági teljesítmény formájában folyamatosan "fizeti" a jelenlegi, és jövőbeni generáció egyaránt.
Az államadósság terhének kérdése globális ZLB esetén, krónikus munkaerő és kapacitásfelesleg mellett, a fentiektől egészen eltérő képet mutat. Valami olyasmivel van dolgunk, mint a fizikusoknak: a fénysebesség közelében más törvényszerűségek érvényesülnek, mint normál (hétköznapi) sebességviszonyok esetén. Mindezt - és az adósságválság néhány más vetületét - az írás második részében tekintjük át.
