Bár az etnikai kérdések képviseletét zászlajukra tűző képviselők száma sosem volt jelentős az Európai Parlamentben (EP), mégis mind az Elbától Nyugatra, mind pedig Keletre meghatározó szereplői a politikai- és pártrendszernek, noha legtöbbször csak szubnacionális szinten váltak tényezővé.
Ráadásul nekünk, magyaroknak különösen fontos ez a kérdés, hiszen az Unió 2004-es és 2007-es bővítése óta több határon túli magyar képviselő is részt vesz a Strasbourgban és Brüsszelben is egyaránt ülésező uniós törvényhozó testület működésében. E képviselők részvétele az uniós döntéshozatalban kontinensünk stabilitása szempontból is meghatározó, gondoljunk csak Carles Puidgemont katalán EP-képviselőre és két társára, Toni Comínre és Clara Ponsatíre, akik ellen elfogató parancsot is kiadtak Spanyolországban, és emiatt a spanyol legfelsőbb bíróság a három – 2019-ben megválasztott EP-képviselő – mentelmi jogának felfüggesztéséért folyamodott a Strasbourg mellett Brüsszelben is ülésező szupranacionális testülethez. Az EP – a spanyol hatóságok kérésének helyt adva – 2021 márciusában felfüggesztette Puigdemont és két másik függetlenségpárti képviselőtársa mentelmi jogát. A döntést néhány hónappal később az EU legfőbb igazságszolgáltatási szerve, az Európai Unió Bírósága is megerősítette.
2016-ban a katalán elnök, Carles Puigdemont bejelentette, hogy a spanyol állam hozzájárulásával vagy annak hiányában is függetlenségi népszavazást fognak tartani, melynek időpontjául később 2017. október elsejét jelölték ki. A spanyol állam ugyanakkor minden függetlenségre irányuló népszavazási törekvést alkotmányellenesnek tart.A spanyol alkotmány ugyanis kimondja a spanyol nemzet felbonthatatlan egységét, és a spanyolok közös hazájának oszthatatlanságát. Puigdemontot és társait Spanyolországban ezért lázadás vádjával akarják bíróság elé állítani a katalán függetlenségről szóló népszavazás megtartásában játszott szerepük miatt. A volt katalán elnök ellen lázadás, közpénzek hűtlen kezelése és egyéb bűncselekmények vádjával indult eljárás. A politikusok Belgiumban élnek önkéntes száműzetésben, Ponsatít azonban 2023 márciusban letartóztatták, miután visszatért Spanyolországba. 2024-ben Puigdemont – hét éves belgiumi tartózkodás után – visszatért Spanyolországba, ahol továbbra is elfogató parancs van ellene érvényben.
Nemzetiségi (etnikai) és etnoregionális pártok Európában
Az etnikai, nemzeti és/vagy nyelvi közösségek az EU tagállamainak túlnyomó többségében nem csupán jelen vannak, hanem részt is vesznek az adott állam közéletében. Következésképpen kijelenthető, hogy a kisebbségi alapon történő politizálás létező és általánosan elterjedt jelenség Európában. Az elmúlt évtizedekben az európai politika egyik meghatározó jelensége a nemzetiségi és etnoregionális pártok politikai térnyerése volt.
A nemzetiségi (etnikai) és etnoregionális pártok közös jellemzője, hogy nem illenek a modern pártok sorába, mivel nem tudják és nem is kívánják az egész társadalmat, hanem csak annak egy részét képviselni.
Nemzetiségi pártok körébe azok a politikai formációkat tartoznak, amelyek elsősorban valamely nemzetiség érdekeit kívánják az európai politikai színtéren megjeleníteni. Ezek a politikai erők olyan közösségekhez kötődnek, amelyek hagyományosan az adott állam területén élnek és lakóhelyükön – amely az érintett állam fennhatósága alá az államnak a modern kort megelőző terjeszkedése vagy a modern korban bekövetkezett határváltozás miatt került – sok esetben többséget, de legalábbis erős kisebbséget alkotnak. A közép- és kelet-európai térségben a kisebbségi politika a nemzeti identitás köré szerveződik, az esetleges regionális érdekek és követelések (pl. területi autonómia) csak ennek alárendelve jelennek meg.
Ezzel szemben Nyugat-Európában az etnikai politikai mozgalmak meghatározó regionális kötődéssel rendelkeznek, a regionális érdekek képviselete teljesen egyenrangú a kisebbségi érdekek képviseletével. Az etnoregionális pártok egy adott földrajzi területen (országrészben) élő nemzeti kisebbséghez kötődő pártok.
A nemzetiségi és etnoregionális pártok nagyrészt olyan pártok, amelyek gyakran kis számú választópolgárt képviselnek, ugyanis választási programjuk egy adott területre (pl. régió vagy szórványkisebbség esetén egy adott nemzetiség által lakott, a regionális határokon túlmutató terület) koncentrálódik. Igen gyakran előfordul, hogy az adott területen ez nemzetiségi/etnoregionális párt a legmeghatározóbb politikai szereplő. Vannak közöttük olyan pártok, amelyek kormánykoalícióban vesznek részt, de ez nem túl gyakori. E pártok között rendkívül alacsony az ideológiai kohézió.
E pártok legfőbb ideológiai sajátossága az Unióval kapcsolatos álláspontjuk. Az integrációs folyamat leépítette a „kis nemzetek” életképtelenségének érvét. Ebből következően a pártcsaládon belül a legelutasítóbb álláspontot is mérsékelt euroszkepticizmusként lehet értelmezni.
A nemzetiségi és etnoregionális pártok részt vesznek az EP-választásokon, ugyanakkor a strasbourgi/brüsszeli politikai színtéren való megjelenésüket nem minden tagállamban segítik elő az EP-választásokra vonatkozó nemzeti szabályozások.
EP-választások: még a választási rendszer is a nemzetiségi és etnoregionális pártok ellen dolgozik?
Az EP-választások kereteit meghatározó 1976. évi választási okmány értelmében az EP-választásoknak arányos képviseleten kell alapulniuk, és vagy a listás rendszer, vagy pedig az egyetlen átvihető szavazatos rendszer szerint kell működniük, bár a tagállamok arra is lehetőséget kaptak, hogy preferenciás listás szavazást vezessenek be. Ugyanígy nincs közös szabály a választókerületek kijelöléséről sem. Bár a választáson a legtöbb tagállam egyetlen választókerületet alkot, és így egyetlen országos listára lehet szavazni, négy tagállamban (Belgium, Írország, Lengyelország, Olaszország) azonban az ország területét több választókerületre osztották. Ezekben az országokban a választópolgárok területi alapú (regionális) listákra szavazhatnak
(Franciaország a 2004., 2009. és 2014. évi EP-választásokon regionális választókerületre volt osztva. A brexitet megelőzően az Egyesült Királyság is regionális választókerülettel vett részt.)
Belgium nyelvi-etnikai alapú föderális berendezkedése az EP választási rendszerben is tetten érhető. Az országot négy körzetre osztották, és a flamand, a vallon, a német nyelvi közösség alkot egy-egy választókerület. Írország három, Olaszország öt, Lengyelország pedig tizenhárom EP választási körzetre lett felosztva. Ez utóbbi három ország esetében természetesen a nyelvi-etnikai különbségek kevésbé meghatározóak, így az európai parlamenti választókerület lehatárolásában sem tettenérhetőek. Ugyanakkor Olaszország esetében a szigetek (Szicília és Szardínia) együttesen alkot külön választókerületet.
A Spanyolországot alkotó nemzetek nem tudták elérni, hogy a központi kormány hozzájáruljon a regionális választókerületek bevezetéséhez. Madrid ellenállása miatt végül a különböző etnoregionális pártok úgy döntöttek, hogy a szavazóik regionális koncentrációjából adódó hátrányok leküzdése érdekében az 1987-es időközi EP-választásra széles körű technikai választási koalíciókat hoztak létre. A regionális pártok technikai választási koalíciója ekkortól kezdve „hagyománnyá” vált. A leutóbbi, 2024-es választáson 7 regionális spanyol párt indult az Európai Szolidaritás Koalíciója (CEUS) nevű választási pártszövetség részeként, míg a Ahóra Repúblicas nevű szecesszionista választási szövetséget 7, a Carles Puigdemont által vezetett Együtt Katalóniáért (Junts) elnevezésű választási koalíciót 7 katalán tagpárt alkotta. A „Catalonia in Common” nevű párt viszont – a politikai ideológiai azonosságot előtérbe helyezve – a baloldali Sumar listáján indult. Ugyanakkor fontos rámutatni, hogy nem mindegyik képviselő tudott vagy akart valamely politikai csoporthoz tartozni, márpedig egy független EP-képviselő érdekérvényesítési képessége messze elmarad politikai csoportban tevékenykedő társaiétól, hiszen a politikai csoportok döntő szerepet játszanak az plenáris ülések napirendjének összeállításában, döntenek mind a parlamenti bizottsági helyek, mind pedig a raportőri megbízások elosztásáról.
Nemzetiségi és etnoregionális pártok az EP-ben
Bár az Európai Unió lakosságának közel 10%-a tartozik valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez, a legutóbbi EP-választáson megválasztott 720 képviselő közül mindössze 37 olyan képviselő volt, aki valamely etnikai vagy nemzeti kisebbséghez tartozott. Ez az arány nem tükrözi az európai társadalom etnikai sokszínűségét. 2019-ben, tehát a brexit előtt, a 751 EP-képviselőből mindössze 36 etnikai képviselő volt. Következésképpen a valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez képviselők aránya a 2024-es EP-választást követően alig változott a 2019-es választáshoz képest.
A 2024-es választást követően a „legsokszínűbb” összetételű nemzeti delegáció a francia volt: a 81 képviselő közül 10 tartozott valamely etnikai vagy nemzeti kisebbséghez. Emellett Franciaországnak több olyan képviselője is van, akik az ország valamely tenger túli régiójából származnak. Hollandiának viszont egyetlen képviselője sincs az ország karibi területéről.
A nemzetiségi és etnoregionális pártok esetében az EP-n belül két lehetőség kínálkozik a kisebbségi érdekek megjelenítésére: az egyik, hogy az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance, EFA) nevű, nagyobbrészt etnoregionalista, kisebbrészt nemzetiségi pártokat magában foglaló európai párt keretében tevékenykedjenek; míg a másik, hogy politikai irányultságuknak megfelelően valamely (nagyobb) politikai csoportban foglalnak helyet. Az EP-ben mindkettőre találunk példát.
Az Európai Szabad Szövetség hagyományosan az olyan nemzetiségi és etnoregionalista pártok transznacionális gyűjtőpártja, amelyek nemzeti szinten nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek képviselettel. Az EFA honlapja szerint az Európai Szabad Szövetség a progresszív, nacionalista, regionalista és autonomista pártok ernyőpártja. A párt az EP-ben 1999 óta az Európai Zöld Párttal közösen alkot politikai csoportot. Ez a frakciószövetség már 1984 és 1989 között is létezett Szivárványcsoport néven. Kezdetben a két transznacionális párt együttműködése azért jött létre, mert a két formáció külön-külön nem felelt volna meg a képviselőcsoportok létrehozásával szemben támasztott feltételeknek. Időközben azonban a nyugati társadalmakban megerősödő posztmateriális értékek iránt fogékony lakosság körében a környezetvédelmet és alternatív gazdálkodást előtérbe állító pátok megerősödtek, így már a zöldek az etnoregionalisták nélkül is képesek lennének önálló politikai csoport létrehozására. Az EFA-t 2004 óta az EP hivatalosan is európai szintű politikai pártként ismeri el, és ennek megfelelően pénzügyi támogatásban részesül.
Az etnoregionális és nemzetiségi képviselők aránya és szerepe a politikai csoporton belül rendkívül marginális: a társelnöki rendszerben működő csoport mindkét alelnökét a Zöldek adják. Jelenleg a csoportot alkotó 53 EP-képviselőből mindössze hárman tagjai az Európai Szabad Szövetségnek. Ugyanakkor a frakciószövetség tagjai között négy kisebbségi – spanyolországi katalán, galíciai és valenciai – képviselő van, mivel közülük az egyik, a Més-Compromís nevű valenciai nacionalista párt, nem az Európai Szabad Szövetség, hanem az Európai Zöld Párt nevű formáció tagja. Ennek az az oka, hogy a Més-Compromis esetében a nacionalista vonal mellett a zöld témák iránti elkötelezettség is meghatározó.
A parlamenti csoportot alkotó nemzetiségi és etnoregionális pártok céljainak és önkormányzatisággal kapcsolatos követeléseinek eltérő jellege miatt az EFA-n belül nincs valódi ideológiai koherencia. A pártcsoport programját a „legkisebb közös nevező” kialakításának igénye jellemezi, így prioritásai között szerepel a decentralizáció, a hatalom regionális devolúciója, a nyelvi és kulturális sokszínűség védelme és előmozdítása, illetve a demokratikus és alkotmányos (univerzális) nacionalizmus. A Európai Zöld Párttal való együttműködés jegyében a két európai szintű párt közös politikai csoportjának programja érinti az ökológia és környezetvédelem kérdését is.
Az Európai Szabad Szövetség tagsága között szereplő pártok viszonyulása az önkormányzatiság kérdéséhez igen eltérő: így radikálisabb követeléseket megfogalmazó pártokat is magában foglal. Az EFA ugyanakkor a politikai csoport képviselői számára feltételként írja elő a demokratikus alapelvek elfogadását.
A nemzetiségi és etnoregionális pártok egy jelentősebb része azonban nem csatlakozik az EFA-hoz, hanem politikai ideológiájának megfelelő politikai csoportba kéri felvételét. Az etnikai pártok erre irányuló döntése igen gyakran függ az anyaállam – ha létezik ilyen – testvérpártjával való együttműködéstől. Az anyaország mainstream pártjai gyakran ösztönzik a velük együttműködő kisebbségi pártokat arra, hogy ők is csatlakozzanak ahhoz a politikai csoporthoz, amelyben az anyaország pártja tagsággal rendelkezik. Ugyanakkor a (legnagyobb) politikai csoportok (elsősorban: néppárti, szocialista, liberális) számára rendkívül fontos a politikai kohézió és a pártcsoport stabilitásának fenntartása, ezért legtöbbször csak megfelelő mértékű támogatottsággal rendelkező politikai pártot vesznek fel a soraikba. E területen azonban nagy segítség lehet, ha az anyaállam egyik pártja tagja az adott politikai csoportnak és lobbipotenciálját felhasználva küzd a kisebbségi testvérpárt felvételéért. Ennek egyik legismertebb példája a romániai és szlovákiai magyar EP-képviselők helyzete.
Határon túli magyar EP-képviselők
A szlovákiai magyar közösség a 2004 és 2019 közötti időszakban folyamatosan rendelkezett EP-képviselővel (2004-ben és 2009-ben a Magyar Közösség Pártja delegált 2-2 képviselőt, 2014-ben pedig e párt mellett a hasonlóan gondolkodó szlovákok és magyarok együttműködésének szükségességére hangsúlyt helyező Híd-Most nevű formáció küldhetett 1-1 tagot a szupranacionális testületbe). 2019-ben azonban egyik szlovákiai magyar párt sem lépte át a bejutáshoz szükséges 5%-os küszöböt. Az idei EP-választáson a szlovákiai Magyar Szövetség 57 350 szavazatot kapott, ami 3,8 százalékot jelent, így továbbra sem lesz képviselője a felvidéki magyarságnak Brüsszelben.
A romániai magyarok pedig keleti szomszédunk 2007-es uniós csatlakozása óta rendelkeznek európai parlamenti képviselettel. 2007-ben 4 képviselőt küldhettek az Európai Parlamentbe. Ezen a választáson Tőkés László – az RMDSZ-szel való konfliktusos viszonya miatt – függetlenként indult, majd pedig nem az Európai Néppárt politikai csoportjába ült be, hanem a kisebbségi jogok megerősítéséért is fellépő Zöldek/Európai Szabad Szövetségbe. Ugyan a fideszes EP-képviselők igyekeztek elérni Tőkés felvételét, de az Európai Néppárt frakciójában az a kialakult gyakorlat, hogy csak az nyerhet frakciótagságot, akit a küldő ország néppárti tagpártjának képviselői elfogadnak. A román néppárti EP-képviselők az ugyancsak a néppárthoz tartozó RMDSZ EP-képviselőinek távollétében foglaltak állást Tőkés felvétele ellen. Tanulva a 2007-es eseményekből, a magyarság 2009-ben közös listán indult, amely 8,92%-ot szerzett, és újra három EP-képviselőt küldhetett az Unió parlamentjébe. Ekkor Tőkés László az RMDSZ listáját vezette. 2014-ben ismét megosztódott a magyarság: Tőkés László a magyarországi kormánypártok „össznemzeti” listáján szerzett mandátumot, az RMDSZ pedig két EP-képviselőt küldött Strasbourgba. 2019-re az RMDSZ a korábbiaknál lényegesen gyengébb, 5,26%-os, de a bejutáshoz szükséges szintet még teljesítő eredményhez, két képviselőt juttatva így az EP-be. Meglepetésként hatott azonban, hogy a 12 éve az EP-ben dolgozó Sógor Csaba EP-képviselőt be nem jutó helyre sorolásták az RMDSZ-listáján. Az idei EP-választáson pedig az RMDSZ 6,6%-ot megszerezve ismét két képviselőt küldhetett az Európai Parlamentbe. 2024-ben a romániai magyarok ismét két képviselővel vannak jelen az EP-ben.
Ugyanakkor a határon túli magyar közösségek képviseletére 2014 óta az anyaország is lehetőséget biztosít: a 2014-es európai parlamenti választásokra a Fidesz–KDNP ún. „össznemzeti” pártlistát állított össze, melyen a szomszédos országokban élő magyar közösségek, valamint – az évtizedekig Nagy-Britanniában élő Schöpflin György révén – a nyugati diaszpóra magyarságának érdekeit megjelenítésére hivatott képviselőjelöltek is helyet kaptak. Ennek köszönhetően a vajdasági és kárpátaljai magyar közösségek is képviselettel rendelkeznek az EP-ben, noha sem Szerbia, sem Ukrajna nem tagja az Európai Uniónak.
Első ízben 2014-ben került fel Deli Andor (Vajdasági Magyar Szövetség) és Bocskor Andrea (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) e közösségek képviselőjeként a Fidesz-KDNP listájára, majd 2019-ben újrázási lehetőséget kaptak. Az idei választáson pedig a Fidesz listáján a vajdasági Vicsek Annamária és a kárpátaljai Ferenc Viktória szerzett mandátumot. Mindketten – a Fidesz EP-képviselőihez hasonlóan – az újonnan megalakult euroszkeptikus Patrióták Európáért képviselőcsoportban politizálnak.
Összegezve: bár a nemzetiségi és etnoregionális EP-képviselők aránya elmarad az EU teljes lakosságához viszonyított arányukhoz, mégis jelen vannak a Strasbourg mellett Brüsszelben is ülésező Európai Parlamentben. Ez a tény különösen fontos az olyan, jelentős lélekszámú határon túli kisebbségekkel rendelkező országok számára, mint Magyarország. A 2024-es választás ezen a téren nem sok változást hozott a 2019-es képest: továbbra is képviselet nélkül maradt a szlovákiai magyar közösség, ugyanakkor a romániai magyarok két EP-képviselővel rendelkeznek, és a kormánypártok „össznemzeti” listája révén biztosított a vajdasági és a kárpátaljai magyarok uniós parlamenti képviselete.
A 146411 számú projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a K-23 pályázati program finanszírozásában valósult meg.
Brucker Balázs a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének állsápontjával.
Címlapkép forrása: EU
