Portfolio: Tavasz óta az Aegon (nemsokára Alfa) állam által delegált igazgatósági tagja, nyár óta pedig a biztosítási piacért felelős miniszteri biztos is egy személyben. Nem összeférhetetlen ez a két pozíció?
Kovács Zsolt: Jogi értelemben nincs kérdés, természetesen fel sem merül az összeférhetetlenség. Ami pedig a tartalmi szempontot illeti, a kérdés ugyan jogos, ám egyértelmű a válasz: nem összeférhetetlen a két pozíció. Fordítsuk meg egy pillanatra a gondolatot: ha az állam bízik valakiben, aki rálát a szektorra, akkor miért ne őt kérné fel a megfelelő környezet kialakítására? Ahogy az angol mondás is tartja, „put your money where your mouth is.” Vagyis ne csak a szád járjon, hanem csináld is meg! A kormányzati szándékot hitelesen tudom képviselni, ha az azt megtestesítő, részben állami tulajdonú cég menedzsmentjében is dolgozhatok a kitűzött célok érdekében.
Ne feledje,
egy stratégiai ágazatról van szó, amelyben az a kormányzati ambíció, hogy elérjük a többségi, több mint 50 százalékos hazai tulajdonhányadot, mint ahogy az megtörtént többek közt a bankszektorban is.
Ebben kulcsfontosságú a VIG csoporttal közös cégek sikeres működése. Emellett sokkal jobban lehet egy ilyen feladatot ellátni, ha az ember benne van a szakma hétköznapi forgatagában, és nem csak egy kormányzati szerepből lát rá a történésekre. A független csatornák értékesítésének vezetőjeként az Aegonnál 300-400 partnercég munkájára és elképzeléseire látok rá, az ő szemléletüket is jól ismerem, közvetlen és teljes körű információkat kapok a piac változásairól, folyamatairól, így hitelesen tudom képviselni a felmerült javaslatokat. De azért, hogy konkrétan is válaszoljak az összeférhetetlenséggel kapcsolatos kérdésre, annyit kérnék, hogy a piac adjon nekem egy esélyt, ha pedig azt látják, hogy a kormányzati pozíciómmal visszaélve, egy szereplő számára lejtő pályát teremtünk, akkor térjünk vissza erre a kérdésre!
Nem találkozott a versenytársak protekcionista piactorzítástól való félelmével?
A pénzügyi szektorról mindenki tudja, hogy egy erősen szabályozott iparág, ahol a meglévő, olykor nemzetközi szabályokat be kell tartani, de valamekkora nemzeti játéktér is van, vagyis meg lehet találni az arany középutat. Biztos lesznek, vagy vannak is már ilyen vélemények is, de ezekre azért érdemes úgy tekinteni, hogy azok jellemzően az eddig szinte kizárólag külföldi szereplők által dominált ágazatokban fogalmazódnak meg. Az egyik kormánytag mondta néhány napja, hogy patrióta, de növekedés- és felzárkóztatás fókuszú gazdaságpolitikai megközelítést kell szolgálnia a kormány szabályozási céljainak, ami az olyan szektorokban, ahol jelenleg elenyésző a hazai tulajon, különösen igaz.
Sokan felzúdultak a Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) konferenciáján Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter szavaira, amelyek alapján a bankszektor után a biztosítóknak is a körmére fog nézni a kormány. Változott az utóbbi időben bármi a szektorban, ami nagyobb figyelmet érdemel, vagy csak arról van szó, hogy egy nagyon agilis miniszterhez került a szektor szabályozása?
Változott is, illetve nem is új a cél. Orbán Viktor miniszterelnök már az Aegon-tranzakció tavaly decemberi nyélbe ütését követően kinyilvánította, hogy a biztosítás stratégiai ágazat, amely kiemelt figyelmet élvez. Ennek megfelelően, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter már az első parlamenti meghallgatásán beszélt erről, és a MABISZ-szal való egyeztetéseim során én is egyértelművé tettem, hogy egy koherens, hosszú távú megközelítésünk részeként vannak szándékaink. És persze az is igaz, hogy miniszter úr szakmai hozzáértése mellett agilis, minden hozzá köthető területen szeretne minél előbb érdemi előrelépést elérni. De azt is fontos megjegyeznem, hogy
ezek nem derült égből érkező ötletek, már korábban is lehetett észlelni némi elmozdulást a kormány biztosítási szektorhoz fűzött viszonyában.
Személyes emlékeim alapján elmondhatom, hogy 2012-ben, amikor az ING Biztosítót vezettem, a kormányzat mintha még kevésbé figyelt volna a biztosítási piacra. 2014-től azonban, az új felügyeleti felállásban már élénk szabályozói figyelem irányult a szektorra, ezt fémjelezte egyebek mellett 2017-ben az új etikus életbiztosítási koncepció, vagy a szektorral kapcsolatos jövőkép publikálása.
Miért tekinti a bankszektor, az energiaszektor, a kiskereskedelem, a távközlés és az építőipar mellett a biztosítási ágazatot is stratégiai szektornak a kormány?
A kormány számára és számomra is természetes, magától értetődő, hogy ez a szektor stratégiai jelentőségű. A biztosítók a magyar emberek Magyarországon megkeresett pénzét gyűjtik össze a szintén hazai közvetítők közreműködésével. Majd magyar szakemberek tudásán keresztül, magyarországi kockázatokat biztosítanak és a tartalékaikat is szinte kizárólag Magyarországon fektetik be. Itt minden magyar, csak a tulajdonos nem, vagyis direktebben megfogalmazva:
miért jó az, ha minden magyar, miközben a szektor tevékenységéből származó profit több mint 90 százalékban külföldre kerül?
Éppen az Aegon példája mutatja a legjobban, hogy egy biztosító ezt a fent leírt folyamatot milyen hatékonyan tudta végezni az elmúlt évtizedekben. A biztosításoknál ráadásul jellemzően nincsen szó arról, hogy ezért cserébe érdemi knowhow-t, új technológiát, innovációt, extra beruházást, tőkét hoznának a külföldi szereplők hozzánk. Persze tőkeigényes az ágazat a szolvencia-szabályok miatt, de egyéb külföldi hozzáadott értékre jellemzően nincs szüksége. Az egyetlen – ámde kiemelten fontos – kivétel a nemzetközi viszontbiztosítások globális kockázatterítő szerepe, ezt a szolgáltatást tényleg külföldről lehet megvásárolni piackonform árazás mellett, itt a nagy külföldi játékosok valódi hozzáadott értéket adnak.
Egy stratégiai szektort miért adóztat túl a kormány? A 115 milliárd forintos biztosítási adó mellé még egy 50 milliárdos pótadót is fizetnie kell idén a szektornak, a kettő együtt a tavalyi nyereségének a duplája.
Nem értek egyet a megállapítással, nincs túladóztatás.
Ugyanakkor azt látni kell, hogy a jelenlegi háború és szankciók sújtotta gazdasági helyzetben a kormány tovább szélesítette a közteherviselést, amelyhez a biztosítási szektornak is hozzá kell járulnia. Ezt pedig ki tudja termelni és gazdálkodni a szektor. Mindemellett válasszuk el egymástól a régi és az új adót! A biztosítási adót már egy évtizede fizeti a szektor, a 115 milliárd forintos összeg a szektor 10 évvel ezelőtti állapotával áll összhangban. Biztosan volt, amit ebből áthárítottak az ügyfelekre a szereplők, de a hatékonyabb működésen keresztül valószínűleg egy részét érdemben átvállalták, hiszen a nyereségpályájuk még az elmúlt években sem tért vissza a 2008 előtti trendhez. Az 50 milliárdos új pótadó viszont semmiképpen nem szektorspecifikus, más stratégiai szektorok is fizetnek hasonlót, esetenként nagyságrendekkel nagyobb mértékben is.
A szektor fejlődése szempontjából van-e bármilyen előnye az átmenetinek tervezett állami tulajdonlásnak ahhoz képest, mintha csak újraszabályoznák a piac működését?
Folyamatos és tartalmi szabályozási tevékenység folyt az elmúlt évtizedekben, de a piac összetétele nagyon hasonló a 30 évvel ezelőttihez. Igazi áttörés nem történt, érdemi diszruptorok, új modellel jelentkező friss kihívók nem jelentek meg a biztosítóknál, vagyis a szektor más pénzügyi ágazatokkal összehasonlítva is lemaradt. Tulajdonosként az állam könnyebben tud hatást kifejteni, jobban lehet hazai érdekeket érvényesíteni, lebontani a rossz sémákat, illetve támogatni a versenyt, akár példát is mutatva a többi szereplő számára. Egy méltányos árazásra vagy átláthatóságra vonatkozó szabályozás néhány év alatt még nem lesz hatással a szektort jellemző általános kultúrára. A tulajdonosváltás azonban ebben is képes gyorsabb hatást hozni. A jelenlegi gazdasági helyzetben pedig az idő felértékelődött. Minden szabályt betartva, de a lehető leghamarabb kell hatékonnyá válnia a szektornak, minél hamarabb szükség van arra, hogy egészséges és versengő piaci klíma alakuljon ki. Ez szolgálja leginkább az egyéni és a közérdeket is.
Tart-e már abban a fázisban a Magyar Bankholding fúziója, hogy példaként tekintsenek rá a biztosítási szektorban?
Az Aegon és az Union kisebbségi, 45 százalékos állami tulajdona alapján inkább az Erste Bank analógiáját tartom jobbnak, ahol az állam 15 százalékos tulajdonos csak, de sikeres pénzügyi befektető. A Magyar Bankholding esetében a korábbi piaci struktúra kilenc legnagyobb bankja közül három hasonló méretű pénzügyi szereplő olvad össze, a biztosítási szektorban azonban sajnos még nincsenek ennyire jelentős hazai szereplők, akiknek az integrációjával hasonló nagyságrendű szinergiák lennének kiaknázhatók. Vannak ugyan hatékonyan és eredményesen működő magyar szereplők, de ők még jelenleg inkább a mezőny második felében vannak csak. Más kihívás három közepes szereplőből felépíteni egy piaci másodikat, mint néhány kicsiből egy középmezőnyben szereplőt.
Nagy Márton azt is mondta az említett konferencián, egy újabb biztosítóvásárlás is már a csőben van. Mit árulhat el a felvásárlási célpontról?
Annyit csak, hogy egy komoly biztosítóról van szó, ahol a többségi állami tulajdon megszerzése a cél. De itt is csak átmeneti időre, mint minden hasonló esetben.
Sok olyan biztosítót lát, amely ki szeretne vonulni a magyar piacról? Nekik mi a motivációjuk?
Sokat nem, de azért szerintem akadnak ilyenek. Az egyik motiváció mindenképpen a piaci környezet romlása, ami már az idei év első felében is a profit megfeleződését okozta a biztosítóknál, holott a pótadónak akkor még nem volt semmi hatása. Sok olyan szereplő van Magyarországon, amelyet az inflációs megugrás, a hozamok elszállása és a recessziós félelmek jelentősen érintenek. Ráadásul, ahogy az MNB is kimutatta, a szektor szolvenciamutatói is jelentősen alacsonyabbak, és sajnos inkább csak az elvárt minimumszintek körül járnak. Amelyik biztosító a felügyeleti minimumhoz közelít csak e téren, ott a tulajdonos biztosan végiggondolja, hogy a core piacain is jellemző nehezített piaci környezetben hol tudja hatékonyabban allokálni a rendelkezésére álló tőkét. Bonyolultan mondom, de a lényeg, hogy egy ilyen szereplő tulajdonosa végiggondolja az eladást, a távozást is.
Tíz év után először a harmadik negyedévben ismét veszteséges lett a szektor. Milyen tanulságai vannak Ön szerint az MNB pénteken közzétett biztosítási statisztikájának?
A Portfolio is eléggé részletes elemzésben mutatta be a lehetséges okokat, ezeket talán nincs értelme újra felsorolni, mert gyakorlatilag mindennel egyetértek. Egy aspektust viszont kiemelnék, ami sokkal inkább szól arról, hogy
vajon a piac kihasználja-e lehetőségeit. Szerintem nem. Az elmúlt egy év inflációs trendjei mellett a díjbevételek növekedése alulmúlta az elmúlt négy negyedév inflációját,
azaz a biztosítók nem tudták elismertetni a termékeik árában a pénzromlást. Ez pedig, ha más V4-országokkal összehasonlítjuk, mindenképp figyelemreméltó, hiszen ott, alacsonyabb infláció mellett is a szereplők képesek voltak hasonló, esetenként a magyart jóval meghaladó, kétszámjegyű díjnövekedést elérni, ezzel sajnos növelték is a penetrációs lemaradásunkat a régióhoz képest.
Nézzük az egyes biztosítási üzletágakat, szegmenseket! A miniszter arról beszélt, hogy nem hozott áttörést a lakásbiztosítási piacon az MNB minősített fogyasztóbarát otthonbiztosítás (MFO) minősítése. Mi a baj a minősítéssel, és hogyan lépnének tovább?
Valóban, az MFO nem hozott áttörést az ügyfelek számára a felkínált értékajánlatban, továbbra is a lakásbiztosítás a leginkább monolit piac, nem valósul meg rajta az ingatlanpiaci árnövekedéssel párhuzamos értékkövetés, és így kár esetén az ügyfeleket nagy arányban érheti csalódás! Igaz, ne legyünk igazságtalanok sem a kezdeményezéssel! Minden szabályozás csak évek alatt fejti ki a hatását, ráadásul az MFO nem is egy szabályozás, hanem csak egy ajánlás, egy illendő, követendő minta bevezetése volt. Ugyanakkor az biztos, hogy penetrációban, darabszámban, volumenben gyorsabban lehetett volna haladni, hiszen még mindig csak havi 1500-2000 új MFO-lakásbiztosítást kötnek az ügyfelek, miközben csak a banki értékesítésben évente majdnem 100 ezer új lakásbiztosítás keletkezik. A lakáshitelt felvevők jellemzően annak a biztosítónak a lakásbiztosításával jönnek ki a bankból, amelyet a bank jellemzően kizárólagosan felkínált nekik. Nincs jól ez így, mindenképpen ösztönözni kellene a versenyt. Az MNB szerint a legnagyobb piaci koncentráció a lakásbiztosításban van, és talán nem árulok el nagy titkot, hogy a lakásbiztosítási piac legnagyobb szereplője a mai napig az Aegon. A protekcionizmust kiáltóknak talán érdekes lesz, hogy
a tervezett versenyélénkítő és ügyfélértéket növelő lépések kapcsán egyértelműen nem az a legfontosabb szempontunk, hogy az újraszabályozás miként érinti az egyes hazai és külföldi szereplőket, akár az állami tulajdonban lévőket is, hanem valóban a piac fejlesztése.
Terveznek-e változtatást a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítások területén? Érvényesítenék-e itt is jobban az ügyfélérdekeket?
A kgfb megint kezd a ciklikus természetéből fakadóan a veszteséges szakaszába lépni, hiszen már 95 százalék körüli kombinált hányaddal rendelkezik. Ha abból indulok ki, hogy most éppen egy ilyen időszak érkezik, akkor valószínűleg itt nincs igazi relevanciája a versenyt élénkitő szabályozási változásnak.
Az évközbeni piac mindenesetre eléggé leült, a magas kombinált hányad pedig mintha inkább egy átmeneti, infláció fűtötte jelenség lenne, és nem a tartósan élénk versennyel magyarázható.
Nekem eredendően az a logikám, hogy ott érdemes nagyobb versenyt generálni, ahol úgy látjuk, hogy a piaci sémák mellett az elvárhatónál magasabb megtérülés keletkezik. A kgfb-piac jelenleg nem ilyen, és jó esélyt látok arra, hogy a jelenlegi kiélezett üzleti helyzetben a biztosítók akár egymásra licitálva lejjebb nyomják a díjakat.
Éppen tíz évvel ezelőtt a biztosítási szakmát átmenetileg elhagyó szakemberként azt nyilatkozta a Portfolio-nak, hogy az életbiztosítási piac növekedési szakaszában kis túlzással bármit le lehetett nyomni az ügyfelek torkán, ennek a korszaknak vége. Valóban a múlté ez a korszak? Elégedett azzal, ami utána következett?
Sok mindent láttam különböző ágazatokban az elmúlt évtizedben, sokat tanultam, van mihez viszonyítanom a változások sebességét illetően, és igen, sajnos vannak gyorsabban változó szektorok. Ahogy persze utaltam rá, sokkal jobban fókuszba került az egész biztosítási szektor szabályozása, az életbiztosítások, különösen az etikus életbiztosítások révén, sokat fejlődtek, és a közvetítői minőség is jelentősen javult, vagyis tisztult a piac. Ma már jó eséllyel kevesebben ülnének fel azokra a bizonyos különböző fantázianéven száguldó expresszekre. Ugyanakkor az a dilemma továbbra is nagyon élő, hogy a rendszeres öngondoskodás továbbfejlődéséhez személyes csatorna kell. De az nagyon hangsúlyos, hogy ez a személyes értékesítés hatékonyan és átláthatóan működjön, mert az ügyfél könnyen megfeledkezik arról, hogy melyek a hosszú távon is fontos céljai, erre gyakran fel kell hívni a figyelmét. Összefoglalva, továbbra szükség van erre a csatornára, de az elért minőségi fejlődést kellene folytatni, azaz
több és sokkal hatékonyabb közvetítőre van szükség, aki tisztességesen megél ebből a szakmából. Itt a digitalizáció csak szükséges, de nem elégséges feltétel.
A járvány alatt szépen nőttek a lakossági megtakarítások, aminek főleg az eseti díjfizetések révén volt haszonélvezője az életbiztosítási üzletág. Megfelelőnek tartja-e a szektor jelenlegi értékajánlatát és az életbiztosítások növekedési pályáját?
Az 1990-es években alapkezeléssel is foglalkoztam, rengeteg biztosítói és pénztári eszközt kezeltünk, akkoriban szinte lubickoltunk az új pénzekben, nőtt a vagyon, és egyre több ügyfél fordult hozzánk, szárnyalt a penetráció. A vagyonnövekedés révén tőzsdei cégekben lettünk kimutatható mértékű tulajdonosok. A bankoknak ekkor még nem voltak rendszeres befektetést kínáló programjaik, csak a biztosítók kínáltak ilyeneket, és nem nagyon volt alternatívájuk, de emiatt jobban odafigyeltek ennek fontosságára az ügyfelek is. Mára azonban megérkeztek az alternatívák, például a lakossági állampapírok, de vannak rendszeres befektetési programok is, és azt látjuk, hogy sok szempontból lemaradt a biztosítói szektor. Ahogy az előző kérdés kapcsán említettem, a rendszeres megtakarítások kapcsán van igazi teendő, az eseti és egyszeri befektetések nem jelentenek igazi megoldást erre a problémára, és elfedik a díjbevételre gyakorolt extrém hatáson keresztül a valódi problémák gyökereit, ami a hosszú távú, rendszeres megtakarítások hiányáról szól.
A jutalékstruktúrák megváltoztatásában, az adókedvezmények növelésében és kiszélesítésében, vagy a munkáltatók bevonásában hisznek inkább? Az MNB néhány éve közzétett jóléti alap koncepciója jelentheti-e például a jövőt az öngondoskodási piac számára?
Nem mernék ilyen messzire menni, de a lehetőségekhez mérten mindegyik jó irány lehet, és egymást kiegészíthetik. Biztosan javítani kell az értékesítés színvonalát és hatékonyságát, és az is egyértelmű, hogy az állami támogatás mindig a növekedés egyik motorja, elképesztően nagy stimulust jelentett a múltban is. Abban is biztos vagyok, hogy a munkáltatók szerepét is meg kell találni egy új rendszerben.
Két évre kaptam a miniszteri biztosi mandátumomat, a feladataim közül az öngondoskodási piac fejlesztése a leginkább jövőbe mutató.
Ez valóban hosszú távú kérdés, amelyben a nyugdíjcélú megtakarítások mellett az egészségfinanszírozás helyét is meg kellene találni.
A kormánypártok sokat hangoztatták korábban, hogy az egészség nem üzlet, ugyanakkor most mégis nagy teret enged a kormány a magánegészségügynek. Hogy válhat a magánegészségügy és a magánegészségbiztosítási piac egymást kölcsönösen erősítve növekvő ágazattá a jelenlegi, meglehetősen esetleges kapcsolat helyett?
Ma is adnak el egészségbiztosításokat, de sajnos valóban csak olyan nagyságrendben, ami az egészségre elköltött összegekhez képest nagyon csekély hatással bír. Jelenleg a régió országai közül Magyarország az egyik utolsó az intézményesített egészségügyi források használatában. A kulcs itt a nagyobb kockázatközösség kialakítása lenne, ami akár a foglalkoztatók bevonásával is járható út lehet. Ez politikailag is nagyon fontos terület, hiszen a rendszer nemcsak az aktívakra hat, így a megvalósítás nem a következő hónapok története lesz.
Az agrárbiztosításokhoz is hozzá szeretnének nyúlni. Mi lenne ennek a lényege?
Komplex ez a téma is, hiszen állami kárenyhítési rendszer is működik a díjtámogatással rendelkező magánbiztosítások mellett. Mindez 2012 óta van így, és komoly szakmai műhelymunka előzte meg a bevezetését az érintettek bevonásával. A legfőbb anomália az, hogy bár a kárenyhítési alapba sokkal többen fizetnek be, mint ahányan piaci alapú biztosítással rendelkeznek, de
mindkét rendszerben sokkal kevesebben vesznek részt, mint ahányan az ágazatban valójában jelen vannak. Egy ideális rendszerben mindenki, mindkettőben ott lenne.
Könnyen elképzelhető, hogy az elmúlt évtized tapasztalatai és a klíma átalakulása egy eltérő logikájú, más országokban is alkalmazott, centralizáltabb rendszer irányába vezet minket. Itt talán mindenki számára egyértelmű, hogy ha a termőföldek teljes egésze kerül biztosítási védelem alá, akkor a társadalom egésze számára válik ez egy megfelelően kezelt kockázattá.
Milyen sorrendben haladnak az egyes feladatokkal?
A biztosítások jellemzően a kis valószínűséggel bekövetkező nagy károk ellen védik az egyént, a vállalatot, a közösséget, minél „biztosítottabbak” a felsoroltak, az annál jobb. Ez az elsődleges cél, amin dolgoznunk kell, növelnünk kell a lefedettséget minden területen. Ha különböző címkéket kellene ragasztani a négy kiemelt területre, akkor a politikailag leginkább óvatos megközelítést kívánó terület az egészségbiztosítás, a leginkább hosszú távú gondolkodást igénylő az öngondoskodás, a központosítottabb működésre leginkább esélyes az agárbiztosítás, a lakásbiztosításoknál pedig a piaci versenyt kell erősítenünk. Jellegéből fakadóan a legutóbbival érdemes kezdenünk. Természetesen ezekbe a munkákba bevonjuk a biztosítási szakmát és az MNB-t is, hiszen a cél mindenekelőtt a nemzeti kockázatközösség továbbfejlesztése és sikeres közös működtetése.
Fotók: Mónus Márton / Portfolio
