2021 közepétől az OECD-országokban meglódult az infláció, Magyarország hamarosan az élre került. A legutóbbi adatok szerint 2023 februárjában az eurozónában a 12 hónapra visszatekintő infláció 8,5; Csehországban 16,7 és Magyarországon 25,4 százalék volt. A legtöbb magyar nyugdíjmegfigyelőt csak az érdekli, hogy januárban mennyire jól jelezte előre a kormány az idei éves áremelkedést, és ha alábecsülte a tényleges inflációt, akkor mennyi jóléti veszteséget okoz majd a nyugdíjasoknak, hogy utólagos az emelés.
Szerintem sokkal fontosabb, hogy az éves emelés nem védi meg a nyugdíjasokat nyugdíjuk évközi értékvesztésétől.
Élesebb szemű megfigyelők szóvá teszik azt is, hogy tavaly szeptember óta a kisebb jövedelműeket az átlagosnál jobban sújtja az infláció, mert fogyasztásukban nagyobb súlyt képvisel az átlagnál jóval gyorsabban dráguló élelmiszer és háztartási energia – ezt nevezik inflációs résnek. Szinte teljesen elsikkad az induló nyugdíjak kérdése, ahol a nyugdíjba vonulás halasztása és a degresszió erősödése külön vizsgálatot igényel.
Ebben az írásban a bevezetőben említett négy kérdéssel foglalkozom (az első két kérdés sorrendjét felcserélve), a Közgazdasági Szemle április számában megjelenő cikkem alapján.
Inflációs rés
A Bruegel intézet jelentéséből a következő ábrát vesszük ki, amely a magyar inflációs rés alakulását szemlélteti 2019. januárja és 2023. februárja között. Mindig volt ilyen-olyan előjelű (kis) különbség a legfelső és a legalsó jövedelemötöd árindexe között, de az igazi rés 2022. szeptemberétől nyílt ki. Az élelmiszerárak, de különösen a háztartási energiaárak meglódulása miatt a lakosság legszegényebb ötödének árindexe jóval meghaladta az átlagét, s az átlag jóval felülmúlta a leggazdagabb ötöd árindexét.
Remélhetőleg a kétszámjegyű infláció csak átmeneti jelenség marad, de a nyugdíjrendszeren kívül is rendkívüli jövedelemkiegészítési intézkedésekre lenne szükség.
A már megállapított nyugdíjak éves emelése
A hazai közvélemény zöme nem fogadja el, hogy a fent említett inflációs rés kezelésén túl a már megállapított nyugdíjak százalékos emelése a helyes módszer, és a legtöbb fejlett országban ezt alkalmazzák, függetlenül attól, hogy az indexálásban mekkora az árak és a bérek aránya. (Emlékeztetőül: különféle bonyodalmaktól eltekintve, Magyarországon 1993 és 1999 között tiszta bérindexálás volt, 2000 és 2009 között 50–50 százalékos bér- és árindexálás, és 2010 óta tiszta árindexálás működik.) Igaz ugyan, hogy 15 százalékos éves infláció esetén a 300 és a 100 ezer forintos nyugdíj 15 százalékos emelése nyomán az eredeti 200 ezer forintos különbség 345–115 = 230 ezer forintra nő, de reálértékben ez változatlanul 200 ezer forint!
Gyorsuló/lassuló infláció esetén tisztázni kell, mit jelent az éves árindex. Válasz: megnézzük, hogy az adott év 12 hónapjának mindegyikében mennyivel volt magasabb az árszint, mint 12 hónappal korábban, és a 12 darab 12 hónapra visszatekintő inflációs mutató számtani közepét (átlagát) vesszük. Például 2022-ben a januári 8,1; februári…, novemberi és a decemberi 24,6 százalékos infláció átlagaként 14,5 százalék jött ki. A törvény csak azt írja elő, hogy minden év januárjában a költségvetési törvényben szereplő éves emelést oda kell adni a nyugdíjasoknak, és alábecslés esetén novemberben pótolni kell a várható elmaradást. A váratlanul felgyorsult infláció miatt is 2022 rendkívüli év volt, és az irreálisan alacsonyra tervezett 5 százalékos inflációs előrejelzésen alapuló januári nyugdíjemelést júliusban 3,9; és novemberben 4,5 százalékos visszamenőleges emelés követte, összesen 14 százalék (1,05x1,039x1,045 =1,14).
A legtöbb elemző azt kifogásolta, hogy az évközi emelések utólagosak voltak (hogyan lehetne másképp?), és addig a lakosság hitelezett a kormányzatnak. Szerintem a hitelezés vádja téves; ha a kormány tavaly jól becsülte volna előre az éves inflációt, akkor 2022 januárjában reálértékben 10,5 százalékkal lett volna nagyobb, és 2022 decemberében 9,9 százalékkal lett volna kisebb a nyugdíj, mint az éves átlag. Jobb lett volna, ha a kormány havonta vagy negyedévente úgy emelte volna a nyugdíjakat, hogy (i) összességében elérje az előírt mértéket, és (ii) az év során ne csökkenjen a havi nyugdíjak reálértéke.
Halasztott nyugdíjba vonulás
Bár az induló nyugdíjak az összes nyugdíjnak darabszámra csak körülbelül az 5 százalékát adják, de minden nyugdíj először induló nyugdíj volt, tehát alakulásuk hosszú távon egyre fontosabb. Egyszerűsége miatt ebben a részben csak azokat az induló nyugdíjakat mérlegeljük, ahol a következő szakaszban tárgyalt degresszió még nem érvényesül. Kérdésünk: az általános korhatárt (vagy a Nők40-ben megszabott jogviszonyt) elérve, megéri-e halasztani a nyugdíjba vonulást? Huszárvágással leegyszerűsíthetjük a kérdést, ha csak a december végi nyugdíjba vonulást hasonlítjuk össze a következő év január eleji visszavonulással, miközben a szolgálati idő vagy a bónusz alig változik. A t-edik év decemberéről a következő év januárjára való halasztásnál az induló nyugdíj nominális értékét növeli a valorizálásban szorzóként megjelenő G(t) , a t-edik év országos nettó átlagbér növekedési együtthatója (=1+növekedési ütem), viszont osztóként csökkenti P(t+1) , a t+1-edik év inflációs indexe. Ezért a halasztási hatást egy egyszerű képlet adja: d(t) = G(t)/P(t+1). Stabil inflációnál P(t+1)= P(t), azaz a halasztási hatás a reálbér-növekedési együttható.
A képletet azonban változó inflációnál nem könnyű alkalmazni, hiszen rendkívüli időkben év végén még alig tudják a következő év átlagos inflációját. Például 2021 végén még a kormány azt sugallta, hogy a 8,7 százalékos az évi bérnövekedéssel 2022-ben 5 százalékos áremelkedés áll szemben, tehát a halasztás előnyösnek látszott: 1,087/1,05=1,035: 3,5 százalékos nyereség; de legkésőbb 2022 végén már tudtuk, hogy a halasztás rossz döntés volt: 1,087/1,145=0,95; 5 százalékos veszteség.
A degresszió váratlan erősödése
Végül szemügyre vesszük a degressziót, amely a nagy(obb) nyugdíjakat csökkenti a főszabályhoz képest. A nyugdíjmegállapítás alapjául szolgáló, az életpályára átlagolt valorizált nettó keresetek, röviden a havi valorizált bér alsó degressziós küszöbe 372 ezer forint, 90 százalékos beszámítással. Mivel van egy második küszöb is, 421 ezer forint, 80 százalékos beszámítással, a kettő közös értékét egyszerűség kedvéért 400 ezer forintnak vesszük, 80 százalékos beszámítással. 2022-ben az átlagos nettó kereset 336 ezer forint, alig marad el a küszöbtől.
Az 1997-es nyugdíjtörvény szerint 2013-ra fokozatosan megszűnt volna a degresszió, de a járulékalap-plafon megszüntetésével egyidőben, 2013-ban nominális értéken befagyasztották a két sávhatárt. Ha 40 éves szolgálati időt és korhatáros (vagy Nők40-es) nyugdíjba vonulást feltételezünk, akkor a degresszió utáni kereset 80 százaléka adja az induló nyugdíjat. Nincs statisztikánk a valorizált bérekről, helyette az utolsó év nettó keresetével számolunk. Azt akarjuk megmutatni, milyen mértékben csökkentette a nagyobb valorizált nettó keresettel nyugdíjba vonulók induló nyugdíját a váratlanul felgyorsult infláció.
A részletes tanulmányból a 2013-ban és 2023-ban nyugdíjba vonulók adatait mutatjuk be, mindent a 2012-es árszinten számítva. A 2012-es képest a 2022-es árszint 139 százalék volt, az átlagos nettó reálbér 144 ezer forintról 241 ezer forinttra emelkedett (ennek jelentős része az alkalmazott statisztika hibája). A sávhatár reálértéke 400 ezer forintról 243 ezer forintra zuhant. Az átlagos valorizált keresethez tartozó induló nyugdíj reálértéke 2013-ban 113 ezer forint volt, 2022-re ez 168 ezer forintra emelkedett. Itt a degresszió még nem játszott szerepet. Ha a 3-szoros valorizált keresethez tartozó induló nyugdíj reálértékét vizsgáljuk, akkor a 2013-as 335 ezer forintos érték 2023-ra 449 ezer forintra emelkedett. Ez azonban arányában sokkal kisebb, mint korábban: magas és az átlagos keresethez tartozó nyugdíj hányadosa 2,95-ről 2,67-re. A közvetlen inflációs miatt (1 évvel korábbi évre valorizálnak) az induló nyugdíj 2022-es 479 ezer forintjáról 2023-ra 449 ezer forintra zuhan.
Összegzés és javaslatok
Dióhéjban a váratlan infláció négy hatását elemeztük a magyar nyugdíjakra. Most összefoglaljuk őket, és szerény javaslatokat teszek az okozott kár mérséklésére. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy mind a magyar kormány költségvetési, mind a nemzeti bank monetáris politikájának hibái felelősek azért, hogy 2021 óta ennyire elszabadultak az árak. Kisebb lenne a gond, ha csak a cseh vagy a lengyel inflációval kellene megbirkóznunk.
- Inflációs rés. Rövid távon megoldást jelenthet a degresszív nyugdíjemelés (kisebb nyugdíjakat nagyobb százalékban emelik), ez azonban hosszú távon elfogadhatatlan mértékben nivellálná az azonos évben nyugdíjba vonulók nyugdíjait. Inkább külön jövedelmi támogatást kellene nyújtani a kisebb jövedelműeknek, és rendezni kellene a nagyon alacsony nyugdíjakat.
- Éves nyugdíjemelés, évközi értékvesztés. Gyors infláció esetén elvileg hibásnak tartom az éves nyugdíjemelést. Nehéz megérteni, hogy miközben 2023 januárjában a 12 hónapra visszatekintő infláció 25 százalék volt, a nyugdíjemelés csak 15 százalék volt. Pedig ha jó az előrejelzés, akkor éves szinten ez a reális. Jobban érthető lenne, ha a havi vagy a negyedévi inflációt követné a havi vagy negyedévi nyugdíjemelés, megóva a beosztásra képtelen nyugdíjasokat nyugdíjuk jelentős évközi értékvesztésétől.
- A halasztási hatás érzékeny az infláció előrejelzésére. Egy jól tervezett nyugdíjrendszerben az infláció előrejelzése nem befolyásolná ilyen mértékben a visszavonulás időzítését. Kitérő: 2011 és 2012 óta a fontos kivételt jelentő Nők40-et elhanyagolva, a nyugdíjkorhatár lefelé merev; a 2022-ben a nyugdíj mellett dolgozók számára bevezetett járulékmentesség miatt nem éri meg több évvel halasztani a nyugdíjba vonulást. Ez nagyon lecsökkenti a felvetett probléma súlyát, de nagyon lerontja a magyar nyugdíjrendszer minőségét. A rugalmas korhatár bevezetése csak több évre elnyújtva valósítható meg, és a Nők40 szigorítását is igényli, meg a járulékkulcs emelését.
- A degresszió erősen fokozódik a 2012-től számított árszint gyorsuló emelkedése miatt. Több szempontból is híve vagyok a degresszió szigorításának: a) valamennyire korrigálja a járulék-alap plafonjának 2013-as megszüntetését, b) visszaveszi az úgynevezett élettartamrés (a gazdagabbak várhatóan tovább élnek, mint a szegényebbek) miatt keletkező méltánytalan előnyt. De elfogadhatatlannak tartom, hogy ez a korrekció az infláció anarchikus elszabadulásán keresztül valósuljon meg. Már 2013-ban meg kellett volna szüntetni a meglehetősen szűk 90 százalékos sávot, és el kellett volna dönteni, hogy milyen mértékű degressziót tart a kormányzat célszerűnek; egy-két átmeneti év után a sávhatár reálértékét kellene tartani.
Attól félek, hogy az itt elemzett feszültségek nem érik el a jelenlegi kormányzat ingerküszöbét. Pedig az EU által előírt 2025-ös nyilvános társadalmi vitában kidolgozandó nyugdíjprogramban ezeket a kérdéseket is meg kell vitatni.
Simonovits András az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézetének emeritus kutatója.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
