Nagyon kevés olyan időszak volt a történelemben, amikor az emberek pénze stabilan tartotta a reáljavakban kifejezett értékét. Más szóval: amikor ugyanolyan dolgok tartósan ugyanannyiba kerültek. Nem kivétel nélküli jelenség, a klasszikus aranystandard korszakában láthattunk erre példát, de az ilyen azért határozottan ritkának nevezhető. Egyszóval a pénzben meghatározott árak folyamatosan mozgásban vannak, és a trend a legtöbb esetben felfelé mutat. Nagyon jó kérdés, hogy mégis miért.
Miért van ilyen?
A közgazdászokat régóta foglalkoztatja az infláció kérdése, hiszen ez a makroökonómiában egyértelműen az egyik legfontosabb gazdasági mutatónak számít a GDP és a munkanélküliségi ráta mellett. Számos közgazdasági elmélet és modell született már arra, hogy megmagyarázzák az infláció okát a gazdaságban, de lévén, hogy a makroökonómiában kontrollált kísérleteket nem igazán lehet végezni (de empirikus kutatások azért vannak!), ezért igencsak hosszú szülés volt, mire eljutott a megértés oda, ahol most tart.
Az infláció egy rendkívül izgő-mozgó jelenség, ezért aztán különösen nehéz dolguk volt a kutatóknak, mire nagyjából megfejtették, hogy mik is állhatnak a háttérben. Két meghatározó iskola alakult ki a magyarázatok mögé: azok akik (pénz)mennyiségi szemlélettel rendelkeznek – ők a monetaristák – és azok, akik a mögöttes gazdasági tényezőkkel próbálják magyarázni az infláció alakulását.
A kutatások azt mutatták, hogy hosszútávon erősen korrelál a pénzmennyiséggel az árszínvonal alakulása, de a rövidtávú dinamikát már nem feltétlenül magyarázza. A legtöbb tudományos vita így arra összpontosult, hogy az infláció rövidtávú (ami pár évet jelent) alakulását vajon miként lehetne a legjobban megragadni.
A dolog sajnos annyira nem egyszerű, hogy egy dologra rá lehessen mutatni, hogy na emiatt drágulnak ennyire a fogyasztói cikkek. Kiderült ugyanis, hogy meg kell különböztetnünk olyan eseteket, amikor keresletoldali nyomásra mozdul el az infláció, attól amikor a kínálati oldal miatt. Az előbbi esetben olyan helyzetekre kell gondolni, hogy az emberek például hirtelen többet kezdenek vásárolni, mert éppen többen dolgoznak, megnőtt a fizetésük vagy bónuszt kaptak az év végén. Ilyenkor pedig a felélénkülő kereslethez alkalmazkodva az eladói oldal megváltoztatja az árait. Ha sokan akarják megvenni a portékámat akkor igazán adhatom többért is - gondolják ilyenkor az árusok.
Több dolog is lehet a háttérben
Az előbbivel szemben a kínálati sokkok alatt pedig olyan esetekre gondoljunk, hogy például az olajár hirtelen felmegy, mert a OPEC-országok úgy döntenek, hogy visszafogják a kitermelésüket valamilyen taktikai megfontolás mentén. Ilyenkor a kereslet változatlansága mellett az olajár magasabb szintre emelkedik, és magával ránt számos olyan termékárat is, ami valamiképpen kapcsolódik az energiahordozók árához. Ilyenből pedig nem éppen kevés van, már csak a szállítmányozás közvetett áremelő hatása miatt sem.
A gazdasági szereplők számára a pár éven belül várható infláció meghatározása különösen fontos, ezért ezeknek az előbb említett tényezőknek a modellezése igen nagy hangsúlyt kapott a szakirodalomban. Az egyik híres kapcsolódó egy egyenletes modell az úgynevezett Phillips-görbe, amely a munkanélküliségi ráta és a bérinfláció között állapít meg inverz kapcsolatot. Ez a görbe lényegében azt mondja, hogy a magasabb foglalkoztatás nagyobb béremelésekkel korrelál. Ennek a híres Phillips-görbének aztán számos módosított változata készült el, amely mind a keresleti, mind pedig a kínálati oldalt megpróbálta figyelembe venni valamilyen gazdasági mutatóval.
Gyakori például, hogy a keresletoldali nyomást a kibocsátási réssel (az aktuális GDP potenciálistól való eltérésével) próbálták megbecsülni, mert a vonatkozó elméletek szerint az infláció és közte pozitív irányú a kapcsolat. Egyszerűbben mondva: ha elkezd túlfűtötté válni a gazdaság, vagyis jobban emelkedik a GDP, mint arra egyébként a termelési tényezők alapján képes lenne az ország, akkor emelkedni fog az infláció is. A másik oldalt, vagyis a kínálati sokkokat pedig a legtöbb egyenletben a nyersanyagárak alakulásával próbálják valamiképpen megragadni, ismét csak hasonló pozitív irányú összefüggést feltételezve az inflációval.
Az ilyen tényezőkre épülő magyarázaton felül még azt is észrevették a közgazdászok, hogy az inflációs számok néha makacsak és nehezen mozdulnak úgy, ahogy azt az ember várná. Sokszor, mintha valamiféle perzisztencia, vagy érthetőbben mondva: beragadás jellemezné az infláció dinamikáját. Ez talán amiatt lehet, hogy az emberek inflációs várakozása egy bizonyos szintig önbeteljesítő jóslatként szolgál: ha azt látták az emberek, hogy tavaly 3 százalék volt az infláció, és nem gondolják, hogy az lényegesen más lesz idén, akkor talán az áraikat is annak megfelelően állítják be. Ezen gondolkodásból kifolyólag azt találták ki a közgazdászok, hogy talán akkor érdemes lehet az egyenletekbe beleépíteni valamilyen súllyal az emberek által várt inflációt és a múltbeli inflációt is, mert úgy tűnik, hogy ezek is meghatározó szerephez jutnak abban, hogy mennyi is lesz végül a pénzromlás.
Az így módosított Phillips-görbét a modern gyakorlatban már nem önmagában használják a közgazdászok, hanem általában valamilyen nagyobb makroökonómiai modell-keretrendszerben, például a DSGE-be beágyazva.
A kiszámítható infláció nem fáj
Nagyjából itt tartunk ma az infláció megértésével, és ezen elméletekre és megfigyelésekre alapozva tudjuk modellezni és előrejelezni, hogy miként alakulhat a jövőben a pénzromlás. Mindezt, amit most kifejtettünk, nagyon nehéz, ha nem lehetetlen egy tömör válaszba összenyomni, ami elmondja, hogy miért nem stabilak az árak. Valahogy azt kell nagy vonalakban itt átlátni, hogy a gazdaság keresleti és kínálati alkalmazkodása normális körülmények között úgy működik, hogy az árak felfelé való elmozdulása segíti előre a dolgokat.
Lehet olyan is persze, hogy lefelé menjenek az árak – ez volna a defláció – de ez más megfontolások miatt sokkal rosszabb lenne mindenkinek. Az alacsony, viszonylag stabil és kiszámítható inflációról ma azt gondolják a közgazdászok, hogy nincs túl nagy társadalmi költsége. Nem baj tehát, ha az emberek a béreikben csak felfelé való alkalmazkodást fogadnak el, és nem gond az se, ha az eladók is inkább csak fölfelé szeretik igazítani az ármenüjüket. Az ilyesmiből származó inflációs költségek mindaddig nem túl nagyok, amíg a dolog egy kiszámítható mederben zajlik. Ezért van, hogy a jegybanki politika is az alacsony és stabil infláció fenntartását tűzte ki céljául, és nem pedig a pénzromlás teljes megfékezését.
Az infláció tehát a gazdaságunk alkalmazkodásának a természetes velejárója, és amíg kordában van tartva, nem kell tőle félni. De ha egyszer elszabadul, akkor óriási pusztítást is tud végezni, ezért nem árt, ha folyamatosan szemmel tartjuk.
Címlapkép forrása: Getty Images
