A versenyképességet, mint legfőbb elérendő célt zászlajára tűző neoliberális gazdaságpolitika városi szintű alkalmazása – a profitorientált piaci fundamentalista gondolkodásnak megfelelően – a fogyasztás-központú terek kialakításában érdekelt. A fizikai-műszaki megújítással járó beavatkozásokkal (így például magas presztízsű lakóparkok, irodaházak kialakítása) a politikai és gazdasági elit nemcsak a városi gazdaságot kívánja dinamizálni, hanem a gazdasági megújítást célzó stratégiát szerintük veszélyeztető, „nemkívánatos” társadalmi csoportokat is kiszorítja a városi közterekről.
A városi szegregáció és szegénység vizsgálatával foglalkozó kutatások többsége romák lakta területekre, a nagyvárosokra, valamint Budapestre fordított különös figyelmet. Azonban ezen jelenségek még inkább jelen vannak a külterületeken, a városok peremein. Kutatásunkban alföldi települések (Szeged, Hódmezővásárhely, Kecskemét) példáján keresztül vizsgáltuk a város központi belterületén kívül kialakult lakóhelyi szegregációt (Kovács, Váradi 2003; Timár 2001).
A téma aktualitását az adja, hogy új ingatlan-nyilvántartási törvény (inytv) T/15969. számú javaslata jelentős változást okozhatna e folyamatok alakulásában. A jelenleg hatályos 1997. évi CXLI föld- és 2013. évi CXXII. ingatlan-nyilvántartási törvény nem csekély mértékben befolyásolja a külterületi (és kisebb részben az egyéb belterületi) lakók életét, szegregációját az itt található ingatlanok adásvételének korlátozásaival (tehát ha mondjuk termőföld marad az ingatlan besorolása, nem építhető rajta családi ház, ezért nem szolgál jelzálogfedezetként sem) és sok esetben az önkormányzati projektek egy része elé is akadályokat gördít.
Az aranykorona értékkel rendelkező ingatlanok státuszának módosítása, eladása nagy terheket ró az érintettekre és jelentősen (4-6 hónap) meghosszabbítja a beavatkozások előkészítését (Rosta 2021).
Különösen igaz ez az alföldi tanyás térségek esetében. Települési szinten a kirekesztettek hátrányos helyzetét javítani célzó ún. antiszegregációs tervekben foglalt intézkedések (egyebek mellett szociális célú lakáskiadás, lakókörnyezet rehabilitációs programok, közösségi létesítmények fejlesztése) több súlyos kihívással állnak szemben. A városok peremén található, legrosszabb adottságú külterületekre szorulnak ki a társadalom perifériáján (devizahitel károsultak, alkoholbetegek, tartós betegségben szenvedők, alacsony jövedelműek) lévők, akik nehezen integrálhatók a munkaerőpiacra. Az illegális építkezések, ingatlanfoglalások, szabálytalan területhasználat, be nem jelentett költözések okán a külterületen élők számát csak megbecsülni tudjuk.
Előbbi tényezők okán az itt élők jelentős hányada a szürkegazdaságban foglalkoztatott. Ingadozó jövedelmük folytán a legszegényebbek téli túlélésüket, ingatlanjaik fűtését súlyosan környezetkárosító tevékenységekkel biztosítják: műanyag és textil-, valamint kábelégetéssel. A rezsiválság túlélési stratégiájának részévé vált az illegális fakitermelés.
A leghátrányosabb helyzetben lévők lakáskörülményei, elérhetőségi viszonyai rendkívül kedvezőtlenek, emiatt az itt élők elszigetelődnek a társadalomtől.
Mivel a földtörvény miatt nehezen értékesíthetőek ezek az ingatlanok, egyfajta csapdahelyzet alakult ki, továbbá az önkormányzat beavatkozását is korlátozza a termelés alól kivonás magas költséghányada, amelyre jelenleg nincs fedezet.
A vizsgált alföldi mintaterületeken található tanyák és zártkertek sajátos jogi helyzete tovább súlyosbítja az említett problémákat. A termőföldek adásvételével és a földvédelemmel foglalkozó jogszabályok (1997. évi CXLI. és 2013. évi CXXII.) felülvizsgálata célszerű lenne, ezek változásait integrálni kellene az "új inytv"-be. A jelenlegi szabályozás ugyanis nagymértékben megnehezíti a zártkertek és általában a korábban kertségi funkciót betöltő lakóhelyek fejlődését, a lakosság életvitelét a körülményes adásvétel és átsorolások révén. Mivel ma már e területeken a lakó- és üdülőfunkció a domináns, a zártkerti ingatlanok kivonásához hasonlóan gyorsított és egyszerűsített eljárást kellene bevezetni a KSH által követett lakott külterületeken és a termőfölddel nem rendelkező tanyaingatlanok esetében. Ez egyben az önkormányzati beavatkozások kivitelezését is jelentősen gyorsítaná, olcsóbbá tenné. Jelenleg ugyanis az aranykorona értékkel rendelkező ingatlanokon élő szegények egyfajta csapdahelyzetbe kerültek, hiszen egy átlagos tanyaingatlan, zártkerti épület, vagy egykori üdülő átminősítése sok százezer forintos terhet jelent, amelyek megtérítésére sem az ott élők, sem az önkormányzatok nem rendelkeznek tartalékokkal, így az ingatlanok részben eladhatatlanok, vagy legalábbis csak áron alul értékesíthetőek (1.kép).
Szegedi és hódmezővásárhelyi és kecskeméti példák
2010 előtt vegyes, utána az elszegényedő városiak és falusiak költöztek a kiskertekbe, tanyákra. Ez nagyrészt kényszerűség volt: a kiköltözőket az olcsóbb telkek és alacsonyabb rezsiköltségek motiválták. Egy szegedi interjúalanyt idézve:
„2013-ban már aggódtunk (helyi civil szervezetek és képviselők - a szerk.), hogy nyomortanyák lesznek a kertes területekből. “Úgy éreztük meg kell állítani a folyamatot vagy komoly gond lesz. Belátatlanok a következmények, ha a várost körbeveszi egy nyomortelep és az azzal járó szociális, bűnügyi és társadalmi problémák.”
Így a helyi civil szervezetek és az érintett városrészek önkormányzati képviselői is aggodalommal követték a fejleményeket. Hódmezővásárhely és Kecskemét esetében, valamint Szeged és Kecskemét agglomerációjában a kép némileg diverzebb. A nagyszámú tanyák miatt e területeken a főutak mentén a lakosság kicserélődése megindult már a 1990-es évek derekán, és a szegénység a nehezebben elérhető dűlőkön jellemzővé vált. Egyrészt aki jó áron el tudta adni a tanyáját, olcsóbb ingatlanba költözött, és megélhetését az árkülönbözetből fedezte, másrészt a mezőgazdasági munkahelyek szűkülése miatt az eleve itt élők egy része szegényedett el. E területek társadalma zárt és fizikailag is elkülönült a településektől, ezért sajátos módon az önkormányzatoknak sem volt képe az itt élők elszegényedésének mértékéről.
Részben saját magát oldotta fel a folyamat, ugyanis 2016 után a zártkertek kivonásának ideiglenes könnyítése – 2017. december 31-ig volt lehetőség a zártkerteket művelés alól kivonni kérelemmel –, az építési korlátok enyhítése és a családi otthonteremtési támogatások kiterjesztése e területekre egy jelentős beáramlást okozott. Szeged esetében az akkor 6000 fős zártkerti populáció mellé azóta is stabilan évi 100-200 fő áramlik be. Ezáltal a 2010 után meginduló szegregációs folyamatot részben felülírta, hogy a városokhoz közeli és az elővárosi övben a főutak mentén fekvő külterületekre nagyszámú, jobb státuszú lakos érkezett, akik mára többségbe kerültek (2. kép). Az arányok Kecskemét és Hódmezővásárhely esetében is azonosak.
Jelentős probléma, hogy a jó elérhetőségű, központi belterülettől távolabb eső területek felértékelődtek és a fokozódó kiköltözés okán megindult az ingatlanárak emelkedése. Ezáltal egyrészt a legszegényebbek újabb kiszorulási hulláma figyelhető meg a még távolabbi, nehezebben elérhető lakóhelyekre. Másrészt az itt élők státuszának növekedésével a nagyvárosi külterületeken látszólag „megszűnt” a szegregáció, azonban a látszat csal.
A beköltöző tehetősebbek semmilyen kapcsolatot nem tartanak a régi lakókkal, így a városfelújítások és a dzsentrifikáció során tapasztaltakhoz hasonlóan jelentős jövedelmi szegregáció alakul ki.
Emellett a dinamikus változások gyengítik a helyi közösséget, felbomlanak a társadalmi kapcsolatok. Jól szemlélteti ennek mértékét, hogy mindhárom városban megszüntették közösségszervező tevékenységüket a kertekben működő civil egyesületek, mivel a közösségi munka iránt teljesen megszűnt a társadalmi érdeklődés.
A peremterületeken élők között szélesedő „szakadék” a társadalmi státuszból, a jövedelmi különbségekből fakad, amely a tapasztalatok szerint nagymértékben csökkentette a közösségi kohéziót, az itt élők összetartozás-érzését. A szegényebb rétegek korábban bevett gyakorlatai, túlélési stratégiái a reciprocitáson (ellentételezés nélküli kölcsönös segítségnyújtáson) alapultak, azonban ezek szétszakadni látszanak. A szétaprózódó, elszigetelődő közösségek „magukra maradnak” az egyre inkább fokozódó kihívásokkal (gazdasági válságok, klímaváltozás hatásai) szemben. A jelenlegi energia-és rezsiválság tovább súlyosbíthatja ezen kihívásokat, a gyengülő szociális és civil védőháló következtében egyre inkább megkerülhetetlenné válnak a célzott felzárkóztató akciók és transzferek. Ennek első lépése lehet a marginális helyzetű csoportok külterületi lakhatásához kapcsolódó adminisztratív terhek csökkentése.
Mivel e területeken jelentős a fluktuáció és rendkívül eltérő életvitelű csoportok költöztek térben nagyon közel egymáshoz, a társadalmi kohézió annyira lecsökkent, hogy szegedi interúalanyunkat idézve:
Közösségről már nem igen beszélhetünk, itt már át se lehet menni kérni egy tojást a szomszédhoz. Barátaik a korábbi lakóhelyeiken vannak, így egyfajta önkéntes szegregáció jellemzi a tehetősebbeket."
Összegzés
Hazánkban a városok peremein nagyszámban élnek a rendszerváltás, a 2008-as gazdasági válság vesztesei és szociális- vagy magánéleti problémák miatt a társadalom peremére szorult emberek. Ugyanakkor a hátrányos helyzetet súlyosbító külterületi adottságok mellett azonban vannak olyan egyedi, személyes tényezők, amelyek segítik a túlélést a rászorulók számára. Gyakran jelentős és költséges beavatkozások helyett az önkormányzatok és esetenként egy-egy jószándékú helyi gazdasági szereplő kis segítségével lehet jelentős hatást elérni akkor, ha azok az adott lakóhelyhez illeszkednek és a tényleges napi élet problémáit enyhítik.
Mindenképp szükség van helyismerettel rendelkező segítő emberekre és felelős beavatkozásokra, helyi hősökre, akik kezdeményeznek, a projekteket sikerre viszik, akik a feladatokat koordinálják.
A mintaterületeken minden önkormányzat igyekezett legalább részben kezelni a problémákat, azonban csak a helyi közösséget bevonó, gyakorlati előnyt biztosító beavatkozások segítenek. A földtörvény felülvizsgálata és a KSH helységnévtárban nevesített, 1990 óta folyamatosan lakott külterületek kivonása a földtörvény hatálya alól segítheti a lakhatási mobilitást és ezzel egyidejűleg az önkormányzatok lakhatási célú fejlesztési törekvéseit is. E jelenség azért érdemelne jelentősebb figyelmet, mert a települések peremeire szorulók gyakran nemcsak a lakosság látóköréből kerülnek ki, de az önkormányzatok és a különböző intézmények számára is láthatatlanná válnak.
Napjainkban zajló energiaválság, valamint a magas inflációs környezet következtében – a probléma súlyosbodásának megelőzése érdekében – egyre fontosabb lenne a városi szegénység jelenségével foglalkozni nemcsak a tudományos-, hanem a szakpolitikai szférának is. A városok peremein található szegényebb lakosság esetében e feladat különös figyelmet igényel, mivel kevésbé vannak szem előtt, és a bemutatott jelenségek miatt eddig is hátrányos helyzetűek voltak.
Források:
- Kovács, K.; Váradi, MM. 2003: Hozzászólás egy nem létező tanyavitához. In: Kovács, T (szerk.) A vidéki Magyarország az EU-csatlakozás előtt: VI. Falukonferencia, Pécs, Magyarország: MTA Regionális Kutatások Központja (MTA RKK), Magyar Regionális Tudományi Társaság 513 p. pp. 279-285., 7 p.
- Rosta M. (2021): Gondolatok az új ingatlan-nyilvántartási törvényről. Themis, 2., 64–95.
- Timár, J. 2001: A háztartási „túlélési stratégiák” területi szempontú kutatásának néhány elméleti kérdése és empirikus eredménye az átmenet időszakában Magyarországon. In: Ekéné, Zamárdi I (szerk.) 10 éves a Debreceni Egyetem Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszéke: jubileumi tanulmányok. Debrecen, Magyarország: Debreceni Egyetem Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszék 337 p. pp. 209-218., 10 p.
A szerzők az ELKH KRTK Regionális Kutatások Intézetének kutatói
Címlapkép: Getty Images
