Nagy dolognak tartom, ha ügyeket felvállalva szakmai műhelyek alakulnak, hiszen az országot hosszú távon ez viszi előre. A portfolio.hu nyugdíjjal kapcsolatos szakmai vitájához véleményemet alapvetően a magánnyugdíjpénztári rendszer kritikájával szeretném erősíteni; érdekes időutazás feleleveníteni az akkor meghatározott célokat és összevetni a mai eredménnyel. Ezen a ponton rögtön vitába szállnék az általam becsült Holtzer Péter vitaindítójában megfogalmazottakkal. Személy szerint fontosnak érzem, hogy beszéljünk a magánnyugdíjpénztárak hibáiról is. Az a tény, hogy az első pillérrel nagyobb bajok vannak, mint a másodikkal, nem mentesíti a második pillért a felelősség alól - hiszen pontosan ennek az intézménynek a küldetése, itt Magyarországon egy új szemlélet meghonosítása. Nem lenne jó abba a hibába esni, hogy az első pillért megreformálják, majd azonnal a második van a soron, mert azt elfelejtették.
1. Célok, amelyek az 1997. évi nyugdíjreform kapcsán nem teljesültek a kötelező járulékfizetés magánnyugdíjpénztárba való átcsoportosítása során
a)
Emlékeimre és nem titkosított anyagokra hagyatkozom, amikor állítom, hogy a nyugdíjrendszer reformjának az egyik legfontosabb várt hozadéka az volt, hogy a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott vagyon a gazdaság élénkítését szolgálja majd. Fontos előny lehet, hogy a feltörekvő piacok (1997-ben még biztosan azok voltunk) a világgazdasági növekedése feletti teljesítményből a magánnyugdíjpénztárak tagjai az átlagnál magasabb hozamot realizálhatnak, így a rendszer indulásakor teljesülhet egy fontos cél: az emberek bizalmának megszerzése pozitív lökést adhat a váltásnak.
Ma már tudjuk, hogy ez álom volt. A magánnyugdíjpénztárakban 2005. végére felhalmozott 1 222 milliárd forint 2/3-a állampapírban pihen, vagyis a magánnyugdíjpénztárak megjelenése igazából az államot tette kényelmessé. A magánnyugdíjpénztárak gyakorlatilag az államháztartási hiány finanszírozásának mindenkor elérhető eszközévé váltak, arra pedig nem is szeretek gondolni, hogy az önkéntes nyugdíjpénztárakban fellelhető 642 milliárd forint ezt a tendenciát csak erősíti (ott 75% az állampapír aránya). Ezzel nem azt állítom, hogy mindent részvényekben kellene tartani, dehogy. Ennek a veszélyeire Holtzer Péter és itt a vita keretei között Kóbor Ádám is figyelmeztetett. Ez egyszerűen így alakult.
b)
Sokat ártott a magánnyugdíjpénztári rendszer iránti bizalomnak, hogy az anno egyenletes növekedéssel meghatározott, a 2. pillérbe fizetendő járulékszint nem a tervek szerint került emelésre (a 8%-os cél éves késésekkel került bevezetésre).
c)
A magánnyugdíjpénztári rendszer bevetésével egyidőben a szakértők és a munkacsoport is leszegezte: az addig csak felosztó-kirovó pillér ketté bontása csak akkor járhat sikerrel, ha az első pillér reformja (hívjuk korszerűsítésnek) maradéktalanul megvalósul. Vagyis emelik a nyugdíjkorhatárt, a gazdaság teljesítményét követő indexálást vezetnek be, de az biztos, hogy le kell mondani a "hangulatjavító" extra emelésekről.
Az ügyben egy kicsit is járatos olvasónak sem árulunk el titkot, hogy pontosan az ezzel ellentétes intézkedéseknek lehetünk évek óta tanúi, a nyugdíjasok az élvezői, a járulékfizetők pedig a szenvedői. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az első pillérből szerzett jogosultságok szinte kontroll nélküli emelése automatikusan negligálja a 97. évi reformok megvalósíthatóságát, arról nem is beszélve, hogy értelemszerűen romlik a magánnyugdíjpénztárak tekintélye. Egyszerűen megfogalmazva: a felosztó-kirovó kassza puha, míg a magánnyugdíjpénztár kemény költségvetési korláttal működik.
d)
Nem teljesült a reform azon célkitűzése sem, hogy a tagok érdekében egymással versengő magánnyugdíjpénztári rendszer kerüljön bevezetésre. A piacon a hat meghatározó nyugdíjkassza a tagság 87,56%-át, a vagyon 83,64%-át uralja (forrás: www.pszaf.hu ). A közöttük született megállapodásokat a Versenyhivatal is vizsgálta, az átlépő tagok után fizetendő egyre magasabb jutalékok költségei pedig a magánnyugdíjpénztárat terhelik, vagyis a költségek javára csökkentik a nyugdíjra fordítható forintokat.
2. Rendszerszerű kritika: mi a baj a magánnyugdíjpénztárakkal?
a) Magas költségszint
Jelenleg a magánnyugdíjpénztárak a járulékgyűjtés fázisában vannak (nem szolgáltatnak járadékot). Viszont a forrásgyűjtő referenciacsoport termékeihez, a befizetéssel meghatározott megtakarításokhoz viszonyítva (pl. befektetési alapok, nyugdíjbiztosítás, életbiztosítás, banki betét) magas a rendszer költsége és alacsony a hozama.
Vitatkoznék a PSZÁF azon állításával is, hogy a magánnyugdíjpénztári rendszer indításának költségei miatt magasabb az átlagköltség, mint a hasonló uniós intézményekben, mert a) a szektorban egy főre jutóan minden évben az inflációt meghaladó mértékben nőnek a költségek -b) akvizíciós költségek duplázódnak c) a vagyonarányos vagyonkezelés díja folyamatosan nő (az adatok elérhetőek a www.pszaf.hu Internetes portálon).
b) A pénztári formába öltöztetett tulajdonosi felelőtlenség
Jelenleg a magánnyugdíjpénztár mögött álló pénzügyi csoport esetlegesen rossz döntéséért a pénztár, nem pedig a rossz döntést hozó tulajdonos felel. Megoldásként kínálkozik a szerződéses kapcsolatok szigorítása, esetleg az átjárhatóság más jogi formában működő, nyugdíjelőtakarékosságot célzó intézménybe.
c) Keresztfinanszírozás és a szolgáltatók versenyeztetés nélküli igénybe vétele
A magánnyugdíjpénztári rendszer vélhetően más intézmények (pl. önkéntes nyugdíjpénztár és/vagy egészségpénztár) költségeit is finanszírozza, illetve szolgáltatásait az azonos pénzügyi csoporton belül, versenyeztetés nélkül veszi igénybe. Bízom benne, hogy a közeljövőben a magánnyugdíjpénztárat is működtető pénzügyi csoportok megteremtik az ágazati költségallokációt és azokat a PSZÁF ellenőrizni is fogja.
d) A be nem hajtott tagdíj-kintlévőségek rontják a nyugdíjvárományokat
Nem megoldott a magánnyugdíjpénztári tagdíjkintlevőségek behajtása, ami hosszútávon jelentősen csökkentheti a nyugdíjvárományokat.
Szükséges lenne egy központi behajtó szervezet létrehozása esetlegesen a Garanciaalap forrásainak rendelkezésére bocsátásával, ami a behajtást hatékonyabbá tehetné, de biztosan költségekben mentesíti is az egyes magánnyugdíjpénztárakat.
e)
Mint már említettük, hat szereplő uralja a magánnyugdíjpénztári piac 85-90%-át. Nem az a kérdés, hogy ez mesterségesen létrehozott vagy szerves fejlődés eredményeként kialakult helyzet, de tény, hogy ez a rendszerben részt vevő pénztártagok alacsony pénzügyi kultúrájával párosulva a vezető intézmények helyét örökre az elsők között pozicionálhatja.
A magánnyugdíjpénztári piac jelenleg alapvetően oligopol helyzetét hatékonyan tudná oldani az, ha az állampolgárok a magyar piacon kívüli Európai Uniós intézményekbe is el tudnák helyezni megtakarításaikat, és itt nem a svájci nyugdíjpénztárakra gondolok.
A piacot szabályozó és felügyelő szervek (Pénzügyminisztérium, Nemzeti Bank, PSZÁF) feladatává tenném, hogy végezze el és mindenki számára elérhetően negyedéves gyakorisággal tegyen közzé szektorszintű összehasonlítást a befizetéssel meghatározott, hosszú távú megtakarítást gyűjtő termékekről.
A laikus kontroll szerepének erősítésére olyan egyszerű módszerek is rendelkezésre állnak, mint pl. a magánnyugdíjpénztárak számára annak előírása, hogy a tagok részére kiküldendő egyenlegértesítőn a pénztártag számára a várható járadék összege is kerüljön feltüntetésre.
3. Nem megkerülve: az első pillér alapproblémája az, hogy a nem növekvő gazdasági környezetben minimális a járulékfizetési hajlandóság
Ezt a dolgot lehet nem lehet szépíteni: a magyar gazdaság lehetőségeihez képest lassabban nő. Ebből következik az alacsony foglalkoztatottság, az alacsony beszedett járuléktömeg. Az alacsony járulékfizetési hajlandóságot pedig még az elmúlt évtizedekből örököltük, és marad is, amíg nincs következménye a szabályok megszegésének. Ha úgy vesszük, ez nem igazi potyautas probléma, hanem a szereplők racionális magatartása: a javakhoz való hozzáférést optimalizálják.
Itt újra visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy az emberek - az állam eddigi magatartását alapul véve - joggal tartanak igényt az első pillérből járó jogosultságok teljesítmény nélküli hozzáférésére.
Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy a mindenkori kormányok számára erős és elérhető az a csábítás, ami a nyugdíj-ígérvényekkel megvehető szavazatokat kínálja.
4. Hogyan lehet javítani a mai nyugdíjrendszeren?
a)
Az első és legfontosabb, a növekvő gazdaság. Kitalálni Magyarország helyét a régióban, építeni a komparatív versenyelőnyökre, növelni a foglalkoztatottságot. Ezzel párhuzamosan megteremteni az adófizetés tekintélyét.
b)
Rendszerben, kapcsolódási pontokra építve, együttesen átgondolni a szociális segélyezés / nyugdíjrendszer / egészségügyi ellátás kérdéseit. A mai rendszerben a jövedelemszerzésre képtelen embereket mindig éppen abból a kasszából finanszírozzák, ahova életkora alapján kerül. Egyértelművé kellene tenni: csak azért, mert valaki elérte a nyugdíjkorhatárt, az állami ellátás ne a nyugdíjkasszát terhelje. Ez a kérdés különösen fontos lesz a készülő egészségügyi reformban, mert ott is meg kell határozni a rendszerhez való hozzáférés eseteit.
c)
Kapcsolódva az előző ponthoz és építve Matits Ágnes javaslataira, a nyugdíj-jellegű ellátást egyértelműen a munkajövedelmekhez kötni. Amennyiben ezzel együtt a szociális ellátórendszer is újradefiniálásra kerül (vagyis az arra rászoruló hozzájut a létfenntartásához szükséges forrásokhoz), senki nem sérül emberi méltóságában, de nyugdíjellátást csak az kap, aki munkával arra jogosultságot szerzett. Ezen a ponton kiemelten fontos az átmenet kezelésének kérdése.
Akinek pedig a kötelező rendszerből elérhető szolgáltatás nem elég, élhet az önkéntes nyugdíjpénztár, a negyedik pillér vagy bármely biztosítói nyugdíj-előtakarékosság lehetőségével.
d)
Az eddig leírtak ellenére bizonyos vagyok abban, hogy az idő a nyugdíjrendszernek dolgozik: az ország lassan kikeveredik a hiánygazdaságot leváltó elmúlt 16 évből, így számítani lehet arra, hogy az a társadalmi csoport, aki saját javai megszerzésében elégedetté válik, magasabb járulékfizetési hajlandóságot mutat évek múltán.
e)
A vita résztvevőinél óvatosabban kezelném az első pillérre a jövőben nehezedő kifizetési terhet. A mai tudásunkkal nem tudjuk felmérni, hogy a jelenleg minimálbér után járulékot fizetők milyen elvárásokat támasztanak majdan a pillér szolgáltatásai iránt. Gondolok itt arra, hogy ennek a félmillió embernek egy része lehet, hogy nem arra számít, hogy az első pillér járadékaiból fog megélni. Lehet, hogy ők - az első pillér minimális szolgáltatásait kiegyenlítendő - magas megtakarítással rendelkeznek az önkéntes nyugdíjpénztárban, de az is elképzelhető, hogy az általam ismert németországi jelenséghez hasonlóan a nyugdíjkorhatárt követően is aktívan részt vesznek a családi vállalkozásban, vagy az átadva gyermekeiknek, hasznát halálukig élvezik, vagy utód híján eladják, és abból a tőkéből élnek.
Ezzel nem azt mondom, hogy nincs veszély, de a jövőben szükséges lesz a nyugdíjat nem csak makroszinten, hanem életpályák összességének szintjén is modellezni (megjegyzem: remélem, az ismert makro-modellek is az alacsonyabb járulékszint alapján esedékes járadékszinttel kalkuláltak).
5. Végül, de nem utolsó sorban: milyen illúziókkal érdemes leszámolni?
Szerintem három fontos illúzióval kell leszámolni. Egyrészt a politika a szavazatokért folytatott versenyben mindig is fog élni a nyugdíjak emelésének lehetőségével. Másrészt a járulékfizetők mindig is olyan kevés járulékot fognak fizetni, amilyen keveset lehet (optimalizálják pénzügyi pozíciójukat). Harmadrészt az állampolgárok a lehető legkevesebb jogosultsággal kívánnak a nyugdíjszolgáltatásokhoz hozzáférni.
Ebben a helyzetben a szakértőknek és az államigazgatásban dolgozóknak az a feladatuk, hogy szakmai tudásuk szerinti legjobb alternatívákat dolgozzák ki. A politikusoknak pedig az, hogy ezekből a javaslatokból lelkiismeretük szerint a legjobbat válasszák. Ha valaki liberális, gondolja azt, hogy a nyugdíját oldja meg mindenki, ahogy tudja (lsd. Holtzer vitaindító cikkét), ha valaki szociáldemokrata, nyilván magas járulékszint mellett az állam központosító és újraelosztó szerepe mellett voksol, ha pedig kereszténydemokrata, akkor pedig az öngondoskodó csoportoknak, egyéneknek ad tágabb teret. Egy dolgot azonban ne felejtsünk el: az öngondoskodás nem veleszületett, hanem szerzett képesség, vagyis ezt az államnak ösztönözni kell.
(X)
